Azt hiszem, hogy az internet segítségével történő kapcsolattartásnak – csakúgy, mint a többi személyes viszonynak – megvan a maga „illemkódexe”. Amolyan viselkedési szabályok ezek, melyek megsértése vagy figyelmen kívül hagyása általában a kapcsolatok megromlásával vagy megszakadásával jár. Ilyen alapon javaslom bevezetni a blogolás etikai szabályait. Alkotmányozni szeretnék tehát! (Ez úgyis divatos mostanában…) Ám kívánatos volna – a politikusokkal ellentétben –, ha több demokratikus diskurzussal készítenénk elő az alapszabályt, mielőtt életbe lép! Akartok részt venni benne?

Az alábbiakban olyan szabályrendszert készülök előterjeszteni, melyek – szerintem – nagymértékben segítenék, sőt garantálnák közösségi portálunk jó légkörét. Leírok néhány javaslatot. Megkritizálhatjátok és ízekre szedhetitek, de egyetértőleg meg is erősíthetitek őket, ki is állhattok mellettük. Ami fontos, hogy átgondoljuk, tudatosítsuk, és szabadon vállaljuk (ilyenformán pedig mintegy közfelkiáltással törvényerőre emeljük) a blogközösség kommunikációjának alapszabályait. (Nagyigényűen hangzik talán, de az a meggyőződésem, hogy betartásuk életbeli személyes kapcsolataink javulását is eredményezheti…)

Sikerült felkeltenem az érdeklődést?

Akkor hát színt vallok. Az első szabálycsoport közös témája, hogy az érzelmeinkkel foglalkozni kell.

1. Az kommunikáció során a felmerülő érzelmeimet nem szabad figyelmen kívül hagyni, vagy kézlegyintéssel elintézni. Érdemes felfigyelnem rájuk és tudatosítanom őket. Ha ugyanis nem törődöm velük, egyrészt fontos önismereti forrástól fosztom meg magam; ha pedig úgy teszek, mintha nem lennének, akkor – másrészt – egyenesen azt kockáztatom, hogy az eltagadott érzelmek mintegy „hátulról”, orvul fognak megtámadni és legyőzni.

2. Az érzelmeknek fontos szerepük van: megmutatják, mi lakik bennem: mi foglalkoztat, mi ad éppen erőt, vagy, hogy mivel szemben érzek ellenállást. A felháborodás például annak jele, hogy amivel találkoztam, ellentétben áll az értékrendemmel, hogy egy adott tényt igazságtalannak tartok.

3. Nincsenek jó és rossz érzelmek (nem szabad őket erkölcsileg minősíteni!). Ami jön, azt elfogadhatom: ami van, annak szabad lennie!

4. Nem kell felelősnek tartanom magam az érzelmeimért. Azok szabadon csaponghatnak, jöhetnek-mehetnek, változhatnak mint az évszakok, a szélirány, vagy az időjárás. Felelős egyedül azért vagyok, hogy mit kezdek velük.

5. Azért kell foglalkozni az érzelmekkel, hogy ne azok uralkodjanak rajtam, hanem hogy – ezt jól értsd! – én uralkodhassak felettük. Az a cél, hogy barátságos viszonyra tegyek szert velük kapcsolatban. Néha persze esetleg azt érzem, hogy nem ártana meg is változtatni őket…

6. Ha életemben túl sok negatív érzelmet tapasztalok (például szomorúságot, bizonytalanságot, önsajnálatot, haragot, gyűlöletet, félelmet, keserűséget, vagy ellenségeskedést stb.), akkor ez azt mutatja, hogy valami nincs egészen rendben az életemmel. Esetleg rossz a valósággal kapcsolatos hozzáállásom.

7. Az érzelmeket nem lehet direkt módon megváltoztatni. A közvetlen beavatkozás mindig azzal a veszéllyel jár, hogy elnyomja őket, ami sohasem jó megoldás. Indirekt módszerre van tehát szükség.

Amikor mondjuk elolvasok egy posztot vagy blogkommentet, valószínűleg érzelmek is keletkeznek bennem: esetleg dühös leszek, kiakadok, vagy – éppen ellenkezőleg –megdicsérve érzem magam és felvillanyozódom. Ezért érdemes a helyes reakciókon is dolgozni. A második szabálycsoport erre vonatkozik.

8. Alapszabály, hogy amin lehet változtatni (és nem vagy vele elégedett), azon változtass, amin pedig nem lehet változtatni, azzal kapcsolatban változtasd meg a hozzáállásodat. Persze nem biztos, hogy minden külső körülményen változtatnod kell…

9. A kommunikáció ugyanis – különösen, ha csupán néhány szavas kommentről van szó – nagyon könnyen félreérthető. Lehetséges például, hogy a másik egyáltalán nem is úgy gondolta: nem akart megtámadni, eszébe sem jutott lenézni, megszólni, megbántani téged. Próbáld meg tehát mindenekelőtt a másikról a jót a feltételezni.

10. Ennek haladó szintje (különösen keresztények vagy szerzetesek számára), hogy érdemes törekedni rá, hogy ne is gondoljak rosszat a másikról (http://www.fn.hu/hetilap/20110328/fertozo_gondolatok/). Ez teljesen független az illető viselkedésétől. Fontos, hogy ébren tartsam magamban a megbocsátás lelkületét, és folyamatosan törekedjek megmaradni sebezhetőnek.

