Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Friss topikok

Az aszketika és a misztika különbsége – avagy gondolatok az imaélet fontosságáról

2022.11.15. 11:09 Patsch Ferenc SJ

4659.jpg

Időnként aggodalom ébred bennem az egyház spirituális állapota miatt. Ez persze így fellengzősen hangzik, mégis ez a helyzet. Aggódom, és szomorú vagyok. Hogy mi miatt? Egy időben gyakran megkérdeztem pap és szerzetes ismerőseimtől, hogyan imádkoznak. Egyszerűen érdekelt. Már csak „szakmai szempontból” is: akkoriban ugyanis pap- és szervezesnövendékek lelkivezetése volt a fő foglalkozásom. Az összkép – úgy találtam – elég lehangoló.

Elég sokan ugyanis bevallották (legalábbis bennfoglaltan), hogy nem imádkozzák a breviáriumot. Tudnillik már nem. A szentelés után még nagy lelkesedéssel vetették bele magukat a zsolozsmázásba, azonban – az évek múltával – ez a lelkesedés gyakran ellankadt, kihúnyt. Kezdetben még ha kimaradt egy-egy imaóra, bepótolták. Később aztán egyre ritkábban. Ahogy valaki mondta egyszer – elég szörnyű mondat! –: „Könnyebb meggyónni, mint elimádkozni...” Sokan úgy hagyták el a „kötelező” officiumot, hogy nem helyettesítették semmilyen más imaformával – s így egyszerűen ima nélkül maradtak. Vannak, akik így fogalmaznak: „Nekem az egész életem imádság.” Elsőre jól hangzik, de tartok tőle, hogy csak önmentegetés. Annak a rossz lelkiismeretnek a jele, hogy az illető már nem imádkozik. Nincs ez így rendben!

Avilai Szent Teréz már lebegő szent volt, a másnapi elmélkedését mégis minden este nagyon gondosan előkészítette. Az egész egyháztörténelem során egyébként a leginkább aktív életet élő szentek – Szent Benedektől Loyolai Szent Ignácon át egészen Teréz anyáig – mind arról voltak ismertek, hogy naponta hosszú-hosszú órákat töltöttek Isten imádásában. Ez tette életüket gyümölcsözővé, hithirdetésüket hatékonnyá. A kontemplatív és az aktív élet nem kizárják, valójában feltételezik egymást.

A rendszeres imaéletnek világos jelei vannak. Aki imádkozik, odafigyel a másik emberre, tisztelettel van iránta. Képes őt meghallgatni. Nem akarmilyen meghallgatásról van szó: az ima embere empatikus és tartózkodik az ítéletektől. Derű és életöröm járja át. Aki imádkozik, képes hitet, reményt és szeretetet sugározni maga körül. Röviden: az ima a bibliai értelemben vett agapé (a feltétel nélküli isten- és emberszeretet) gyümölcsét termi. A kontemplatív ember szavak nélkül is Istent közvetíti. Aki pedig felhagyott az imával – legyen akár klerikus is –, a szavai előbb-utóbb kiüresednek.

●●●

A misztika Isten közvetlen látása. Betekintés a mennyországba, még ha csak néhány pillanatra is. Direkt istentapasztalás, megismételhetetlen élmény, amely kizárólag az ő kegyelme révén nyerhető el, ingyenes ajándékképpen. Sokféle meghatározása ismeretes – hiszen a lelkiség- és teológiatörténet ilyen megfogalmazások kimeríthetetlen tárháza. Loyolai Szent Ignác Isten „öleléséről” beszél (Lelkigyakorlatok, 15); Keresztes Szent János arról, hogy „a lélek legbelseje – Isten (el centro del alma es Dios)” (Llama de amor viva, 1, 12), Avilai Nagy Szent Teréz ugyenezt a kifejezhetetlen tapasztalatot egy kifejező dialektikával érzékelteti: „Keress engem magadban és keresd magad bennem (búsca Me en tí y búscate en Mí)” (Alma, buscarte has en Mí című költemény). A képek és az allegóriák azonban talán még ennél is beszédesebbek.

