A nyugati országok – úgy tűnik – sokat veszítenek azzal, hogy hiányzik a gyermekvállalás kulturális és társadalmi elismertsége. Márpedig a gyermekeket és a felnevelésükre mutatott készséget az egész emberi közösség egyik legértékesebb társadalmi tőkéjének kellene tartanunk.
Fiatal pap voltam még, amikor egy alkalommal beszélgetésbe keveredtem egy svájci hölgyismerősömmel. Személyes dolgokra terelődött a szó, s mivel úgy éreztem, a kapcsolatunk megengedi (a papok egyébként is könnyen függetlenítik magukat a társadalmi konvencióktól), megkérdeztem tőle, hogy annyi év házasság után miért nincs gyermekük a férjével. A hangja hűvösre váltott, és ezt mondta: „Ez nincs benne az élettervünkben.” Meglepődve ízlelgettem a frissen tanult új szót – „Lebensplan” –, de magam sem tudtam pontosan megfogalmazni, miért szomorodtam el ettől a választól. Máskor – ugyanilyen naiv érdeklődéssel – arra kérdeztem rá egy német hölgyismerősömnél, hogy miért lépett ki az egyházból. „Mert a pápa azt mondta, hogy az abortusz gyilkosság” – válaszolta, és arcvonásai hirtelen keményebbre váltottak. Nem mertem többet kérdezni...
Ami a szexuális viselkedést és az életdöntéseket illeti, ma már a nőknek is minden megengedett. Senki sem veszi magának a bátorságot, hogy bármit is számon merjen kérni rajtuk – és ez nyilvánvalóan jól is van így! Egy pluralista társadalomban felemelt mutatóujjal, egyfajta képzeletbeli „nevelői” pozícióból nem lehet többé hirdetni az igazságot (hacsak nem olyan áron, hogy kizárjuk magunkat a demokratikus társadalmi diskurzusból).
De vajon ez a fajta szabadság valóban felszabadította a nőket? Nem inkább csak egy az előzőnél némileg nehezebben diagnosztizálható újabb rabságba taszította? Vajon – ha még folytathatom ezeket az időszerűtlen kérdéseket – a nők valóban boldogabbak lettek a megváltozott társadalmi körülmények között? Például, hogy ne menjünk messzebbre, ma boldogabban élnek, mint nagyanyáik, akik ugyan jobbára a viktoriánus erkölcs szégyenlős és prűd (helyenként pedig kenetteljes és álszent) erkölcsi tiltásai között nőttek fel, de legalább nem féltek bevallani maguknak – és másoknak is –, hogy szerető férjre és boldog családi életre vágyakoznak?
Persze, tudom, hogy Magyarországon azért ennél még valamivel jobb a helyzet. Sok fiatal nő beszél például arról, hogy családi keretek között (és nem az anyagi értékekben vagy a szakmai előmenetelben/„karrierépítésben”) keresné a boldogságot, a felmérések azonban világszerte azt mutatják, hogy a dolgok nem egyértelműen jó irányba mozdultak el.
Igaz, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az 1940-es évek szintjéhez viszonyítva a materiális életszínvonal jelentősen emelkedett, hiszen akkoriban a legtöbb háztartásban még nem volt sem melegvíz, sem zuhanyozó (mosógépekről, mikrohullámú sütőkről és mobiltelefonokról nem is beszélve). A boldogságkutatással foglalkozó pszichológusok mégis azt állapították meg, hogy a boldogságszint az akkorihoz képest mára valamelyest még vissza is esett. Egyedül a pszichés megbetegedések görbéje emelkedik meredeken.
David G. Myers – aki ezt a jelenséget amerikai paradoxonnak nevezte – azonos című könyvében (The American Paradox, Yale University Press, 2001) így foglalja össze kutatásai eredményét: „Nagyanyáinkkal összehasonlítva a mai fiatal felnőttek sokkal nagyobb gazdagságban nőttek fel, mégis kissé kevésbé boldogok, és sokkal veszélyeztetettebbek a depresszióra, valamint az azzal összefüggő szociális patológiákra.”
●●●
Mindez persze a férfiakra és nőkre egyaránt igaz, a nőket mégis mintha jobban sújtaná. És most elsősorban az ő védelmükben igyekszem néhány aggályt megfogalmazni – feminizmuson innen és túl –, még azt a veszélyt is vállalva, hogy ennek alapján besorolnak majd valamelyik politikai szekértáborba, amelyhez pedig semmi közöm sincsen. Mindössze az a meggyőződés mozgat, hogy ha a nők boldogabbakká válnak, akkor azzal mindannyian csak nyerhetünk.