11. Ha mégis nyilvánvalónak látszik (számomra) a másik ember rosszindulata és ítélkező magatartása, akkor nekem nagyon szokott segíteni, ha megpróbálok számára mentséget találni („Vajon milyen gyerekkora lehetett, hogy így beszél…”, „Biztosan sok sebet kapott az élettől…”, „Bizonyára iszonyú tapasztalatokat szerezhetett a párkapcsolatában…”, „Végső soron, ki tudja, vajon én milyen lennék – nem volnék-e rosszabb – az ő helyében…” stb.).

Ha nyílt konfliktusba kerülök valakivel a blogon, akkor azt bátran vállaljam fel! Nem kell meghunyászkodnom: ha a magam részéről igyekszem mások véleményét elfogadni, akkor bátran kitarthatok a magamé mellett is, és megkövetelhetem a jogot, hogy azt mások is tiszteletben tartsák. Íme néhány szabály a konfliktusok nyílt felvállalására, „kihordására” vonatkozóan:

12. Tegyem nyugodtan és nyíltan szóvá azt, hogy mit érzek. Az még nem sértés. Azt bármikor elmondhatom, hogy hogyan hat rám a másik reakciója: „Ha te így beszélsz, akkor az engem felháborít…” „Amikor azt mondod, hogy …, akkor engem a gutaütés kerülget / legszívesebben felképelnélek / kitekerném a nyakadat…” stb., stb. :) Ha ezt érzem, hát ezt érzem – ezen nem lehet vitatkozni. Az érzéseimhez jogom van.

13. Tartózkodjak azonban az ítélkezéstől. Ítéletet mondani mások felett egyrészt mindig igazságtalan, mert senki sem azonos teljesen negatív tulajdonságaival; másrészt kontraproduktív is, mert a támadásra a normális reakció a visszatámadás. Jóvá még úgysem szidtak soha senkit…

14. Tehát fejezzem ki határozottan, hogy mi az, ami bánt a másik mondanivalójában, és – ha lehet – tegyek javaslatot arra, hogy hogyan mondhatná jobban!

Persze joggal félünk a konfliktusoktól, mert ismerjük a romboló hatásait. Kezdő szinten érdemes tehát megvizsgálni, hogy nem esem-e az alábbi hibák egyikébe (haladóknál ezek elkerülése már készségszintű…!):

15. Semmiképpen se reagáljak azonnal, ha még elsősorban az motiválna, hogy meg akarok fizetni neki, bosszút akarok állni rajta a viselkedéséért. (Ha még direkt fájdalomokozás a célom, várjak.)

16. Halasszam el a válaszadást akkor is, ha egyelőre még egyetlen szándékom az volna, hogy bebizonyítsam neki, hogy TÉVED (rosszindulatú, korlátolt, totál kretén az illető, szóval, hogy nem is értem, hogyan élhet valaki ennyi ésszel… Pont, mint egy marék molylepkének… stb.

17. Ha pillanatnyilag annyira elragadtak az indulatok, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon – „Ghhhrrrrr…” –, akkor aludjak még néhány napot az ügyre!

Ezzel szemben az építő konfliktusmegoldás szabályai a következők:

18. Igyekszem nem gúnyolódni és nem kritizálni. Az együttérzés ilyetén hiánya rombolja ugyanis leghatékonyabban az emberi kapcsolatokat.

19. Nem bélyegzem meg ellenfelemet, és nem gyalázom durván. A sértő szavakkal okozott sebet nehéz gyógyítani, mert nehezen feledhetők…

20. Nem kifizetődő (szóval: tök fölösleges!) egyoldalúan arra koncentrálni, hogy egy kérdésben kinek van igaza. Hacsak nem egy formál logikai problémán vagy matematikai feladványon vitatkozunk, bátran feltételezhetem, hogy mindenkinek igaza van egy kicsit – ti. a saját szemszögéből… A valóság számos területe (a művészet, az erkölcs, a vallás, és – természetesen – a személyes kapcsolatok érzelmektől áthatott világa is) nem a kétértékű logika szabályai szerint működik. Az igazsággal kapcsolatos megszállottság különben is csak a mi nyugati kultúrkörünk jellemzője...

21. Lehetőleg kerüljem az ilyen szóösszetételeket: „Te mindig ilyen vagy…” „Te sosem vagy hajlandó…” „Te állandóan így viselkedsz…” Az általánosítás ugyanis mindig igazságtalan. Ha engem próbálnak mások ilyen skatulyába beszorítani, nyugodtan visszakérdezhetek: „Valóban mindig…?” „Tényleg soha…?” „Csakugyan állandóan…?” Ha viszont valamit nekem kell szóvá tennem, próbáljak konkrétan fogalmazni: „Amikor tegnap este azt mondtad, hogy… tudd meg, hogy nagyon rosszul esett!”

22. Ne ugráljunk egyik témáról a másikra. Egyszerre egy dologról beszéljünk!

23. Ne hozzak be más személyeket a vitába! Bizonytalanságot kelt a másikban, ha arra utalok, amit mások mondanak a háta mögött. Jobb, ha a magam nevében beszélek, és nem e rejtőzöm mások véleménye (klerikusoknál: nem bújok mások szoknyája :) mögé.

24. Sose felejtsd el, hogy ellenfeled, mint ember, sokkal fontosabb, mint az, amiről vitatkoztok, vagy az, hogy kinek van igaza. Fontos, hogy a személye, emberi méltósága iránt megmaradjon a szívedben a tisztelet, még ha tettét / véleményét elítéled is!)

25. Vállalj felelősséget a kapcsolatotokért! (Ez persze csak annak arányában kötelez, amennyire részei vagytok egymás életének: a blogközösség egy tagjával szemben nyilván kevésbé, mint a családod egyik tagjával szemben, de mégis…)

Na, mit szóltok? Megszavazhatjuk?