Nos, nem túlzok. És nem is csak így gondolom. Így is érzem. Ez az érzés legalább négy éve bennem van. És napról napra egyre erősebb... Katolikus körökben (de talán keresztyén körökben úgyszintén) évek óta nagy divat szidni a szocikat, a komcsikat, ha nem is az egész emberiség, de minimum mint a magyar nemzet árulóit, tönkretevőit. Közben az is nagy divat, hogy a háttérben összedörzsöljük a kezünket, ha sikerült egyik marhaságot a másik után csinálniuk. Ilyenkor: "mi megmondtuk...", "előre láttuk...", "bezzeg AZ Orbán..." stb. (Ez alól talán csak a legmagasabb egyházi vezetés kivétel... Ott is mintha valahogy jobban szeretnék Gyurcsányt? Persze nem az én kedvemért.)
Gyurcsány Ferenc iránti rendetlen ragaszkodásomhoz tulajdonképpen semmi köze nincs Gyurcsány Ferencnek. Szegény, nem tehet arról, hogy ennek oka csupán az én születésem óta magammal cipelt ún. "underdog" iránt érzett jellembeli elgyengülésem. Hogy ez mi is? Valahogy mindig a kisebb, a kisebbség oldalán álltam (abba is születtem bele); mindig a szerencsétlen, a vesztes volt a szimpatikusabb nekem. Most is így érzem, és így éreztem magam éveken át katolikus körökben. Sohasem tudtam átvenni az akolszellemet és skandálni, hogy "Gyurcsány takarodj!" Persze nem lesznek azért álmatlan éjszakáim, ha elmegy végre…
Nehéz és feszültségekkel teli napok ezek az ország életében. A jobboldali katolikusok, a többség, persze röhög a markába, az egyházi vezetés pedig - jó szokásához hűen - hallgat. Pedig ők számolnak vele, hogy “minden politika”… – csakhogy a politika nem minden!
Tőlem sokan kérdezik, hogy miért nem nyilatkozik a hivatalos egyház. Nem tudom. De válaszként valami ilyesmire gondolok:
Olyan korban élünk, amikor nincs helytelenebb magatartás, mint „távol maradni”. Távol tartani magunkat, hűvösen és érdektelenül állni olyan események előtt, amelyek az emberek életét, a MI életünket befolyásolják. Ez nemcsak a társadalmunk gazdasági és szociális valóságára érvényes, de biztosan így van a politikában is. Amikor új társadalmi dimenziók bontakoznak ki új struktúrákkal, nemhiába sürgeti az egyház a híveket, hogy álljanak az ügy mögé elkötelezetten akkor is, amikor magasra csapnak a harci tüzek a csatamezőkön. Nos, pillanatnyilag reménytelen vállalkozásnak tűnik a figyelemfelkeltés szándékával gyertyagyújtogatással próbálkozni a szemvakító lángok mögött, hiszen a kisembernek folytatnia kell megélhetésért folyó ketrecharcát.
Úgy vélem, az egyháznak az élet sűrűjében kellene lennie, el kellene köteleződnie az emberek mellett. Ugyanakkor ennek - főként politikai - kivitelezésében nagy óvatosságra van szükség. Mert ha már a vajúdás elkezdődött, akkor jól is kell bábáskodni a születés pillanatában, nehogy szörnyszülött lásson napvilágot - vagy nehogy a világ lásson szörnyszülöttet… Én hiszek abban, hogy minden kereszténynek el kell köteleznie magát a világ dolgaiban, úgy a tudomány területén, mint a társadalmi struktúrák változása terén, egy jobb, reménytelibb és biztonságosabb világ érdekében. Csak Jézus lehet a példa, aki a legfelsőbb állami és vallási erőkkel szemben is kiállt a szegények, betegek, tehetetlenek mellett, egészen a halálig. Minden keresztény számára ebben a krisztusi példában rejlik politikai aktivitásának gyökere. Ez alól nem kivétel sem a klérus, sem a szerzetesközösségek. Végtére is valamennyien ide tartoznak ők is, ők is csak állampolgárok. Osztozniuk kell embertársaik sorsában.
Ehhez járulhat hozzá az én szememben a hivatalos egyház is azzal, hogy támogatja az ilyen viselkedést: hogy tagjai mellé áll azzal, hogy védelemzi jogaikat. Egyvalamitől azonban óvakodnia kell: attól, hogy véleményét bármi módon rájuk erőltesse. Magát az egyént kell támogatnia, nem annak ilyen vagy olyan döntését.
A hivatalos egyház ugyanakkor ne lépjen be a napi politika küzdő terére és ne ott kötelezze el magát. Jézus sok karizmát hagyott apostolaira és egyházára, de hogy politikai döntések terén tévedhetetlenséget ígért volna, nos, erről nem tudunk. A történelem tanúsítja, hogy az egyház ahányszor csak tudatosan akart a napi politika, a mindenkori hatalom részese lenni, hosszú távon nem Isten Országát mozdította elő. A püspökök nem mindig kapták meg a politikai okosság karizmáját, csupán - testületileg – az evangéliumhoz való hűségét. Ha véletlenül mégis belebonyolódnak hatalompolitikai játszmákba, tudniuk kell, hogy nyilatkozataik gyakran csak emberi bölcsesség gyümölcsei. Személyes véleményükhöz persze, ugyanakkor, joguk van.
Ha ez alól valami kivételt képez a politika terén, akkor az az egyházi vezetők abszolút felelőssége a híveik és a polgárok alapvető emberi jogait ért sérelmek, igazságtalanságok esetében.
Az pedig örökös kérdés marad számomra, hogy vajon megjelenhet-e a keresztény elköteleződés konkrét párt vagy pártok formájában is. Gyakran ugyanis az a benyomásom, hogy amikor valamely párt vállalja magára ezt a feladatot, akkor nemegyszer az egyházat és annak társadalmi szerepét akarja érvényesíteni a politikában, ami voltaképpen szereptévesztés volna egy téves ideológia alapján. Szerintem a hitben elkötelezett pártpolitikusok feladata a közjó szolgálata keresztény szellemben.
Nem elég ehhez nekünk egyszerűen "kovásznak" és "a föld sójának" lenni?
Utolsó kommentek