Vasárnaponta többen járnak misére a kis kápolnánkba. Most is így volt. És nagyon sok a gyerek, kislányok, kisfiúk, játszanak, szaladgálnak, kicibálják a szülőket a miséről, szabadok. És mosolyt varázsolnak mindenki arcára. Van, aki felnőttes fegyelmezettséggel üli végig a misét, van aki játékosabb, van, aki testvérét ölelgeti, van, aki az édesanyjához bújik, van aki pléd alatt mászkál. Most is így volt. A mise után aztán mindenki marad még kis pogácsára, beszélgetésre, zsong a kis előtér. Nekem a pogácsázás vége előtt mindig el kell mennem, elhozni az ebédet. Ma is így történt. Ahogy megérkeztem az ebéddel, egy fiatal anyuka hajtott be utánam az udvarra, aki misén volt előbb, de már elmentek. Szomorúság, izgalom, félelem, és egy kis reménysugár látszott a tekintetében. Azonnal megszólított. Elhagytak egy kis takarót, amit a legkisebb lánya párhónapos korától szeret, mindig vele van, azzal alszik, azzal rohangál, azzal játszik... És elveszett... Tyutyó elveszett... Mert a kislány Tyutyónak hívja. Kerestük az épületben, kerestük az udvaron, nem volt sehol. Az anyuka sírásra fakadt, aztán lassan megnyugodva azt mondta: „Úgy látszik, valamiért el kell engednie ezt a kis takarót, már ilyen korán meg kell tanulnia elengedni!” Ebben a pillanatban őmaga is elengedte kislánya takaróját, és abban maradtunk, körülnézek még és felhívom. Aztán még vetettünk egy pillantást az autóra, és egyszercsak az egyik ülés alól előkerült TYUTYÓ: kis kék takaró színes karikákkal... Határtalan öröm, repdeső boldogság sugárzott az anyuka könnyes tekintetéről... Hálás voltam, meghatottan mosolyogtam...
Eddig a történet. Nagyon sok minden megérint ebben a történetben. Egyrészt a mindent felülmúló szeretet, ahogy az anya szereti gyermekét, mindent megtesz érte, ha kell kétségbeesetten is, de nem adja fel. Másrészt a hozzáállása érintett meg, megtanulni elengedni. Harmadrészt pedig az, amit annyiszor megéltem már magam is, hogy amikor elengedted, vagy már szinte feladtad, megkerül, megvan, sikerült. Valamiért fontos elérni ebbe a pillanatba, ahol reménytelennek látszik a helyzet, ahol már nincs tovább, és akkor mégis. Ez a pillanat tanít meg értékelni azt, amit megtaláltunk? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet? Ti hogy látjátok?
„Most már szép a vasárnapom!” – így köszönt el a fiatal anyuka... Bevallom, az enyém is szebb lett...
Utolsó kommentek