Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Utolsó kommentek

Isten a repülőn és a repülőtéren

2022.12.04. 11:17 Patsch Ferenc SJ

18k1aj46yuv9ijpg.jpg

Nemrég különleges tapasztalatban volt részem: hosszú, több mint 24 órán át tartó repülőúton vettem részt (két átszállással, három repülőgéppel, három kontinens érintésével). Ami miatt ez az élmény ma egyedinek számíthat, az persze nem a repülés ténye, legfeljebb talán csak a hosszúsága. Hiszen manapság az európaiak körében korántsem számít extrémnek a repülőutak tapasztalata. Ha nem is annyira hétköznapi része az életünknek, mint az amerikaiaknak, legalább nyaranta azért sokunkkal előfordul, hogy repülőgéppel utazunk valahová. Mindenesetre nem számít olyan elérhetetlennek, mint mondjuk 40 évvel ezelőtt, az én gyermekkoromban. (Nota bene: miután átvészeltük a pandémiát, ezen a téren is visszatért a „normalitás”, azaz glóbuszunkon minden percben – most is – mintegy másfél-, kétmillió ember tartózkodik egyidejűleg a levegőben.)

Az én utazásomnak azonban volt még egy jellegzetessége: mivel szerzetes vagyok, a hosszú utazás kitűnő alkalomnak tűnt, hogy a saját papi és rendi identitásomról is elmélkedjem. Szóval Istent kerestem a repülőn és a repülőtéren is. Érdekel benneteket, hogy mire jutottam?

●●●

Mivel mi magyarok beletartozunk a globális világ jóléti (nyugati) rétegébe (és a világ legjobb útlevele, az Európai Unióé van a zsebünkben), sokunknak van tapasztalata arról, milyen is az, földrészközi repülőjáratokon utazni: fáradtan és felkavarodott bioritmussal megérkezni a Föld egy másik pontjára, belecsöppenni egy másik kultúrába, napokon keresztül „álomkórosan” jönni-menni (éjszaka pedig küzdeni az álmatlansággal), szóval szenvedni az új időzónához való alkalmazkodás nehézségeit. Ismerjük a repülőterek világát is; ezt a szociológusok által „no-place”-nek (nem-[létező]-helynek) nevezett valóságot, ahol mindenki úton van, ezért senki sincs otthon, ahol egyidőben itt is vagyunk és nem is vagyunk itt.

Ha igaz, amit a teológia tanít Istenről, hogy ő „rejtőzködni szeret”, akkor keresve sem találhatna jobb rejtekhelyet magának, mint a repülőtereken! Talán itt (nem) lenni egyszerre megkönnyebbülés és teher is a számára – hiszen itt senki sem keresi! Legalábbis ez az alapértelmezés...

Én azonban nem számítok átlagos utazóközönségnek: jezsuita pap vagyok, mellesleg pedig akadémiai (tudományos) munkával foglalkozó szerzetes, és a bőrömből a hosszú interkontinentális utazás során sem tudtok kibújni. Ezért most Istent kerestem – földön és levegőben.

1920x820_headerbg.jpg

A repülőterek steril jóléti világában a háttérben reklámpszichológusok, designerek és product managerek hada foglalkozik azzal, hogy lekösse a figyelmünket és kicsalja pénzünket 

Az első megdöbbentő tapasztalatom az volt, hogy mennyire „nyoma sincs” Istennek a repülőtereken. Úgy tűnt, senki sem gondol rá, senki sem törődik vele. Mindenki úgy él – tesz-vesz, étkezik, utazik – etsi Deus non daretur, mintha Isten nem is létezne. Sehol sincs rá utalás, vonatkozásnélkülivé vált. Hiszen a becsekkoláskor senki sem azt kérdezi tőlünk, hogy hiszünk-e valami természetfelettiben, hanem arra kíváncsiak, hogy van-e érvényes vízumunk a célországba és hoztunk-e magunkkal oltottsági igazolványt. Sőt, mintha mi magunk sem arra volnánk elsősorban kíváncsiak, hogy a pilóta jámbor muszlim, hindu vagy keresztény hívő-e, hanem inkább az érdekel minket, hogy ért-e a repülőgép vezetéséhez. Ebből az is következik, hogy egy nappal az utazás előtt jobban tesszük, ha nem hosszas imádsággal töltjük az időt, hanem alkalmasint részletesen tanulmányozzuk az utazási feltételeket, és még elszaladunk egy közeli egészségügyi állomásra PCR tesztet csináltatni, bizonyítandó a Covid fertőzéstől való mentességünk. 