A misztika megértéséhez szerencsés allegória a hegymászás. Minden valamirevaló alpinista tudja, mennyi munkára, rendszeres gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy valaki jó hegymászóvá váljék. A hegyek szerelmesei ezért – amellett, hogy igyekeznek beszerezni a legjobb hegymászófelszerelést (botot, hágóvasat, napszemüveget stb.) és rendszeresen tanulmányozzák az alpinisztikai folyóiratokat – fáradhatatlanul edzik magukat. Készülnek. A valódi alpinista arról ismerszik meg, hogy állandóan vágyakozik. Tervezgeti a hegyek meghódítását, tudatosan készül és – amint csak teheti – nekivág a kalandnak. Nem sajnál sem időt, sem energiát, sem pénzt: azért él, hogy meghódíthassa álmai csúcsát. Az allegória így oldható fel: a gyakorlás, az áldozathozatal és a nagy cél érdekében tett előzetes erőfeszítések az aszketika tárgykörébe tartoznak. A megmagyarázhatatlan vonzás pedig – a hegyek iránti szenvedély, a megmagyarázhatatlan lelkesedés, amely a hegymászót fogva tartja – már a misztika tárgykörébe tartozik.

A misztikus adományokat Isten nem szokta megadni aszketikus előkészület nélkül. Paradox dolog ez: bár a kegyelemnek semmi köze az erőfeszítéseinkhez, mégis, aki kitart az imában, azt Isten részesíti természetfeletti kegyelmeiben.

A mai kultúra nem támogatja a kitartást és tartós energiaráfordítást igénylő szenvedélyeket – nem csoda hát, hogy nem kedvez az imaéletnek sem. Hajlamosak vagyunk arra, hogy szétessünk, ellanyhuljunk, elveszítsük az érdeklődésünket. Nap mint nap ezernyi új inger ér, amelyek elterelik a figyelmünket. Szociológusok – például Sygmund Bauman – okkal észrevételezik, hogy „cseppfolyóssá” vált posztmodern világunkban az emberek még arról is leszoknak, hogy hosszú szövegeket olvassanak. Nehezen köti le őket egy-egy Tolsztoj- vagy Dosztojevszkij-regény, amelyet hosszú leírások tarkítanak. Unalmasnak hat: hiányoznak a linkek, a hipertext utalások. A pszichológusok empirikusan is képesek mérni a változásokat: míg korábban a zsenge korú nemzedék nagyjából 20 másodpercet töltött egy-egy a képernyőn megjelenő kép szemlélésével, a „mai fiataloknál” ez az idő 3 másodpercre rövidül. Nincs mit csodálkozni ezen. Ha valaki rendszeresen azzal tölti az estéit, hogy naponta 3–4 órát ül a számítógép vagy a TV képernyője előtt, hogyan is volna elvárható tőle, hogy az elméje ne legyen telis-tele képekkel? És ha leülünk imádkozni, ezek a képek egyszeriben megrohannak minket. A belső képekkel járó kezdeti feszültség, majd medig az unalom és az értelmetlenség érzése szinte garancia arra, hogy ne bírjuk 5–10 percnél tovább! Kevesekben van meg a kitartáshoz szükséges fegyelem és önmotivációs képesség; csakhogy ezek nélkül lehetetlen bármiben is előrehaladni. Ennek a nehézségnek jele a függőségek népbetegséggé válása is korunkban: rengeteg ember bosszankodik azon, hogy már megint több időt töltött YouTube-videók nézegetésével, haszontalan híreket olvasgatásával, mint tervezte – vagy jónak tartaná –, mégis képtelen ellenállni. Ha az életünkben nem kap helyet az aszkézis, hogyan is várhatnánk az előrahaladást a szűk ösvényen?

