Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Tyutyó

2009.10.11. 20:00 homo secuiens secuiens

Vasárnaponta többen járnak misére a kis kápolnánkba. Most is így volt. És nagyon sok a gyerek, kislányok, kisfiúk, játszanak, szaladgálnak, kicibálják a szülőket a miséről, szabadok. És mosolyt varázsolnak mindenki arcára. Van, aki felnőttes fegyelmezettséggel üli végig a misét, van aki játékosabb, van, aki testvérét ölelgeti, van, aki az édesanyjához bújik, van aki pléd alatt mászkál. Most is így volt. A mise után aztán mindenki marad még kis pogácsára, beszélgetésre, zsong a kis előtér. Nekem a pogácsázás vége előtt mindig el kell mennem, elhozni az ebédet. Ma is így történt. Ahogy megérkeztem az ebéddel, egy fiatal anyuka hajtott be utánam az udvarra, aki misén volt előbb, de már elmentek. Szomorúság, izgalom, félelem, és egy kis reménysugár látszott a tekintetében. Azonnal megszólított. Elhagytak egy kis takarót, amit a legkisebb lánya párhónapos korától szeret, mindig vele van, azzal alszik, azzal rohangál, azzal játszik... És elveszett... Tyutyó elveszett... Mert a kislány Tyutyónak hívja. Kerestük az épületben, kerestük az udvaron, nem volt sehol. Az anyuka sírásra fakadt, aztán lassan megnyugodva azt mondta: „Úgy látszik, valamiért el kell engednie ezt a kis takarót, már ilyen korán meg kell tanulnia elengedni!” Ebben a pillanatban őmaga is elengedte kislánya takaróját, és abban maradtunk, körülnézek még és felhívom. Aztán még vetettünk egy pillantást az autóra, és egyszercsak az egyik ülés alól előkerült TYUTYÓ: kis kék takaró színes karikákkal... Határtalan öröm, repdeső boldogság sugárzott az anyuka könnyes tekintetéről... Hálás voltam, meghatottan mosolyogtam...

Eddig a történet. Nagyon sok minden megérint ebben a történetben. Egyrészt a mindent felülmúló szeretet, ahogy az anya szereti gyermekét, mindent megtesz érte, ha kell kétségbeesetten is, de nem adja fel. Másrészt a hozzáállása érintett meg, megtanulni elengedni. Harmadrészt pedig az, amit annyiszor megéltem már magam is, hogy amikor elengedted, vagy már szinte feladtad, megkerül, megvan, sikerült. Valamiért fontos elérni ebbe a pillanatba, ahol reménytelennek látszik a helyzet, ahol már nincs tovább, és akkor mégis. Ez a pillanat tanít meg értékelni azt, amit megtaláltunk? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet? Ti hogy látjátok?

„Most már szép a vasárnapom!” – így köszönt el a fiatal anyuka... Bevallom, az enyém is szebb lett...

17 komment

Címkék: gyerekek szeretet anyuka mise

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr121426848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2009.10.12. 15:17:41

Csak az tudja ezt átérezni, aki már megélte közelről egy ilyen apró ember gyászát. Ugyanolyan racionális, mint a felnőtteké...
Ugyanakkor talán valahol nem is baj, ha néha ilyenen is átmegy a gyerek, mert "megtanul gyászolni".

zekaxzi 2009.10.12. 16:24:21

Gyönyörű..

És elgondolkodtató. Hogy az Anyukának nem az volt a reakciója, hogy akkor veszek neki egy ugyanolyat, vagy egy szebbet, jobbat, drágábbat, puhábbat, stb...! Lelki nevelés már ilyen kis kortól! Így kéne mindenkinek.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2009.10.12. 16:52:24

@Reina Nicolasa: Az nem úgy működik! Az ilyet még kimosni is csak kézzel, hideg vízben szabad, különben elvész az illata.

bölcsésztanár 2009.10.12. 17:03:32

Hát ja. Én akkor érzem ezt az elengedés-megtalálás dolgot, ha a fiammal küzdök valami normális viselkedés elérése céljából. Mikor feladom, akkor szokott odajönni, átölel, és mondja, hogy: "Anya, ne haragudj, hogy rossz voltam. Adok egy puszit, mert szeretlek, jó? Naaaa..." (4 éves)

homo secuiens secuiens 2009.10.13. 08:37:11

Valakitől azt hallottam, hogy az elengedés fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés... De minden elengedésre lehet ilyet mondani? Nekem nem megy...

Az viszont tény és való, hogy minden életszakaszban van bőven elengednivalónk, és irtózatosan tud fájni, és ez a fájdalom visszatér akkor is, ha csak egy gyerekkori elengedésre gondolok. Akkor még nem engedtem volna el?

zzzsuzsa 2009.10.13. 09:51:28

Hss! Gyünyörű a történeted, és csak annyi, hogy nagyon jó szerzetes leszel Te! Vagy már vagy is?....

homo secuiens secuiens 2009.10.13. 11:05:57

Kedves zzzsuzsa!

Ha arra gondolsz, hogy tettem-e fogadalmat, mint szerzetes, akkor a válaszom igen. De a jezsuitáknál a próbaidő az utolsó ünnepélyes fogadalomig tart, tehát részemről örök a fogadalom, de ha ők nem tartanak Közéjüktartozónak, akkor ezt jelezhetik bármikor és magam is meggondolhatom még, ha nem találom magam Közéjüktartozónak:) Ez nekem még akár 8-10 év is lehet:)

Nagyon jó és szerzetes, igazán szerzetes... Erről két dolog jut eszembe: Isten ajándéka és egy élet alázatos munkája:) Tehát fejlődnivalóm van bőven...