●●●

Hogy ez szekularizáció volna? Bizonyos szempontból nyilvánvalóan igen. Hiszen ez a magatartás azt is jelenti, hogy a célbaérést többé nem természetfeletti erők segítségétől várjuk, és nem is azoktól tesszük függővé. A bizalmunkat prima facie inkább a fedélzeti számítógépek és az repülőgép-irányítás algoritmusainak hibátlan működésébe vetjük. Hajlunk annak elfogadására, amit a repülésirányítók és a pilóták mondanak, és elismerően tekintünk a mérnökök munkájára. Röviden tehát: valahogy úgy vagyunk, mint a nemrégiben elhunyt katolikus német filozófus, Robert Spaemann, aki legutóbb magyarul is megjelent könyvében elmeséli: vagy fél évszázaddal ezelőtt egyszer hajón tartott Amerika felé, és az utasszállító nagy köde került. A filozófus a fedélzeten beszélgetésbe elegyedett  egy szerzetesnővel, aki kifejtette: a nővérei ilyenkor megsokszorozott energiával imádkoznak a kápolnában, nehogy a rossz látási viszonyok miatt balesetet szenvedjen (például jéghegynek ütközzön) a hajó. Amikor pedig Spaemann elmagyarázta, hogy emiatt már nem kell aggódniuk, hiszen a hajókat újabban egy radarnak nevezett szerkezettel szerelik fel, amely a ködben is képes „látni”, a nővér izgatott lett és kijelentette: erről a fontos fejleményről haladéktalanul értesítenie kell a társait, hogy a köd miatt már nem kell imádkozniuk (vö. Robert Spaemann – Hans Joas, Imádság ködben. Van-e jövője a keresztény hitnek, Új Ember, Budapest, 2020)!

Persze vannak – és mindig is lesznek – olyanok, akik ma is Istenhez fordulnak a repülőgépeken. Akadnak olyan fejkendős vagy csadoros nénik – keresztények, muszlimok és a sor még folytatható –, akik nincsenek hozzászokva a repüléshez, s a rózsafüzérbe vagy a mellettük ülő karjába kapaszkodva felismerhetően imádkoznak az út során.

Ez főként fel- és leszálláskor szokott megtörténni, vagy amikor légörvénybe kerül és rázkódni kezd a repülőgép. Azokban a pillanatokban, amikor legnyilvánvalóbb, hogy saját kompetenciáink végesek, vagyis az emberi kontroll nem terjeszthető ki mindenhová, a hívő emberek hirtelen eszébe jut Isten. Sőt, talán nem is csak neki: ahogy mondani szokás, zuhanó repülőn nincs ateista... Ám ettől még megmarad a kétely: vajon nem csupán a „premodern vallási tudat” egy rég elévült maradványáról van szó? Nem csak ott fordulunk Istenhez, ahol még nem mi vagyunk az életünk urai, ám hamarosan itt is átvesszük majd az irányítást, s akkor e „hézagpótló” isten (the god of the gaps, csupa kisbetűvel) majd onnan is visszahúzódni kénytelen? Hiszen ha a repülőn minden működik – ahogy az az esetek 99,95 százalékában lenni szokott –, akkor korunk technicizált világpolgárai továbbra is inkább a pénzükre, a technikai ismereteikre és a gadgetjeikre hagyatkoznak, semmint Isten segítségére. Azt vettem magamon észre, hogy bizonyos értelemben én sem vagyok kivétel. Eleget repültem már ahhoz, hogy ne féljek a landoláskor. Van bizalmam a baleseti statisztikákban (amelyek szerint – mint köztudott – sokkal több aggodalomra ad okot beszállni egy autóba, mint repülőre ülni). A modern világ működőképessége mindenesetre a technikahívőket látszik igazolni.