A fogamzásgátló tablettával a nők olyan szexuális szabadságot kaptak, amely addig csak a férfiak számára volt hozzáférhető. Csakhogy nekik talán még a férfiakénál is nagyobb árat kellett fizetniük ezért. Hiszen ezzel együtt olyan kapcsolati mintákat is elsajátítottak, amelyek sokkal inkább a férfiszexualitásra jellemzők: például a promiszkuitást, a könnyelműséget és a kapcsolatok felületességét. (Ezzel persze nem akarom állítani, hogy mindez egyértelműen jellemző a férfiakra, de azt igen, hogy hajlamosabbak rájuk.) Márpedig az etológus és a pszichológus szakemberek szerint ezek a modellek korántsem állnak összhangban a női szexualitással. Sőt, inkább annak éles ellentétei!
●●●
Hogyan is állunk valójában a férfi és nő sokat tárgyalt „különbözőségének” (avagy „egyenlőségének”) kérdésével? A téma megér egy rövid kitérőt, különösen, ha sikerül a sztereotípiáktól függetlenül szóvá tennem. A társadalomtudósok többsége és a feminista mozgalom követői általában felemelik a hangjukat a férfiak és nők társadalmi egyenlőtlensége ellen, és sokan közülük legalábbis minimalizálni igyekeznek a két nem közötti pszichológiai különbséget is. Az az érzésem, hogy ez az álláspont leginkább abból a (jogos) félelemből fakad, nehogy erősítsék a nők férfiaknak történő hagyományos alárendelődését.
Miután az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális) mozgalom teoretikusai elérték, hogy a homoszexualitás a korábbinál sokkal nagyobb társadalmi elfogadottságra tegyen szert (ami még akkor is fontos eredmény, ha olykor egy hamis ideológia vezérli), tovább kezdték vizsgálni a nemek közötti különbözőségeket, éspedig elsősorban a férfi- és női lélek „kognitív viselkedéslélektani” (vagyis elsősorban a viselkedés értelmi folyamatait elemző) különbségeire fókuszálva. Végkövetkeztetésük szerint a viselkedés nincs egyértelmű kapcsolatban (korrelációban) a biológiai szexuális különbségekkel. Csakhogy érveik – úgy tűnik – attól az ideológiagyanús törekvéstől motiváltak, hogy kimutassák: az érzéki-erotikus reláció eltekinthet a biológiai nemtől (ami előzetesen diszponálna bennünket, amikor bármely egyén egy eltérő nemű másik emberrel találkozik). Az LMBT-teoretikusok olyan mértékig hangsúlyozzák az emberi lény androgün jellegét – vagyis, hogy mindkét nemben megvannak a másik nem karakterjegyei –, hogy gyakorlatilag feloldják a nemek közötti különbségeket.
Az ellentétes szekértáborok ideológiai harca helyett inkább arra volna szükség, hogy mind a feministák és az LMBT-mozgalom szellemi irányítói, mind pedig a jobboldali „keresztény pártpolitika” széles szavazóbázisa és szélsőséges teoretikusai figyelembe vegyék a férfiak és nők között valóságosan létező pszichológiai különbségeket, és – amennyire lehetséges – elkerüljék az ideológiailag előre meghatározott megoldások csapdáját. Merre keressük hát a megoldást?
●●●
A férfi és női különbözőség kutatásával foglalkozó tapasztalati pszichológusok újabban tartózkodnak attól, hogy elvont értelemben keressék a férfi és női „lényeget”. A mai kutatások fő csapásiránya tehát különbözik a jungi analitikus pszichológiától, ami két princípiumot különböztetett meg, s amelyeket az animával és az animusszal azonosít. Freud híres kérdése is – „Mit akar a nő?” – ebben az összefüggésben szintén hibásnak tekinthető, hiszen „a” nő – ha helyesen értjük – a valóságban egyáltalán nem létezik. Csupán ideál, eszmei létező, archetípus.
Az empirikus kutatások ehelyett ma inkább „vonásokról” beszélnek, vagyis arról, hogy nincs színtiszta férfi vagy színtiszta nő, hanem a férfias és a nőies vonások különböző arányban és rengeteg kombinációban találhatók meg bennünk; olykor pszichológiai szempontból egységes és koherens módon, máskor egység és szervezettség nélkül (dizorganikusan és diszfunkconálisan). Eszerint valamennyien egyfajta spektrumon helyezkedünk el, ki ehhez, ki ahhoz a szélsőértékhez közelebb, egy adott vizsgált szempontból. Mindez egyébként a korral is változik: idősödve a nőkben általában felerősödnek a férfias vonások (például határozottabbá válnak), a férfiaknál pedig fordítva (az agresszivitásuk rendszerint megszelídül).