●●●

Minden látszólagos és tényleges nehézség ellenére biztosra vehető, hogy a misztika mindig is létezni fog. Sohasem fog teljesen kihalni, legfeljebb időről-időre Csipkerózsika módjára álomba szenderedik – mint a mai kultúrában is. Isten a szívünkbe írta az iránta való vágyakozást, és azt csak önmagunk megsemmisítése árán irthatnánk ki magunkból. „Nyugtalan szívvel” vonzódunk hozzá – ahogy azt másfél évezrede Szent Ágoston utolérhetetlen kifejezőerővel fejtegette –, s ez az inquietum legfeljebb csak ideig-óráig elfojtható. Ő egzisztenciánk legmélyén él, és gondoskodik, hogy ne legyen nyugtunk nélküle. Egész szellemi valóságunkkal nyitottak vagyunk felé, rá irányulunk, az iránta való vágyunk beteljesítetlen.

A XX. század egyik legnagyobb hatású teológusa, Karl Rahner (1904–1984) jelentős hozzájárulást tett a misztika teológiájához is azáltal, hogy kidolgozta a „hétköznapi misztika” (alltägliche Mystik) fogalmát. Ezt azt jelenti, hogy az egyházban a misztikussá válás nem csupán néhány kiválasztott ember (főként papok és szerzetesek) élethivatása, hanem olyasvalami, amire mindenki meg van hívva. „A jövő egyháza vagy misztikus lesz, vagy nem fog létezni egyáltalán” – írja Rahner, ezzel mintegy „demokratizálja” a misztikát. Sőt, még tovább is megy, amikor egyetemes emberi tapasztalatokra hivatkozik. Például arra, hogy mennyien áldozzák fel magukat – hittel vagy kifejezett keresztény hit nélkül – a gyermeknevelésben, egy elv vagy egy konkrét személy melletti hűségben, életfeladatuk megvalósításában, a folyamatos megbocsátásban, racionális szinten megmagyarázhatatlanul eltékozolva az életüket. Sokan élnek valamely őket meghaladó cél érdekében. Ezek az emberek – anélkül, hogy tudnák, vagy képesek lennének néven nevezni – valójában Jézus Krisztust követik, s ezért – Rahner kissé merész fogalmát használva – akár „anonim keresztényeknek” is nevezhetők. Aki a szeretet bűvöletében éli az életét, annak van köze Istenhez, mert – a szentírás szavával – „Isten szeretet” és „aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne” (1Jn 4,16).

A misztikában, úgy tűnik, a vallások is találkoznak. Míg a dogmatika elválaszt, az istentapasztalat azonban – amely mindig a tényleges élet elkötelezettségeiben mutatkozik meg – összeköt. Amikor címkéket ragasztunk magunkra és másokra – például, hogy muzulmán, hindu, ateista, kommunista vagy történetesen keresztény –, valójában arra tesszük a hangsúlyt, ami elválaszt, és elfedjük azt a sokkal alapvetőbb és mélyebb valóságot, ami összeköt bennünket.

●●●

Jézus példabeszédei azt bizonyítják, hogy neki volt szeme észrevenni a valóság misztikus dimenzióját. Arra hívta követőit, hogy olyan gondtalanul éljenek, mint a madarak, vagy mint a mező liliomai. Isten szépnek teremtett bennünket és gondoskodik rólunk – nincs szükség tehát aggodalmaskodásra (Mt 6,26–34)! Megbotránkoztató példázatok sorával hívta fel a figyelmet arra, hogy Isten mennyire türelmes a rosszal szemben (Mt 13,24–43) s ahelyett, hogy sietne büntetni, vagy elpusztítani, irgalmasságot gyakorol (Jn 8,1–11) azokkal is, akik méltatlanok a nagylelkűségére (Mt 20,1–15). Nem félt pozitív példaképül állítani valakit, aki egy a zsidók által megvetett népcsoporthoz, a szamaritánusokhoz hartozott (Lk 10,25–37). Híres példabeszédben épp egy ilyen „eretnek” szamaritánus találkozik az út mentén hagyott, félig agyonvert emberrel. Mégis ő az, aki egyedül képes hozzá emberként viszonyulni: együttérez vele, kimossa a sebeit, felteszi a szamarára, és még egy kis pénzbeli áldozatot sem sajnál a megmentése érdekében, amikor néhány dénárt hagy a fogadósnál, hogy az ápolja, amíg csak az ismeretlennek szüksége van rá. A példabeszéd hihetetlen mélységet nyit meg: túllép az előítéleteken és feltárja azt a közös alapot, amely két embert a személyes találkozás során összeköt. Ez a „nyitott szem misztikája” (mística de los ojos abiertos): a szamaritánus észre tudta venni azt, ami elkerülte a szintén arra járó pap és levita figyelmét.

