Most elsősorban a szerzetesnőknek és a szerzeteseknek szeretnék mondani valamit. Persze mások is elolvashatják, de érdemes szem előtt tartaniuk, hogy most ki a „célközönség.” :) Mert miben is különbözünk? Az evangélium mindenki számára azt javasolja, hogy ne gyűjtsön földi kincseket, hanem az égiekre törekedjen. (Mt 6,9) Nos, a szerzetesek egészen radikálisan, prófétai módon, mindenki másnál elszántabban akarják megvalósítani ezt az ideált. (Aztán, hogy ez hogyan sikerül nekik, az már más lapra tartozik… :) Hadd szemléltessem ezt egy egzisztenciális példával.

Mi, papok és szerzetesek, nem nősültünk meg, illetve nem mentünk férjhez. Magyarán: lemondtunk arról, ami szép és vonzó lehet a családi életben. Miért is? Hogy helyet adjunk az életünkben egy egészen radikális istenkeresésnek, hogy tudatosan kiüresítsük önmagunkat az ő befogadása számára. Ez nem azt jelenti, hogy a „laikusok” (figyelem: a megszólítás nem leértékelő – etimológiailag: laosz=Isten népe) ne gyakorolhatnák – esetenként nálunk sokkal hősiesebb fokon is – a „kivetkőzést  saját önszeretetünkből, önakaratunkból és önérdekünkből” (vö. Lgy 189) – avagy hogy Isten azt ne gyakoroltathatná velük olykor sokkal radikálisabban –, de ebben az önmagukról való lemondásban (amit a régiek mortificatio-nak, „önmagunknak való meghalásnak” neveztek) a szerzeteseknek elvileg verhetetlennek kell lenniük. Hiszen a szerzetesség, mint intézmény éppen erre a szándékra jött létre.

Egyébként ez megint csak nem a mi privilégiumunk: az úgynevezett „világi papok” is valami ilyesmire esküsznek fel. Aki az evangéliumot hirdeti az embereknek, egyúttal arra is meg vannak hívva, hogy azt életre váltsa. Jut eszembe, egy pap ismerősöm mesélte egyszer (azóta már idős ember), hogy még „az átkosban” egyszer az történt vele, hogy hívatta az Állami Egyházügyi Hivatal. Be akarták építeni. Mindenféle előnyöket ajánlottak neki, cserébe, ha jelentéseket írogasson. A tárgyalás egy pontján aztán visszakérdezett: „Mondja, maga mennyiért vállalta volna annak idején, hogy nem nősül meg; meg, hogy az egész életét asszony nélkül éli le?” „Nincs az a pénz!” – válaszolta a nyomozó hirtelen őszinteséggel. „Na látja, hát akkor csak nem gondolja, hogy én meg most ilyen pitiáner előnyök miatt fogom beadni a derekamat?!”

Mert mi is a cölibátus alapvető indítéka? Hogy maradéktalanul Isten és az emberek szolgálatára szentelhessük magunkat az egyházban. Mellesleg szólva, aki nőtlenül/férj nélkül él, annak egyszeriben sok szabad ideje lesz az életben. Nyilván, ha nekem is feleségem volna (meg mondjuk 5-6 gyerekem :) , biztosan nem tudnék annyit dolgozni az egyházért, mint most: nem olvashatnék ennyit (mert most ez a fő munkám) és nem tudnék ennyit rendelkezésre állni sem azoknak, akik beszélgetésre szeretnének jönni (mert ez meg a jelenlegi munkám második része). Persze csapdák aztán itt is akadnak bőven… Például az, ha úgy fogom fel: ez azt jelenti, most végre kétszer-háromszor annyit dolgozhatok az egyházért, mint azok, akiknek családjuk van… De vajon egészséges önazonosságra vallana, ha így gondolkoznék?