A „férfi” és „nő” persze elvont „metafizikai” princípiumként továbbra is értelmes törzsfogalmak, és azok is maradnak, hiszen különben hogyan is lehetne egy férfias vonást férfiasnak, egy nőiest pedig nőiesnek nevezni? Az LMBT-mozgalom érdeklődésének középpontjában egyébként ma nem is annyira a férfias vagy nőies tulajdonságok elsődlegességének kérdése áll, hanem az identitásé, vagyis hogy ki melyik nemmel azonosítja magát, biológiai nemétől függetlenül.
Röviden tehát, a mai kutatások fényében aligha beszélhetünk a viselkedéslélektani vonások két egymástól élesen elválasztható osztályáról, amelyek „tiszta és világos” fogalmakkal elkülöníthetők aszerint, hogy hordozóik melyik nemhez tartoznak. A két nem között egyébként a kognitív és affektív képességek és teljesítmények sem különíthetők el élesen.
Az okokat illetően persze megoszlanak a vélemények, de leginkább a „középutas” megoldás látszik elfogadhatónak. Az egyik szélsőséges álláspont, az úgynevezett konstrukcionista (vagy poszt-strukturalista) nézet szerint minden a neveltetéssel és a kultúrával magyarázható. Ennek irodalma immár felmérhetetlen mennyiségűvé dagadt, mivel ezt támogatja a kutatók többsége. A másik szélsőség a biologista nézet, amely a hormonális folyamatoktól teszi függővé a viselkedésben megmutatkozó különbségeket. Képviselőik ma kisebbségben vannak a radikális szociologizmus konstruktivista híveihez képest. Azoknak a kutatóknak a vizsgálódásaiból, akik – túl az ideológiákon – „magát a dolgot” tartják szem előtt, az derül ki, hogy a pszicho-komportamentális különbséget csakis a fiziológiai-testi különbségek, valamint a neveltetés és kultúra együttesen határozza meg. Ha a túlfűtött viták folytatódnak is, a téma kiegyensúlyozott tárgyalására csakis olyan értelmezési keretben lehetséges, amely mindkét fenti szempontot figyelembe veszi.
●●●
Ám térjünk vissza a fenti alapkérdéshez. Említettük már, hogy a fogamzásgátló tablettával a védekezés felelőssége nagyjából-egészében a nők vállára nehezedik. A dologban az az aggasztó, hogy az árat is a nőknek kell megfizetni – éspedig rendszerint a saját egészségükkel. Nem véletlen, hogy ma Franciaországban és az angolszász világban is nagyon sok fiatal nő kategorikusan elutasítja a tabletta használatát egészsége megőrzése érdekében, és inkább a természetes fogamzásgátló módszerekhez folyamodik. Lehetséges volna ez? Hiszen ezek éppen azok a módszerek, amelyeket VI. Pál pápa ajánlott annak idején, a Humanae vitae (1950) kezdetű enciklikájában! Márpedig azok akkoriban nevetség és általános felháborodás tárgyává lettet, ma pedig mintha rehabilitálódtak volna, sőt szinte divattá váltak.
Egyébként azt is érdemes észrevenni, hogy a szexuális felszabadítás prófétái – Wilhelm Reich-től Alfred Kinsey-ig – mind férfiak voltak, akik leginkább azt a szerepet szánták a nőknek, hogy önéletrajzi írásaikkal hagyják jóvá az elméleteiket. A nők nagy valószínűséggel sohasem rajzoltak volna olyan utópisztikus és irreális képet a szexualitásról, mint ők. És nem csupán azért, mert közelről ismerték annak negatív vetületeit (például a terhességtől való félelmet, mely nyilvánvalóan nem szűnt meg a „felszabadítás” évtizedeiben sem). Azt persze el kell ismerni, hogy a hatvanas évek feminizmusa nagymértékben magáévá tette a „nők felszabadítása” utópikus programját. Ám mi alól is akartak felszabadítani? Mindenekelőtt az anyaság terhe alól. Márpedig ennek árát – úgy tűnik – ismét csak a nők fizetik meg. A tabletta és az abortusz bizony túl drága árnak tűnik… Ahogy a hivatásként felfogott, családban leélt élet leértékelődése is.