Maga Jézus Krisztus volt e személyes, figyelmes szeretet abszolút eszménye. Fényes példája ennek az is, ahogy beszélgetésbe elegyedett egy szamáriai asszonnyal Jákob kútjánál (Jn 4,5–43). Itt is túllépett a társadalmi konvenciókon és előítéleteken: szóba állt vele, szerencsésen elkerülte azokat a csapdákat, amelyeket – hogy zavarát leplezze – maga az asszony állított a beszélgetés során (nem kezdte taglalni, hogy vajon a törvény szerint tényleg szabad-e Istent Jeruzsálemen kívül is imádni, vagy sem). Nem racionalizált, nem teologizált, hanem mindvégig megmaradt utolérhetetlenül személyesnek és figyelmesnek a konkrét ember sorsa iránt.

Jézus folyamatosan gyakorolta a „nyitott szem misztikáját”. Észrevette azt a szegény özvegyasszonyt, akire senki sem figyelt, hiszen csak két fillért dobott a templom kincstárának perselyébe. Jézusnak mégis ő tűnt fel, nem a sok gazdag adakozó, és őt dicsérte meg – nyilvánosan, minden tanítványa előtt – Istenbe vetett bizalmáért (Mk 12,41–44).

Jézus nem a gazdagok és hatalmasok (bankárok, hadvezérek és politikusok) perspektívájából nézte a valóságot, hanem a kicsinyek és kisemmizettek (szegények, megvetettek és semminek látszók) szemszögéből. Még ellenségei is elismerték, hogy nem az „emberek tetszését” (eis trón proszópon – szó szerint „az emberek arcát”) nézte, hanem „az igazsághoz híven” (ep’elétheiasz) tanította az „Isten útját” (tén hodon tou theou) (Mk 12,14). Bárcsak mi, egyháziak is tudnánk őt követni ebben a belső függetlenségben!

●●●

A misztikus valóságot az emberi nyelv nem képes kifejezni, pedig – ha csak „tükör által és homályosan” is (1Kor 13,12) – reális tapasztalatunk van róla. Hírt kaptunk felőle, közünk van hozzá. Ezért aztán – ha ki akarjuk fejezni a kifejezhetetlent – kapóra jönnek a szimbolikus nyelv kifejezései. Amikor például Istenről azt mondjuk, hogy „emésztő tűz” (Második Törvénykönyv 4,24; Zsid 12,29), akkor egy szimbólumot vagy metaforát használunk, ami egyszerre több is és kevesebb is, mint az egzakt fogalmi meghatározás. Nem fejezi ki ugyan pontosan a lényeget, azonban minden definíciónál jobban érzékelteti az istentapasztalatot valamely sajátos szempontból. A tűz megtisztít, világít, bűvkörébe von. Fénye átvilágít és meleget ad, ezért a szeretet szimbólumaként is használatos. Képes fájdalmat okozni – megperzsel és elemészt –, de az életünk egyébként is arra való, hogy elemésztődjön a szeretet oltárán... Ilyen univerzális szimbólum a „vízforrás” is, csak éppen más szempontból kifejező. A forrás frissít, csillapítja a szomjunkat és életet ad. Istenből is élet fakad, mint forrásból a víz. Ugyanilyen gazdag jelentéső metaforák és szimbólumok a „szív”, vagy a „szél” is, amelyek szerencsésen érzékeltetik a nálunkál nagyobb, mélyebb, és végső soron kifejezhetetlen valóságot. A Biblia gyakran a költészet nyelvén beszél és az sem véletlen, hogy a legnagyobb misztikusok gyakran egyúttal költők is voltak (a bibliai Dávid királytól kezdve Keresztes Szent Jánoson át egészen Pilinszky Jánosig).