Nem hinném. Fontos ugyanis emlékezetben tartani, miért is indultunk el ezen az úton. Mit is tekintettünk fő feladatunknak amikor szerzetbe léptünk? Ja, igen: Istenért és az emberekért akartunk élni… Ez pedig nagyjából annyit tesz: imádkozni akartunk. Persze-persze, tudom: dolgozni sem árt. De – szerény véleményem szerint – az, hogy a szerzetesek dolgoznak, legfeljebb három indokból történhet. Először, hogy másoktól függetlenebbül tudjanak élni (tehát tényleg csak Istenért); másodszor, hogy jobban tudjanak tőle imádkozni (mert erre, az istenimádatra vagyunk teremtve); harmadrészt pedig, hogy ezen keresztül jobban tudják szolgálni az emberekkel, azaz alkalmuk legyen konkrétabban szeretni őket (ami szintén imádság és annak gyümölcse).

Persze tisztán tartani az eredeti indítékainkat korántsem olyan egyszerű dolog… Közismert például, hogy bizonyos szerzetesrendek – amelyeket eredetileg korántsem tanító rendnek alapítottak – a rendszerváltás előtti Magyarországon milyen biztos önazonosságot merítettek abből, hogy iskoláik vannak. Csakhogy – és ezzel hamar szembesülni kényszerültek, amikor újra szabaddá vált az egyház – az ilyenfajta „biztos identitás” egyúttal nagy veszélyeket is hordoz. Sokan estek bele abba a kísértésbe, hogy az gondolják: „Hasznosnak kell lennem azért, hogy értékesnek tarthassam magam.” Csakhogy ez csapda! Időnkét a jezsuiták között is tapasztaltam hasonlót: gyakran egy szerzetesrendben leélt hosszú élet vége felé, idősebb rendtársak egyszerre csak krízisbe estek, mert már nem tudtak annyit dolgozni, mint korábban. „S ha nem vagyok hasznos, talán bizony már értékes sem…” Tényleg így volna?

Azt hiszem, a helyesen felfogott szerzetesi önazonosság másban alapozódik. Mert mi is számít a fő feladatuknak? Na jó, nem kerülgetem többé a témát. Nem árulok zsákba macskát, megmondom kereken, amit gondolok. Szerintem egy szerzetesek legfőbb feladata az, hogy LEGYEN. Ennyi. Vannak olyan emberek, akiknek csak ennyi a dolguk az életben. Szerintem egyébként a nagyszülők is ilyenek. :) Ha ugyanis valakinek sikerül jól megöregedni, elmondhatja magáról: elég, hogy VAGYOK, mert a létemmel teszek tanúságot arról, hogy az élet élhető, és érdemes is leélni. Egyébként szerintem egy plébánián dolgozó „világi papnak” sem kell ennél sokkal többet tennie. Na jó, nem árt, ha misézik is olykor, meg megesketi, eltemeti az embereket, ha hozzá fordulnak, esetleg taníthat hozzá egy kis hittant is – ez így rendben van! (De még jobb, ha csak összefogja a hozzáértő hitoktatók csoportját – vagyis hagyja, hogy az tegye, aki ért hozzá – ő meg csak imádkozik velük és értük. Az aztán valahogy mindig megteremti a financiális alapokat is – ami szintén fontos! –, de a sorrend nem felcserélhető. Szerintem legalábbis…) Egyébként azonban a papok legfőbb dolga is egyszerűen csak ennyi (kellene, hogy legyen): hogy LEGYENEK. Ott legyenek, jelen legyenek, „kéznél legyenek”. De a szerzeteseké kizárólag!  Ha valóban sikerül(ne) Istennel és Istenért élnünk, ez meg is fog látszani az életünkön. Szeretetet fogunk sugározni, s az emberek megérzik rajtunk az istenközelséget. Nem mellesleg pedig maga az evangélium hirdetése is mérhetetlenül hatékonyabb lesz ezen a módon, mintha rengeteget fáradoznánk hiába, e nélkül a belső kisugárzás nélkül…

Az a véleményem, hogy nem az a fontos, mit csinálunk, hanem az, hogyan tesszük. Olyan ez, mint a művészetben. Ott sem a „mit” számít, hanem a „hogyan”. Michelangelo ugyanazt a grafitot használta a rajzoláshoz, mint a gyerekek az általános iskolában. Ami mégis különbséget tesz egy gyermekrajz és Michelangelo grafikája között, eszerint nem materiális jellegű. A művészetben a forma számít. Az élet pedig művészet: jó életünkről is a cselekedeteink „formája”, minőségére árulkodik. S ebben talán megint csak nincs sok különbség köztünk, szerzetesek és a nem szerzetesek között…