Nem vagyok szociológus, de ebben a (nyugati) társadalomban élek, és az a benyomásom, hogy a fiatal nőknek annyi szexuális szabadság áll rendelkezésre, amennyiről korábban nem is álmodhattak, viszont más téren mintha hiányozna a szabadságuk. Például arra, hogy gyermekeket szüljenek. Főként pedig, hogy fiatalon szüljenek gyermekeket. És nemcsak azért, mert ez csaknem behozhatatlan hátránynak számít a munkaerőpiacon, hanem azért is, mert nem könnyen találnak olyan fiatal férfiakat, akik partnereik lennének ezen élethivatás megvalósításában, és fel akarnák adni a szabadságukat, vállalva az apasággal járó felelősséget.
„Hol vannak ma a »normális férfiak«?” – kérdezte némileg kétségbeesetten egy kedves nőismerősöm. Nos, sokan úgy látják, hogy még leginkább az egyházban – de nem akarok reklámot csinálni. Az viszont tény, hogy a múltban a férfiak a házasságban váltak apává, ami többé-kevésbé egybeesett a szexuális életük kezdetével. Ma viszont már biztosan nem kell azért megházasodniuk, hogy szexuális kapcsolataik legyenek.
Ráadásul számukra nem ketyeg a biológiai óra, ami pedig továbbra is korlátozza a nők anyává válásának idejét. Ezt a biológiai tényezőt bizony nem sikerült meghaladni, még a mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően sem. A női megtermékenyíthetőség ideje továbbra sem változott jelentősen, ám a társadalom mintha nem akarna számolni ezekkel – a nők hátrányára fennálló – nemek közötti különbségekkel.
●●●
A nyugati országokban élő nőket ma alighanem az sújtja legjobban, hogy hiányzik a gyermekvállalás kulturális és társadalmi elismertsége, presztízse. A gyermekvállalás az indoeurópai nyelvekben „pro-kreáció”, tehát valaminek a „teremtése”. És itt nem csupán egy új lakberendezési dizájn vagy ételrecept megalkotásáról van szó, még csak nem is eddig sosem látott, eredeti reklámszpotok kifundálásáról – amelyek társadalmilag nagyon is elismert kreatív tevékenységnek számítanak –, hanem egy gyermek „megteremtéséről”, azaz elvállalásról, amiről ugyanez egyáltalán nem mondható el. Ezért nehéz dilemma a nők számára, hogy miben éljék meg a kreativitásukat. Sokan tagadják meg a női mivoltukat, biológiai késztetéseiket és hallgatnak inkább arra a külső ösztönzésre, hogy férfiszerepet vállaljanak magukra.
Az a véleményem – egyébként a katolikus egyház tanításával teljes összhangban –, hogy a gyermekvállalást, a pro-kreációt, alapvető erőforrásnak (ahogy ma mondják, „értéknek”) kellene tekinteni az egész emberiség számára. A jelenleginél legalábbis sokkal inkább.
A szexuális felszabadulás – amit ma alapjában véve szokás a gyermekvállalástól (pro-kreáció) való szabadságként érteni – nem merül ki a Fertility day programjában, amelyet családügyi miniszterek próbálnak meg világszerte népszerűsíteni (nagy erőkkel, ám mérsékelt sikerrel). Franciaországban vannak feminista filozófusnők, akik a feminizmus kritikájának és újrafogalmazásának programját tűzik zászlajukra. Olyan alapvető kérdésekkel igyekeznek szembenézni, mint hogy miként lehet a mai társadalomban a kor színvonalán élni úgy, hogy közben ne veszítsék el a hagyományos női kapcsolatok gazdagságát és értelmét? És – ha szabad hozzátennem – nem egyedül a nők ódzkodnak attól, hogy mindörökre egy érzelmileg hűvös és a haszonelvűség, valamint az élvezetek utópisztikus elképzeléseitől uralt társadalomban kelljen élniük...
Minden támogatást megérdemelnek tehát az olyan feministák – mint az olasz Lucetta Scaraffia is –, akik azon törik a fejüket, miként tehetnék lehetővé, hogy „a nők a szexuális viselkedés szempontjából se váljanak olyanokká, »mint bármely férfi«, hanem önmaguk maradhassanak?” (Lucetta Scaraffia: Le donne e il femminismo al bivio della maternità, 8 Settembre 2016, Corriere della Sera) Attól tartok, ezen a téren még sok tennivaló akad, Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt.
Olyan gondolkodásmódra volna ugyanis szükség, amely egyformán távol tartja magát a paternalista kelet-európai modelltől, amely a múlt immár végérvényesen idejétmúlt ideológiáival próbál elbájolni bennünket, mind pedig azoktól a jellegzetesen nyugati emancipált gondolatoktól, amelyek a nők utópisztikus „felszabadításának” ígéretével kecsegtetnek.
Utolsó kommentek