Pszichológusok és tudásszociológusok szerint az, hogy mit tartunk elfogadhatónak, végső soron egy belső döntés eredménye, amelyet leggyakrabban nem tudatosan hozunk meg, s amelyet egyéni és kulturális tényezők, környezeti hatások (az úgynevezett „hihetőségi” vagy „elfogadhatósági szerkezet”) már előzetesen befolyásolnak. Nézzük meg a dolgot egy példán keresztül. Némi fantázia segítségével „bújjunk bele” egy egyetemi hallgatónő „cipőjébe” s képzeljük el, hogy valaki a következő üzenettel érkezik: egy nagyon gazdag külföldi férfi halálosan szerelmes belénk. Magándetektívekkel régóta figyeltet, „mindent tud rólunk”, egyetlen találkozást kér csupán, s aztán hamarosan szeretne feleségül venni. Mit szólnánk hozzá? Az illető jóképű, fiatal, családcentrikus és sok gyermekben gondolkodik. Mellesleg, rendkívül jómódú ember, a garázsában sorakoznak a Rolls-royce-ok, és több nagyvárosban is luxuslakást tart fenn. Előre láthatólag sokat fog utazni, de mindig örömmel jön majd haza megmelegedni a családi fészekben. A házasságban hűséges lesz, mert nagyon szigorú valláserkölcsi mérce szerint gondolkozik. Ígéri, hogy a jövendő feleségének a családján kívül soha többé semmi mással nem kell foglalkoznia. Egyetlen feltétel van: ezentúl földig érő fekete ruhában kell járnia, és szépségét csak a férje láthatja. Egyetemi hallgatónőként vajon mit válaszolnának erre az ajánlatra? Ja, elfelejtettem mondani: a jövendőbeli arának fel kellene vennie az iszlám vallást…

Vajon túlságosan magas árnak számítana hitvallásunk megváltoztatása, cserében egy ilyen – nagyon is érdekesek, egzotikusnak, és emberi számítás szerint jólétben, boldogságban és szép családi környezetben leélt – életért? Érdemes egy pillanatra őszintén elgondolkoznunk azon, hogy milyen mértékben befolyásolná a döntésünket a vallási meggyőződésünk. Vajon számítana? Vagy arra hajlunk inkább, hogy kijelentsük: a fő, hogy megértsük egymást és szép, harmonikus életünk legyen; Isten végül is bármilyen vallásban lehet imádni! (Az unalmas vasárnapi prédikációk pedig igazán nem fognak annyira hiányozni…) De vajon tényleg kimerül a vallásgyakorlás egyszerűen a külsőségekben? Talán egy pillanatra átvillan az agyunkon, hogy – ha igent mondunk az ajánlatra – esetleg hiányolnunk kell majd a közös karácsonyi ünnepléseket, a megszokott vallási-kulturális rítusokat, a húsvéti locsolkodást… Vajon nem fognak kísérteni gyermekkori emlékek, amiket nem leszünk képesek megosztani életünk párjával, s ez – máris előre látható – nem fog fájdalmas magányra kárhoztatni bennünket a párkapcsolaton belül? No és az új hit?! Mert bizonyos módon öltözködni, megtanulni arabul, péntekenként mecsetbe járni, új receptek szerint főzni – ez egy dolog. Elsajátítható. De a belső, legszemélyesebb meggyőződés! Vajon azt is cserélgethető, mint egy divatja múlt ruha? Működik majd ez a párkapcsolat? Kinek kell önmagából többet feladnia? És mi lesz a gyermekneveléssel? Alighanem számtalan dologról lesz különböző elképzelésünk (férfi-női szerepek, tekintély, engedelmesség, szexualitás, személyes tér, autonómia stb.).

Most azonban – tegyük fel – nincs idő mindent alaposan megfontolni. A hírhozó válaszra vár; döntenünk kell: adunk-e esélyt a kapcsolatnak, vagy sem.
A szekularizált európai népesség nagy átlagának vallással kapcsolatos véleményéből kiindulva feltételezem, hogy példabeli megkérdezettként arra hajlanánk, hogy igent mondjunk a (mesebeli-hipotetikus) ajánlatra. Már szinte látjuk is magunkat az új környezetben, boldogan, hazavárva az elfoglalt, szerető férjet, elfogadva az ajándékait, kényeztetését, élvezve az utazásokat, a szinte ezeregy-éjszakabeli házasság örömeit. Ám hadd csavarjak még egyet a történeten. Az üzenethozó egyszerre csak közelebb hajol, és bizalmasan a fülünkbe súgja: mindez igaz ugyan, azonban azzal számolni kell, hogy – bár pillanatnyilag mi vagyunk az egyetlen jelölt –, hosszú távon mégis elképzelhető, hogy több asszonnyal is meg kell majd osztanunk a háztartást; a muszlim törvények egyidejűleg négy feleséget is engedélyeznek. Hogyan reagálnánk? Vajon változtatna ez az új információ a korábbi hangoltságunkon? Újra átgondolnán a helyzetet és esetleg felülbírálnák a már-már kialakult álláspontunkat?

