Nemrég jártam Eichstättben a német katolikus-teológiai főiskolák és egyetemi fakultások évi rendes találkozóján (katholisch-theologischer Fakultätentag). Mi tagadás, érdekes volt belekóstolni a tudománydiplomácia belső világának működésébe. Az Európában közel százmilliós német nyelvterület (Németország, Ausztria, Svájc) teológiai közéletét reprezentatívan képviselő közel 120 résztvevő közül már csak azzal is kilógtam a sorból, hogy – a magyar teológiai felsőoktatáson kívül – képviselni voltam hivatott a világ többi (nem németül beszélő) részét, a Rest der Welt-et is (már, ha nem számoljuk “külföldinek” a Brixeni teológiai főiskola déltiroli, német anyanyelvű rektorát). Kitüntetés, hogy szólhattam is ezen az illusztris fórumon: személyes tapasztalatból próbáltam valamelyest érzékeltetni régiónk helyzetét, felvázolni a teológiaoktatás intézményes kihívásait, hírt adva a tudományos közélet megújítására tett kísérleteinkről. Rövid referátumban vázoltam a hazai teológiaoktatás helyzetét (csak így, szerényen), éspedig nem is elsősorban intézményes-strukturális szempontból – ami nem kenyerem –, hanem a papnevelésben eltöltött előéletemnek betudhatóan – mindenek előtt tapasztalatközeli, személyes szinten. Többen is visszajeleztek, hogy szívesen hallották a konferencia egész jellegétől némiképp eltérő hangsúlyaimat. Vettem ugyanis magamnak a bátorságot, hogy – kiszólva a leírt sorok közül – arról is beszéljek, amiről kevesen mernek. Már a felkészülés során ugyanis azon tűnődtem, mit hangsúlyoznék, ha csak egyetlen dolgot mondhatnék az illusztris egybegyűlteknek: mi az a “message”, amit feltétlenül át akarok adni, ha már olyan messzire elutazom. Elmondom, mire jutottam. Az ilyen konferenciákon – egyébként itt különösen is – sok szó esik intézményekről, struktúrákról, a tudományosság követelményeiről stb. Okkal-joggal, hiszen végső soron emiatt gyűlünk össze. Én azonban ezen alkalommal bátorkodtam szóvá tenni, hogy ha teológiából hiányzik a LÉLEK (spiritualitás, szellemiség/lelkiség), ha a szavak mögül hiányzik Isten, a Róla való személyes tapasztalat, a feltámadott Jézus Krisztussal való élő kapcsolat, akkor bizony – sehr geehrte Professoren! – hiába próbálunk hallgatókat megnyerni a teológiai képzéseken való részvételre. „Az ugyanis még a világ felénk eső (azaz hagyományosan vallásosabb) féltekén sem működik többé!” (Sic dicitur!)
Kicsit talán az “udvari bolond” szerepe volt az, amit felvállaltam. Az ő feladata a középkorban köztudomásúlag az volt, hogy a királynak meg merje mondani az igazságot (ti., hogy “meztelen”). A visszajelzésekből úgy tűnt, megértették.
Egyébként nyitottságot és érdeklődést tapasztaltam Magyarország iránt: az erfurti Erasmus-felelős azonnal jelezte, hogy egy teológus hallgató náluk már korábban kérte tőle a lehetőséget, hogy Budapesten tanulhasson. Azt hiszem, nem jogosulatlan ezekben a jelekben az európai integráció legelső beérő gyümölcseit felismerni, amik méltó örököseivé teszik teológiai felsőoktatási intézményeinket a diákok migrációját oly magától értetődően támogató középkori universitászokhoz.
Azért mentem Eichstättbe, hogy a konferencián kiküldő intézményem érdekeit képviseljem, tájékozódjak, és további intézményközi kapcsolatokat építsek. Az ilyen találkozásoknak eredményét, közvetlen hasznát persze nehéz felmérni, hiszen a legizgalmasabb (és kétségkívül legfontosabb) beszélgetések a szünetekben, a reggeliző- és vacsoraasztaloknál, egyszóval informális keretek között zajlanak. Mindazonáltal néhány közvetlen eredményről is máris beszámolhatok. Kaptunk konkrét Erasmus-meghívást a frankfurti Sant Georgen jezsuita kollégiumból (“obwohl die Studiengebühre dort sehr hoch sind...”) és – néhány talán kevésbé garantált, de egyértelműen támogató ígéretet Innsbruckból, Benediktbeurenből, Tübingenből és a másik hagyományosan nemzetközi nagy svájci oktatási központból, Frieburgból is.
A német felsőoktatás bolognai folyamat által indukált átalakítása során felvetődő aktuális kérdések részelteitől e helyt - úgy sejtem - bízvást eltekinthetek. Személyesen nagy élményem volt viszont a Berthol Wald paderborni filozófiaprofesszorral való találkozás, akivel valahogy azonnal jóban lettünk (olyannyira, hogy hazafelé a vonaton szenvedélyesen vitattuk a hermeneutika posztmodern vonulata hasznának, kárának, valamint lehetséges és szükséges transzcendentális/metafizikai kritikájának kérdését; persze mindenek előtt a szisztematikus teológia számára való hasznosíthatóság szempontjából). Már fáradt voltam, de a másfél óra Nürnbergig egyetlen szempillantás alatt telt el. Kár, hogy a paderborni egyetem egyenlőre nincs benne az Erasmus-programban.
Érdekes műfaj a tudománydiplomácia. A szervezők nagyvonalúságának köszönhetően részt vettünk egy 120 fős püspöki fogadáson, ültetett vacsorával (tanusíthatom, hogy “Németország legkisebb és legszebb egyházmegyéjében” még nem érződtek közvetlenül a gazdasági válság/Wirtschaftskrise jelei). Sőt, magam is az egyházmegye nagyvonalúságából a szervezők vendége voltam.
Kis hazánban a teológiai közélet megújulása sajnos még várat magára. Bíztató jelek persze vannak, ám egyelőre csak remélhetjük a hazai tudományos közélethez méltó képviseletünket. A folyamat hosszú, türelemre van szükség. Meggyőződésem azonban, hogy a nemzeteken átívelő tudományos, intézményközi és személyes együttműködés hosszú távon Európa mind teljesebb egységesülését, polgárainak kölcsönös lelki-szellemi gazdagodását, sajátos szempontunkból pedig teológiai életének megpezsdülését és megújulását mozdítja elő. Hát még ha a hangsúlyaimat is magukévá teszik :-)