A lelki út – a klasszikus felosztás szerint – a „megtisztulás útjával” (via purgativa) kezdődik. Itt arra teszünk erőfeszítéseket, hogy rendezzük az életünket és megszabaduljunk a rendetlen hajlamainktól. Ezután jön a „megvilágosodás útja” (via illuminativa), ahol a felismert igazságok egyre mélyebben beépülnek, sajátunkká válnak. mindkettő még az úgynevezett aszketikus stádiumba, a misztikát megelőző szakaszba tartozik. Ezután kezdődik az „egyesülés útja” (via unitiva), ami már a tulajdonképpeni misztikával azonos, annak egy másik elnevezése. Itt már nem számít az ember igyekezete, hiszen Isten veszi át a kezdeményezést. Övé a „szó”, övé az irányítás, tőle függ minden a folyamat során. Fontos azonban azt is észrevennünk, hogy ezek a fokozatok valójában elég mesterséges megkülönböztetésre épülnek; a való életben sokszor nem különülnek el élesen egymástól. Már az első fokon is jelen lehet a megvilágosodás, sőt az egyesülés útjának némely eleme is (például a teljes önátadás, az önzetlenség, vagy a fókuszált figyelem, az összeszedettség); mint ahogy nagyon gyakran az utolsó fokozatban is vannak még aszketikus mozzanatok (például harc az imaidő megtalálásáért, vagy a testi kísértések ellen). Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak első hetében is kétségkívül vannak miszikus mozzanatok (feltétel nélküli istendícséret, istenszolgálat és istenimádás, ok nélküli „vígaszok”: vö. Lelkigyakorlatok 23); mint ahogy – mint fentebb már említettük– Nagy Szent Teréz is, bár már lebegő szent volt, mégis minden este aszketikus gondossággal előkészítette a másnap reggeli elmélkedésének pontokba szedett lépéseit.

Az aszketika célja a misztikára való felkészülés. Előkészületképpen persze nem sokkal tehetünk többet annál, minthogy disponáljuk magunkat: előkészítjük a testünket és a lelkünket Isten ajándékainak befogadására. Az ajándék pedig – és ebben áll a titok – maga az ajándékozó: a voltaképpeni kegyelem – Isten maga.

●●●

Az elmúlt században – ritkán gondolunk ebbe bele! – rendkívüli átalakulások történtek mind az egyházi gondolkodásban, mind pedig a gyakorlatban. A II. vatikáni zsinat (1962–65) előtt a papi és szerzetesi identitás nem szorult támogatásra. Hiszen ekkoriban a katolikusok legszélesebb körei még az intézményes egyházat tartották az üdvösség egyetlen lehetséges útjának, amelynek hirdetése a hit „professzionális” hirdetőire van bízva. Amikor azonban a zsinat kimondta, hogy lelkiismeretük alapján a nem keresztények, sőt az ateisták is üdvözülhetnek (vö. GS 22, LG 16 stb.), akkor sok keresztény korábbi önazonossága megingott. Vajon érdemes még valakit ezután is megkeresztelni? Érdemes továbbra is másokat buzdítani a sok áldozattal járó „keskeny úton” való járásra (Mt 7,13–14)? És érdemes papi, szerzetesi hivatást választani, ha maholnap a laikusok is majdnem ugyanolyan jogokkal rendelkeznek az egyház intézményes struktúráin belül?

Hadd tegyek itt egy megjegyzést, amely, bár nem könnyen belátható, annál fontosabb. Arról van szó, hogy ez voltaképpen európai-, illetve észak-amerikai problématudat. Ez a kérdés ugyanis ebben a formában nem vetődik fel azon egyszerű és hitükben elkötelezett emberek számára, akik a „harmadik világban” – teszem azt a Lima vagy Kampala egyik szegénynegyedében – élnek. Az ő számukra általában nem megkérdőjelezhető bizonyosság, nyilvánvaló igazság, hogy a hitnek értelme van. Ezért itt a missziós lendület is töretlen, problémátlan. Hogy a hit a másoknak adható legnagyobb (földi és mennyei) ajándék, régente az európaiak számára is evidenciának számított. Fáber Szent Péter nem véletlenül tartotta fontosnak, hogy ne csak fizikailag segítsen az Afrikából Dél-Amerikába érkező, rabszolgasorba hajtott embereken, hanem meg is keresztelje őket!