Minden esetre köszönöm a szavaidat, nekünk szerzeteseknek is igen fontosak a visszajelzések, mind a pozitívak, mind az építőek. Nem is gondoltad volna, hm? ;)))))))))))))

zzzsuzsa 2009.10.13. 21:21:28

@homo secuiens secuiens: De gondoltam;) Szoktam pozitívat is, de csak indokolt esetben:-)

homo secuiens secuiens 2009.10.18. 11:17:56

Azon gondolkodom, hogy másnak könnyen megy az elengedés, vagy csak inkább nem akarunk beszélni róla. Nekem nem egyszerű, de hát na...

bölcsésztanár 2009.10.18. 18:00:36

@homo secuiens secuiens:
Nem, szerintem az elengedés senkinek sem megy könnyen. Én akkor döbbentem rá, hogy egyáltalán van értelme elengedni dolgokat, mikor Mellonál olvastam, hogy nem kell annyira ragaszkodni. És mikor elkezdtem gyakorolni is ezt, rájöttem, milyen felszabadító tud lenni, hogy nem mindig jön minden össze úgy, ahogy terveztem, vagy nem tudom megkaparintani azt a könyvet/bútort/nagyobb lakást/autót, amit kinéztem.
Most régi barátaimmal vagyok így. Egész egyszerűen nem tudom mindenkivel tartani a kapcsolatot, akivel szeretném. Ebbe nagyon nehéz belenyugodni, de "cserébe" nagyon sok új találkozással gazdagodom, ezek valahogy enyhítik a régiek hiányát, de persze nem ugyanaz.

kis_csirke 2009.10.18. 22:28:14

@homo secuiens secuiens: ez az elengedés nyilván egy olyan folyamat, ami végigkíséri az egész életünket és nagy tudatosság szükséges hozzá.

Aztán az idő és az élet is elvégzi, amit el kell (sokmindent "kitép" a kezünkből, amit még magunktól nem adtunk volna...ez fájdalmasabb, mint az elengedés).

De az a jó hírem, hogy azt vettem észre, hogy egy idő után már nemcsak ez a "loslassen" működik, hanem sokkal kevesebb dolgot akarunk "megmarkolni". Sokkal kevesebb dologhoz (tárgyhoz, személyhez) akarunk kötődni, ezért az elengedés idején egyre kevesebb dologtól/kötődéstől kell megszabadulni...

cseresznye 2009.10.19. 03:08:36

Anyaként ismerem ezt. Nem írom hosszan, nálunk egy mackóval történt hasonló, ami szintén megkerült végül. Megvolt az alámerülés, hogy nincs, elveszett, és az Övére nem tudtam vigyázni. Aztán megkerült, és következett a második fázis, mikor ugyanez a mackó már nem volt Neki olyan fontos. És én megsirattam a mackót, a gyanútlan emberi szeszély áldozatát. Persze, magának a mackónak mindegy volt, nekem fájt.
Néha még megkérdezem, hogy "és őt nem viszed?" - és fáj az elfogulatlan "-nem". Értitek?

pitypangosgondolatok3 2009.11.04. 15:33:28

Erről eszembe jutott egy vers, bár inkább az ifjúkorról szól:

"Hazamentem, de csak a játék mackómat találtam otthon.

Kacatok alatt szorongott a szoba sarkában.

Felhasadt pocakjából kóc dőlt kifelé.

Szipogni kezdtem.

Kihúztam a macit a kacatok alól,

és az ágyra ültettem.

Hadd érezze, hogy legalább ővel törődik valaki.

Megeredtek a könnyeim.

Később letöröltem elmázolt szemfestékemet,

útnak eredtem ismét,

és magára hagytam a macit"

pitypangosgondolatok3 2009.11.04. 15:46:32

Idén lettem egyetemista, és számomra ez volt az első olyan időszak, amikor igazán találkoztam az "elengedéssel". Egy ismerősömtől hallottam, hogy az élet egy vonattal való utazás, és vannak különböző állomások az életben, és ilyenkor van aki leszáll és van aki felszáll. És igazán hálásak lehetünk azokért a pillanatokért, amikor együtt utazhattunk. De még ennek a tudatában is nehezek néha az állomások.
Még egy utolsó idézetet hadd írjak egy filmrészletből:

"-Ami itt van, az egy terv, hogy hogyan tartsalak életben. Benne van12 onkológus, 8 új gyógyszer, 6 kísérleti kezelés 3 különböző kontinensről.
Nem tudom, hogy működni fog-e. De mint a nagybátyád, könyörgöm,hogy fogadd el. Mert biztosan tudom, hogy a világ...
az én világom... jobb hely, ha te is benne vagy.
Azonban, mint az orvosod, megígérem, hogy megteszem, bármit is akarsz.
-Csak haza akarok menni...
-Akkor juttassunk haza."

/egy beteg kislányról szólt, aki már kétszer vette fel a harcot a rákkal /

zzzsuzsa 2009.11.05. 09:21:43

@pitypangosgondolatok3: - Akkor juttassuk haza. - Erre gondolsz az -elengedés- kapcsán? Biztos az, hogy ez elengedés?

pitypangosgondolatok3 2009.11.05. 22:17:16

@zzzsuzsa: Lehet, hogy le kellett volna írnom, de itt a hazajuttatás arról szólt, hogy a betegség már nagyon-nagyon súlyos, és otthon szeretné eltölteni utolsó napjait. És számomra ez volt a nagyon durva benne: " Mert biztosan tudom, hogy a világ...
az én világom... jobb hely, ha te is benne vagy." És mégis,egy ilyen helyzetben is ki tudja mondani...

zzzsuzsa 2009.11.06. 10:51:01

@pitypangosgondolatok3: Félreértettem, de így egész más.
süti beállítások módosítása