A példabeli történet, ha alaposabban belegondolunk, kérdések sorát veti fel. Mi játszott szerepet a mérlegelésünkben? Elsősorban az új és nagyszerűnek ígérkező élet vonzott? Könnyen el tudtuk képzelni, hogy elhagyjuk a korábbi kultúránkat – és vallásunkat –, vagy nehézséget okozott a dolog? Mi számított fontosabbnak a képzeletbeli döntési helyzetben: a személyes vallásunk, vagy a jövő ígérete? És azután hozott-e valamilyen változást az azzal való szembesülés, hogy első pillantásra oly ígéretes jövendőbelink esetleg más házasságmodellben gondolkodik? S ha csak ennek hatására hátráltunk meg, vajon rosszul kell-e éreznünk magunkat? Valóban annak számít ez, mintha (majdnem) elárultuk volna a legszemélyesebb meggyőződésünket (vagy azok egyikét): a hitünket Jézus Krisztusban?
Mielőtt még valakiben egészségtelen bűntudat támadna, sietek leszögezni: a példa becsapós volt! Hiszen a választási lehetőség, in concreto, semmi esetre sem egy elvont hit és egy szebbnek ígérkező jövő között állt fenn. Az élet dolgai ennél sokkal szervesebben függnek össze. A hit sohasem tekinthető életidegen módon, mint egy az életükben elszigetelten, önmagában álló dolog. A hit mindig kultúrába ágyazódik. Ha tehát csak a poligám házasság lehetősége riasztott vissza az amúgy vonzónak látszó lehetőségtől, ez talán mindössze annyit jelent, hogy ez volt az a pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy a felkínált kultúra esetleg elsőre nem is sejtett mértékben különbözik a sajátunktól; s hogy nem is lesz benne olyan könnyű dolog boldognak lennünk, mint első pillantásra látszott. Hiszen a nyugati ember monogám házasságképe nem független a kereszténységtől. Ha elsőre nem is tudatosult, az egzotikus jövő „elfogadhatósági szerkezete” (plauzibilitás struktúrája), ha mélyebben beletekintünk, sokkal szorosabb összefüggésben áll a vallásunkkal, mint gondolnánk volna. Hiszen ez a vallás formálta (ha nagyrészt öntudatlanul is) egész – személyes és történelmi – létünket és gondolkodásunkat, beleértve azt is, amit ma hiszünk és értékesnek tartunk az életben.

A fenti történet rámutat még valamire, amit akár a hit kontextuális jellegének, „törékenységének”, kulturálisan meghatározott/kondicionált voltának is nevezhetnénk. Mert mi is az, ami miatt keresztény lettem? Ha hagyományos keresztény családból származom – s nem felnőttként tértem meg – nyilvánvalóan elsőként a véletlenre (avagy, hittel szólva: a gondviselésre) kell hivatkoznom. Semmi más nem magyarázza ugyanis ennél jobban, hogy éppen ebbe a családba születtem bele, hogy éppen ezeket a hagyományokat követték a közvetlen környezetemben élők, és hogy alkalmas időben engem is elvittek megkeresztelni. Ha történetesen 450 km-rel délkeletebbre, mondjuk Boszniában születtem volna – elnézést az újabb irreális gondolatkísérletért! –, most valószínűleg péntekenként mecsetbe járnék, és más szavakkal fordulnék az egyetlen Istenhez, Allahhoz, a mindenhatóhoz.

Minden példa egyoldalú; fentebb nyilvánvalóan nem azt akartam állítani, hogy a férfiakra döntései tudatosabbak volnának, vagy megalapozottabban történnének (azaz kevésbé volnának környezetfüggők, életvilágba ágyazottak és motiváltak), mint a nőké. Távol álljon tőlem! Mellékesen megjegyzem, hogy ez – horribile dictu – még a katolikus papi hivatás (par excellence férfidöntés!) motivációira is igaz; s erről még mintha a Szentírás is tudna. Emlékezetes a hűtlen inétzőről szóló példabeszéd, aki kapálni nem tudott, koldulni szégyellt, de azért csak-csak talált egy kompromisszumos megoldást… (vö. Lk 16,1-13). A különbség – szerintem – legfeljebb abban áll, hogy – statisztikai valószínűséggel – a férfiaknak általában más tényezők számítanak vonzónak és csábítónak, mint a nőknél (olyanok például, mint ösztöndíj-lehetőség, szakmai előremenetel, érdekes kihívások a munka területén, elismertség, társadalmi státusz, megnyert hatalmi játszmák stb.).
Primum vivere tehát, deinde philosophari (azaz: először élni kell, s csak aztán filozofálni), mint a régiek mondták? Ez bizony nagyon is rímelne a fenti tételmondatunkra: az elfogadhatósági (plauzibilitás) struktúrák nagyrészt meghatározzák, hogy mit hiszünk, s tartunk elfogadhatónak. De vajon azt is jelenti, hogy foglyai vagyunk a körülményeinknek; hogy lehetetlen lényegi távolságot venni tőlük?

Bizonyos értelemben kétségtelenül! Senki sem képes kilépni a saját cipőjéből, azaz faképnél hagyni a kultúráját, nyelvét, hogy mindent mintegy „elölről kezdjen” az életében. Kétségtelenül minden döntésünk motivált, s vágyaink, preferenciáink, azok a körülmények, amelyek között jól érezzük magunkat, nem egyenesen az égből pottyantak le, hanem korábbi életformánk (sőt talán – a hagyomány révén – őseink/elődeink/felmenőink korábbi életformájának is) következménye, illetve folytatása. De vajon ez a tény egyúttal nézeteink, döntéseink és állásfoglalásaink gyökeres relativitását is jelentené?

Az egyháztörténelem nagy hitvallóinak élete minden esetre mást mutat. Mindig éltek szentek – akár számon tartja őket az egyházi kalendárium, akár nem – akik bátran és kompromisszumok, feltételek nélkül tették rá az életüket a felismert igazságra. Vagy ők erre voltak predestinálva hitük „elfogadhatósági szerkezete” által?