●●●

Mindenesetre az új formák betörésével sokkal bizonytalanabb, cseppfolyósabb terepen mozgunk és vagyunk kénytelenek tájékozódni, mint korábban, amikor az abszolút válaszok még érvényesek voltak, vagy legalábbis annak tűntek. Ma azonban – akár tetszik, akár nem – a hit és annak gyakorlata terén folyamatos megkülönböztetésre vagyunk ítélve. Új identitás van megszületőben – s mindannyian a szülés fájdalmait éljük… Az egyház és intézményeinek szerepe kétségtelenül újraformálódik. Erre az új helyzetre legalább kétféle ellentétes reakció adható. Van, aki arra hajlik, hogy egyoldalúan az újdonságjelleget hangsúlyozza. Ez elsősorban egy bizonyos korosztályra – az úgynevezett (kései) ’68-asokokra – jellemző, akik folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy „újra ki kell találni” az egyházat: mivel nincsenek meg a biztos válaszaink, „állandó kreativitásra” van szükség, hogy mindent az úttörők bátorságával elölről merjünk kezdeni. Ők, mivel felismerték a plébániai rendszer elégtelenségét, azonnal a megszüntetésén törik a fejüket. Csakhogy a mai fiatalabb generáció – amennyire én érzékelem – nem találja vonzónak ezt a mentalitást. Inkább riasztóan hat ez a radikális vakmerőség. Bár 40–50 évvel ezelőtt még sokakat lelkesített, mára leginkább idejétmúltnak ítélik, és legjobb esetben is csak jóindulatú mosollyal nyugtázzák az állandó újítókat. A felvilágosodás nevű projekt annak eredeti formájában nem érvényes többé; immár maga az akadémiai filozófia legjava is – egyebek között Hans-Georg Gadamer nyomán – arra hajlik, hogy ahelyett, hogy lerombolni akarná, inkább rehabilitálja a hagyományt és a tekintélyt.

Ebben a bizonytalan helyzetben némelyek számára az ellenkező véglet látszik csábítónak. Korunkban (elsősorban a nyugaton élő) keresztény fiatalokra (és nem csak rájuk!) óriási vonzerőt gyakorolnak az olyan intézményes és teológiai formációk, amelyek biztos válaszokat ígérnek. Ilyen például a Comunione e Liberazione, az Opus Dei, a Krisztus Légiója és más hasonló, új alapítású konzervatív mozgalmak. Kétségtelen, hogy ez is egy lehetséges válasz a (nyugati) kultúra krízisére! A szétesett világban a fiatalok joggal keresnek biztonságot ígérő fogózópontokat és identitást – olyan igények ezek, amelyek kielégítésére mindenkinek elemi joga! Véleményem szerint azonban – nagy tisztelettel az említett mozgalmak és lelkiségek iránt – sajnos ezt a választ sem tarthatjuk abszolútnak (bármennyire is igyekeznek követőik így feltüntetni). Inkább úgy tűnik, hogy nagyon is korhoz és kultúrához kötött megoldásokról van szó, amelyre e mozgalmak alapítói reagáltak és amelyre akkor és ott valóban érvényes válaszokat adtak. Viszont az ilyen – a szó etimológiai értelmében „reakciós” – mozgalmak követői mintha egzisztenciális és intellektuális értelemben túl magas árat volnának kénytelenek fizetni azzal, hogy önkéntes száműzetésbe vonulnak a múltba. Úgy tűnik, Isten beletervezte a teremtésbe a sokszínűséget; így számolnunk kell annak megszüntethetetlenségével. Hacsak nem akarunk egyszínű és egysíkú világban élni, muszáj valamiképpen zöld ágra vergődnünk a pluralizmussal. Ez már csak amiatt is szükséges, mert nézőpontjaink mindig történelmi, nyelvi, szociokulturális feltételekhez kötődnek, így a különbözőségekkel való tartós együttélés elkerülhetetlen. A részleges (nem radikális) perspektivizmus elfogadásának nincs alternatívája.