●●●

Eleinte – mi tagadás – sokkolt Isten hiánya a repülőtéri környezetben. Olyan hiány ez, amivel magamban és másokban is találkoztam. Ő egyszerűen visszahúzódik – odavet bennünket a napi gondjaink martalékául. És az utazóközönségből tényleg senki sem gondol rá! A körülöttem várakozókat például láthatóan leginkább üzleti dolgai kötötték le és pénzügyeik foglalkoztatták; legalábbis ez tűnt ki az akaratlanul lehallgatott beszélgetéseikből. A túlnyomó többség ezeket az ügyeit intézte, ha épp nem unatkozva bámulta mobiltelefonja digitális képernyőjét. Abban a steril jóléti világban, amely körülvett bennünket – s ahol a háttérben reklámpszichológusok, designerek és product managerek hada foglalkozott azzal, hogy lekösse a figyelmünket és kicsalják pénzünket –, a férfiak leginkább nőkre gondoltak, a nők pedig férfiakra. Legalábbis erről árulkodtak azok a videók, amelyeket az emberek a gadgeteik kényernyőjén lejátszottak. A becsekkolásra várva a körülöttem ülő vagy félszáz ember közül csak egyetlen pár akadt, akik nem a telefonjukkal voltak elfoglalva, hanem egymással beszélgettek (bár a fiú közülük is a kezében tartotta a mobilját). Láthatóan tehát mindenki figyelmét a szépség és az egészség kultusza kötötte le (a YouTube és az Instagram keresőmotorjainak algoritmusa is eszerint választotta számunkra az ajánlatokat). És persze még valami foglalkoztatott minket: hogy mit fogunk vacsorázni. A büfék forgalma legalábbis kiapadhatatlannak látszott. Ilyen egyszerű képletek szerint működnénk? Eltűnődtem. Mintha Istennek ilyen környezetben tényleg legfeljebb csak résbetöltő szerepe volna, fokozatosan visszaszorul, hiszen lépésről-lépésre egyre inkább sikerül uralmunk alá vonni és kontroll alatt tartani a világ megszervezhető részét. 

●●●

Persze idővel e felületes első benyomással ellentétes megnyilvánulásokra is figyelmes lettem. Isten mégsem hiányzott teljesen ebből a jól szervezett világból.

Miután beszálltunk a repülőbe, feltűnt például egy fiú, aki egész idő alatt boszorkányos ügyességgel és szinte valószínűtlen gyorsasággal váltogatva a Whats Appon a csevegőpartnereit. Üzenetekre válaszolgatott. Csakhogy amikor a szeretteinkkel törődünk – tűnődtem el –, valójában Isten sem hiányzik egészen a képből! Hiszen a kapcsolataink, ha nem is teljes mértékig szeretetre és önzetlenségre épülnek, kétségtelenül tartalmaznak bizonyos elemeket ezekből az egyetemes emberi „értékekből”. Márpedig minden önmagunkról való lemondás (amely nélkül biztosan nincs például működőképes párkapcsolat) valamilyen – talán felületes – mértékben mégiscsak Istenre utal, hozzá van köze. Mivel 190 cm magas vagyok, ültömben is átlátok  az ülések felett, elnéztem hát az embereket. Egy fél óra elteltével csaknem mindenki átadta magát a szórakozásnak: a repülőgépen köztudomásúlag leghatékonyabban filmek nézésével telik az idő. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy némelyik filmben egyháziak is szerepelnek. Például fátyolos apácák, vagy reverendás papok – hűségesek, vagy hűtlenek –, rendszerint erkölcsi döntéshelyzetekben. Persze mindez jórészt csupán történelmi referencia – hárítottam el a túl gyors ítélkezést –, hiszen az ilyenfajta utalás az egyházra ebben a szervezetben (és képviselőiben) leginkább csak „kulturális örökségünk” részét (és a jól beazonosítható, bár kissé egzotikus közszereplőket) látja. Ezek tehát még éppenséggel nem „misztikus mélységek” – morgolódtam. Persze azért mégiscsak „valami”: ünnepeltem az esetet, hogy „Isten nyomaira” leltem itt is, a repülőgépek steril világában.  

Vannak azért oázisok a sivatagban / keresztény, muszlim, hindu vagy épp közös imatermek a világ repterein. Ez például a budapesti Liszt Ferenc Repülőtér kápolnája

●●●

A hiány azonban „mindent vitt”: mindenben érvényre jutott és mindent áthatott. Ti hittétek volna, hogy ilyen kényelmesen és biztonságosan  be lehet rendezni egy szekularizált világot? A repülőgépen ugyanis – hosszabb utak alkalmával – mindenkit udvarias kiszolgálásban részesítenek: enni is kapunk (éspedig patikamérlegen kiszámított, garantáltan egészséges táplálékot (nem túl sokat, nem is túl keveset). Ráadásul háromféle menüből is lehet választani, így a magamfajta vegetáriánusok sem maradnak éhen. Emellett mindenkinek van külön, egyénileg használható TV képernyője – erről volt már szó – legfeljebb csak a hivatalos közlemények (például a kapitány vagy a vezető légiutas-kísérő bejelentései) szakítják meg a közvetítést. A filmek választéka (és osztályozása) is figyelmet érdemel: Hollywood, Bollywood, arab, afrikai, világmozi (world cinema); s ha kedved szottyan, nyelvek szerint is kedvedre válogathatsz. Ahogy a körülöttem ülőket elnéztem, Tom Cruise és a Jurassic Park volt a legnépszerűbb.

És persze a figyelmesség sem hiányzik. Az a légitársaság, amellyel utaztam – s amely azzal dicsekszik, hogy világrekorderként hat alkalommal is – legutóbb 2021-ben – elnyerte a „világ legjobb repülőgép-társasága” díjat – valóban kiemelkedően szerepelt. A légikisasszony például a beszálláskor csak egyetlen pillantást vetett a kezemben tartott útlevélre, de onnantól kezdve az út során a nevemen szólított, több alkalommal is! (Nehezen tudtam szabadulni az epés gondolattól, hogy bárcsak a mi katolikus lelkigyakorlatos házainkban volna ennyi figyelmesség a megérkezők fogadásakor...)

Egyik átszálláskor pedig a légiutaskísérő hölgy azonnal észrevette, hogy néhány nap múlva születésnapom lesz, mire legott felköszöntött! Hát ennyit a pénz által motivált – és műmosolya miatt gyakran lenézett – „velejéig romlott” szekularizált világ működőképességéről, emberiességéről és előzékenységéről...

●●●

Egy hosszú repülőút sok tanulsággal szolgál – egy Istent kereső szerzetes számára pedig talán különösen is. Fentebb említettem már a szóban forgó (egyébként közel-keleti, arab) légitársaság filmajánlóját. Idő kellett, míg felfedeztem, hogy itt, a programjukban is jelenvaló Isten! Éspedig mindjárt az első opciókor, a választható kategóriák között, ahol a következő ajánlatokkal találkozunk: „Utazási információk”, „Szórakoztató” (ezen belül vannak a filmek), „Gyermekek számára”, „The Holy Quran” (!), végül pedig a légitársaság önmagáról szóló reklámanyagai. Kisvártatva podcastokat is felfedeztem. És – meglepetésemre –, a zenék mellett itt is akadtak spiritualitással, valamint filozófiával és kifejezetten a szervezett vallással kapcsolatos hanganyagok.

prayingonboard.png

„Kérjük, maradjon ülve, miközben imádkozik a fedélzeten!”

A legszebbnek azonban azt találtam, hogy az illető légitársaság szokásos közérdekű információkat közlő promóciós műsora részeként – az általános snittek között, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy „Fogyasszon rendszeresen folyadékot, nyújtsa ki a lábát!” és hogy „Tilos a dohányzás!” – bekerült egy kifejezetten vallási témájú felhívás is. A vágásban egy szimpatikus, hagyományos arab ruhába öltözött fiatal férfi látható, amint felfelé fordított tenyerekkel, behunyt szemekkel ül: „Please stay seated while pray on-board!” – „Kérjük, maradjon ülve, miközben imádkozik a fedélzeten!” – így szólt a felhívás. 

Megfogadtam a tanácsot. Soha nem esik nehezemre egy repülőút során a lelkemet Istenhez emelni. Ahhoz, akit mindenben keresek, és aki után egész bensőm áhítozik. Különösen könnyű feladat, ha az ablak mellett ülök, és szokatlan perspektívából, felülről nézhetem a felhőket a mindig tündöklő napsütésben. Ilyenkor óhatatlanul is az Ő dicsőítésébe kezd a szívem, hiszen a teremtés valóban jóságának és kreativitásának kimeríthetetlen csodája.

Most azonban, miközben a „papi zsolozsmát” mondtam (ami persze minden hívő imája és helyénvalóbb elnevezése inkább az „imaórák liturgiája”), ahogy a zsoltárok vallási üzenetét próbáltam az elmémben és szívemben forgatni – ami a számos zavaró tényező miatt nem is mindig olyan egyszerű – a hátterében azon is elmélkedtem, hogy most, hogy lassan, de biztosan magunk mögött hagyjuk a felvilágosodás szekularizmusát, Isten milyen ellenállhatatlanul, milyen legyőzhetetlen erővel tér vissza a nyilvánosság terébe. És persze az is eszembe jutott, hogy – hála Istennek –, ha nem is vagyunk ennek mindig tudatában, sokkal erősebb az, ami összeköt bennünket, hívő embereket. Érte ég a szívünk. Hála legyen Neki mindenért! – Deo gratias! 

Szólj hozzá!

Címkék: elmélkedés ima repülőtér repülőgép

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr5817972376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása