A média égboltozata vakító fényű állócsillagok világa.
Zenészek, diktátorok, futballisták, vagy netán ezek ötvözete, a nagy testvér győztesei, az élet apró incidensei mellett (válás vagy éppen egy átmeneti idegösszeroppanás) is megkapóan megközelíthetetlennek, és éppen ezért vonzónak tűnnek. A csillagok azok, akikre az egész világ figyel, hatalom, hírnév, pénz, na és persze az ezzel járó megbecsülés.
Hogy nehogy túlságosan komolyan vegyük ezt a - Hofit idézve - média-'hülyítést' -, érdemes kortársaink krémjét (globális falunk fölött égboltcsillagait) is mint utazókat, zarándokokat tekinteni.
Az év utolsó napján, „Hálaadó Szentmise” keretében a legtöbb plébánián statisztikákkal megalapozva a plébános értékeli az egyházközség hitéletét: kereszteltek, temetések, hitoktatásra járók száma, lelkiségi csoportok tevékenysége stb.
Van egy frappáns és többnyire lefordíthatatlan kifejezés, amit mi magyarok oly találóan tudunk használni annak a kifejezésére, hogy egy bizonyos axiómarendszerből lehetetlenség tetszőleges eredményre jutni. Úgy hangzik, hogy „fából vaskarika” (egyesek tanult kollégáink közül elmosolyodnak, hogy ezt „Gödel nemteljességi tétele” néven ismerik). Tökéletesen leírja azokat a helyzeteket, amikor valami el szeretnénk érni, vagy egy válaszra rátalálni, de már az első lépés más irányba visz minket. Vagy pedig meghatározhatatlan, hogy merre visz. Most konkrétan arról a kihívásról beszélek, amellyel akkor találjuk szembe magunkat, ha individualista filozófiából szeretnénk olyan etikát, vallást, politikai elképzelést kidolgozni, mely végcélja emberek harmonikus együttélése.
Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
Mielőtt belevágnék: békés, boldog új évet kívánok Nektek a magam és a jezsuita bloggerek nevében is!
A mai világ egyik alapvető problémája az egységes emberi és a helyi nemzeti értékek közötti egyensúly megteremtése. Nekünk hármas önazonosságunk van: magyarok vagyunk, európaiak vagyunk, és egyszerűen emberek vagyunk. E hármas önazonosság között kellene harmóniát megteremtenünk. Nem könnyű dolog. Sem a valamiféle selejtes álkultúra mázát magukra öltő „világpolgárok”, sem a mondák álomvilágába menekülő és más népeket lenéző „magyarkodók”, sem a kultúrától el nem rontott „jó vadember” Rousseau-i fantáziáját ideálnak tekintő ösztönemberek nem teremtik meg ezt a harmóniát.
Mi ösztönzi az embereket kérdések feltevésére? Mi tesz bennünket kérdezőkké, Keresőkké? Ilyen és hasonló dolgokkal tervezek halálra untatni mindenkit a következő percek folyamán. Habár nem mindenki dolgozik kutatási központokban, ahol olyan dolgokkal foglalkoznak, mint például, hogy hogyan gyógyíthatunk rákot, van-e Higgs bozon, hány csillag van az égen, stb, kérdéseink nekünk, egyszerű embereknek is vannak. Ha gyakran nem is olyan mélyek, mint például az, hogy mi az életünk értelme, miért éppen mivelünk történnek dolgok, mi a Végső Valóság, stb, mindennapi kérdéseink Keresőkké tesznek bennünket. Van aki valaminek az értelmét kutatja, van aki párt keres, vagy azt, hogy egy adott helyzetben helyesen döntött-e, kérdéseinkkel azt az űrt próbáljuk betölteni, ami hiányzik jelenlegi tudásunkban, valami kapaszkodót, valami bizonyosat remélve az élet bizonytalanságában. Következzen tehát a Kereső és a Keresés egy keresztmetszete.
A napokban a Moszkva téri metrólejáró felé közeledve egy nagy kettős kereszt jött velem szembe. A kereszt tövében mécsesek égtek, oldalán bibliai idézet: „Velünk az Isten“ és egy „Keresztény Magyarországot“ éltető felirat. Néhány éve kezdődött ez az adventi keresztállítási kampány.
Advent Harmadik vasárnapja az öröm vasárnapja.
Utolsó kommentek