A legnehezebb és legnagyobb intellektuális kihívás éppen ez: belátni, hogy a saját nézőpontunk sem feltétlen! Lehetséges másként is látni a dolgokat.

A különbség ráadásul nem is írható egyértelműen – mint korábban gondolták – az „eretnekek” és „elhajlók” tudatlanságának vagy rosszindulatának számlájára. Világba vetett létezőkként beletartozunk egy „hermeneutikai szituációba”, amelyből nincs kiút. A világról szerzett ismereteink szükségképpen történelmiek, így semmiféle igazság konkrét megfogalmazása sem tarthat igényt minden szempontból a megváltoztathatatlanság és tévedésmentesség státuszára. A személy-, kultúr- és vallásközi érintkezés során azt is túl könnyen feltételezzük, hogy már megértettük a másikat, és hogy az ő kérdései pontosan megegyeznek a mieinkkel. Csakhogy az esetek többségében kiderül, hogy ez tévedés, illúzió. Ezért ma a jó teológus legfontosabb tulajdonsága, hogy – mielőtt beszélni kezdene – figyelmesen képes meghallgatni beszélgetőpartnerét vagy hallgatóságát. Ezek a (poszt)modern filozófiai hermeneutika olyan felismerései, melyeket méltán tarthatunk időtállóknak (sőt – a posztmodernek önértelmezésével szemben – egyetemesnek is). A különbözőség létjogosultságának elismerése valójában egy metafizikai igényű filozofiai vállalkozás része (persze a „metafizika” szó itt megújult értelemben használatos). Nem mondhatunk le arról, hogy korokon és szocio-kulturális kontextusokon átnyúló igazságokat is megfogalmazzunk, bármennyire is igyekeznek ezeket egyesek hatályon kívül helyezni és érvénytelennek nyilvánítani.

●●●

A változás forrófejű sürgetői ugyan sok mindenben tévednek, egyvalamiben viszont kétségtelenül igazuk van: a modernitás beköszöntével valami végérvényesen megváltozott az egyházban. A hagyományosan tekintélyelvű és a szentségkiszolgáltatásra épülő lelkipásztori gyakorlat napjai – úgy tűnik – meg vannak számlálva. A „felülről megmondás” elveszítette vonzerejét, nem képes többé az emberek tömegeit megszólítani. A népegyház világszerte gyengülőben van, a posztindusztriális társadalmakban pedig már egyenesen el is tűnt. Az új helyzetből a teológusoknak is le kellett vonniuk a következtetést: az elmúlt fél évszázadban radikális átalakuláson esett át a fundamentális teológia (amely II. János Pál Fides et Ratio kezdetű enciklikájával hátat fordított az egyoldalú apológiának, vö. FR 73; vö. szintén a Ferenc pápa Evangelii Gaudiumát, kül. EG 133; 242); megváltozott az erkölcsteológia (amely Ferenc pápa Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdításával immár nem  „helyettesíteni”, hanem „nevelni” akarja a lelkiismeretet, vö. AL 37); új lendületet kapott a vallások teológiája (vö. EG 250–254; Laudeto Si’ 246), valamint a missziók teológiája (EG 20–45; 262–283) és a spiritualitás teológiája is (Gaudete et Exsultate). Végül fontos lépések történtek a fiatalok teológiája (Christus Vivit), a család teológája (AL) és az ökoteológia (LS) kidolgozásának irányában. A hivatalos egyházi dokumentumokat áthangszerelték az öröm hullámhosszára. Meghaladottá vált az intézmény és a karizma éles és mechanikus kettéválasztása is: valójában létezik intézményes karizma és karizmatikus intézmény is. Ferenc pápa működése jó példa erre.

Röviden: az egyház végre levonta azokat a tanulságokat, amelyek a gyarmatosítás korának lezárulásával járnak: Ferenc pápa nyíltan beszél arról, hogy a „krisztianitás” véget ért, az úgynevezett keresztény társadalom modellje átalakult. Ugyanő hangsúlyozza azt is, hogy immár minden keresztény – és nem csak a „profik” – hivatott az örömhír továbbadására. Hiszen hogyan is hallgathatnánk arról, amit nap mint nap élünk, és ami életet ad számunkra?

A kárhozattól való félelem helyett a harmadik évezred misztikus kereszténye más, pozitívabb motivációkat talált a hithirdetésre: az örömhír megosztásának fontosságát és szépségét. Hiszen az evangelizáció – ahogy Ferenc pápa 2013-ban az Evangelii Gaudium kezdetű aposztoli buzdításában fogalmazott – „édes és erőt adó öröm” (vö. a 913. fejezetek címeivel).

●●●

Nem szabad valami radikálisan újban gondolkodni – de a múltba beleragadni sem. Éppúgy elégtelen azt hangúlyozni, hogy „kreatívaknak kell lennünk” (új szimbólumokat találni a régi, „nem működők” helyett), mint minden mai kihívásra csupán a múlt válaszait ismételgetnünk. Ehelyett a „folyamatosság” és a „törés hermeneutikájának” valamifajta finom dialektikájára van szükség. (Karl Rahner szép példáját nyújtja ennek a Das Dynamisch in der Kirche című tanulmányában, QD 5, Freiburg, 1958.)

Igaznak tűnik az is, hogy biztosan elrontja az életét, aki úgy vállalkozik papi vagy szerzetesi életre, hogy nem válik misztikussá (azaz nem tapasztal meg valamit valóban Istenből, és nem tartja ébren folyamatosan ezt a tapasztalatot a személyes önátadás, valamint az áldozathozatal révén). Ha viszont éli ezt a misztikát, nem választhatott volna jobb hivatást! Mert Istenért semmi sem sok – érte mindent érdemes!

●●●

Talán mégsem kellene aggodalommal figyelnem a jelenlegi egyházzal kapcsolatos tendenciákat. Hiszen a jó példák – a misztikus keresztények életének tanúságtétele – sokkal gyakoribbak, mint azoké, akik nem, vagy alig imádkoznak. Egy német ismerősöm mesélte nemrégiben a következő történetet. Vidéki kiküldetésén egy karmelita kolostor mellett vitt el az útja. Ha már arra járt, gondolta, kihasználja a lehetőséget, szóba elegyedett a portás nővérrel. Arról faggatta az idős szerzetesnőt, hogy hogyan is állnak hivatásokkal: „Nem szomorú amiatt, kedves nővér – kérdezte tőle –,hogy nem jönnek a mai fiatalok? Mi lesz így a rendjével, hol talál utánpótlást a sok kolostor?” –várta a megerősítést, a borús hangulatú reakciót. Ám meglepetésben lett része: „Oh, nem kell emiatt szomorkodni! – válaszolt a nővér derűs arccal. – A mai lányok olyan kreatívak, olyan remek ötleteik vannak! Ez is a Szentlélek műve! Ő ma is működik az egyházban, megtalálja a maga útját! Gondoskodik rólunk, nem kell őt félteni!” „De mégis – erősködött az ismerősöm –, nem szomorú így élni? Nem látja így értelmetlennek az életét, hogy nincsenek követők?” „Dehogy értelmetlen!” – válaszolt a nővér és csillogott a szeme. „Ahhoz, hogy az életünk értelmes legyen, nem kell nagy dolgokat véghezvinni! Ahhoz elég csak eine Spur der Liebe hinterlassen – egy szeretetnyomot hátrahagyni!” Hába erőlködött az ismerősöm, az idős apáca hangja derűt és életet sugárzott. Átsütött rajta az imádság melege.

Szólj hozzá!

Címkék: ima misztika aszketika

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9917950946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása