Az evangéliumban időnként arról olvasunk, hogy Jézus elhívja tanítványait egy magányos helyre. Mit akar ott velük? Leggyakrabban – ha jól olvasom a vonatkozó szöveghelyeket (vö. Mt 3,14; Mk 6,31 stb.) – egyrészt azt, hogy „kipihenjék magukat”; másrészt pedig, egyszerűen hogy „Vele legyenek”. Jézus fontosnak tartottak, hogy tanítványai úgy éljenek, hogy Istennel kapcsolatot tartanak. Röviden: imádkozni akarta tanítani őket. És mi vajon mit csinálunk, amikor a nap folyamán egyszer-egyszer leülünk, hogy csendes időt szakítsunk magunknak az imádságra?

Az egyház megszentelt hagyománya szerint az imádkozásnak négyféle módja van.

1. Az első közülük a kötött imaformákkal való imádság. Amikor egy gyereket imádkozni tanítunk, valami ilyesmit mondunk neki: „Figyelj most ide, tedd szépen össze a kis kezeidet, és mondjuk együtt: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…” A gyerek elismétli utánunk az ima szavait, anélkül azonban, hogy még teljesen képes lenne felfogni a jelentésüket. Ugyan mit tud még arról valaki gyerekkorában, hogy mit is jelent az: „szenteltessék meg a Te neved…” (szóval, hogy a Tiéd és ne az enyém…); vagy, hogy „legyen meg a Te akaratod…” (tehát a Tiéd, ne az enyém…). Mégis van értelme bármilyen kis gyermeket is imádkozni tanítani, mert a közös élmény, a bizalmas és meghitt együttlét puha légköre, a meleg figyelem valamiképpen bűvkörébe vonja, átöleli a kicsi lelkét, és egész életre szóló, kitörölhetetlen nyomot hagy benne. A szavaknak még lesz idejük később is jelentéssel megtelni; azoknak is amelyeket esetleg most még csak mechanikusan ismétel egy gyermek: ha bajban lesz, később tud majd hova visszanyúlni… A kötött imával való imádságot mi, keresztények sohasem „nőjük ki”; minden életkorban, továbbra is gyakoroljuk. Sokan zsoltárokkal imádkoznak – manapság például sokan szívesen mondják a breviáriumot (s nem csak a papok!). A szentmisén is kötött szövegekkel válaszolunk a liturgiát vezető pap szavaira. Én például a munkahelyemre menet a rózsafűzért szoktam mondani (külföldön lévén félúton leggyakrabban átváltok egy másik nyelvre). Könnyű megoldani: gyalog szoktam menni, és útközben általában senki sem zavar…
2. Az imádság második fajtája az úgynevezett értelmi vagy kognitív ima. Ez szabadon, a saját szavainkkal mondott imát, spontán módon történő Istenhez fordulást jelent. Gyakran megesik ugyanis, hogy az életünk eseményeinek értelme nem azonnal világos. Ha az értelemkeresés folyamatába (amely lehet türelmetlen, belenyugvó, megadó, nyugodt vagy szenvedélyes – meg még vagy ezerféle érzelmi árnyalattal átszőtt) Istent is bevonom; azaz, ha neki is elmondom, meddig jutottam és Őt is megkérdezem, hogy mit gondol erről-arról –, akkor az értelmem segítségével imádkozom. Megtörténhet, hogy az egész életünk érelme is kérdésessé válik – különösen tragédiák, sorscsapások kapcsán, azaz a szenvedés kifürkészhetetlen titkával találkozva. A szentírásban Jób is így imádkozott (bár nála persze a következő lépcsőfok is szerepet játszik!): az értelme segítségével igyekezett megérteni a vele történt drámai eseményeket. A fiatalok gyakran ösztönösen is felfedezik maguknak ezt az imamódot, amikor felébred bennük a hit értelmének vagy értelmetlenségének kérdése. Persze ez az imaforma sem korlátozódik egyelten életszakaszra: valójában sohasem szűnünk meg gondolkozni Isten és az életünk dolgairól, titokzatos összefüggéseiről. Remélem, Ti is gyakoroljátok időnként az értelmi imát!
3. Az ima harmadik fajtája az érzelmek bevonásával végzett, úgynevezett affektív ima. Az Istennel való kapcsolatunkban ugyanis hosszú távon egyáltalán nem hiányozhatnak az érzelmek! A feltámadott Jézus Krisztus előtt is kifejezhetjük, hogy éppen mit élünk át érzelmi szinten. Mindennek helye van, legyen bár szó örömről, háláról és megelégedettségről, vagy éppen lázadásról, dühről, és a minden elsöprő felháborodás érzéséről. Istennel nem csak vitatkozni szabad (értelmi ima); lehet vele veszekedni is! Szégyenkezés nélkül kifejezhetem vele szemben az indulataimat; bármit, amit csak Vele szemben érzelmi szinten átélek. Kibírt Ő már ennél sokkal többet is…! Az alapvető szabály így hangzik: „Ami van, annak szabad lennie!” Előtte nem érdemes takargatni önmagamat, hisz – ha valaki – Ő úgyis ismer: anyám méhétől fogva a nevemen szólított (22. Zsolt; Iz. 43,1), a szívek és vesék vizsgálója (Zsolt 7,10), ami a testemet is alkotta (138. zsoltár). Nagyon felforrósodhat két személy kapcsolata, ha képesek megosztani egymással a legmélyebb érzelmeiket is. Ugye, van tapasztalatotok az istenkapcsolat ezen fajtájáról is? A hétköznapi imaéletben Szent Ignác mind az értelmi, mind az érzelmi imát ajánlja – és a lelkigyakorlatok során gyakoroltatja is –, amikor a képzelőtehetségünk (fantáziánk) segítségével tanít imádkozni.
4. Van még valami mást is ezeken kívül is? Vajon vezet az út tovább is? Én azt hiszem, hogy igen. Bármilyen mélyen érintsen is, adjon bármennyi érzelmi táplálékot, a személyes imának még az affektív-érzelmi imamód sem a végső stádiuma! Hiszen az érzelmek folyvást változnak, feltámadnak, mint a szellő és kihunynak, mint a csillag pirkadatkor a hajnali égen. Idővel el is csendesedhetnek, amiként idős korra a lobogó érzelmek is megnyugszanak egy-egy jó házasságban, ami korántsem jelenti, hogy kevésbé szeretik már egymást. Sőt! Ami ilyenkor is megmarad, az egyfajta egymás számára való csendes, szerető jelenlét. Ez az egyszerű ima „fokozata”. A szerelmesek is belefáradhatnak a folytonos beszélgetésbe, érzelmeik állandó kifejezésébe. Jól esik ilyenkor egyszerűen csendben maradni: én nézem Őt, Ő néz engem – s ez elég. Hiszen a feltámadott Jézus Krisztus itt van, jelen van minden pillanatban – legfeljebb én nem vagyok éppen jelen, mert lekötnek, magamba zárnak a saját gondolataim, napi örömeim és gondjaim… Az egyszerű imához tehát elég, ha egyszerűen csak Vele igyekszem maradni. Ilyenkor a nevét ismételgethetem – de megteszi bármely más alkalmas szó, zsoltárvers, imaszakasz is. Csend vagyok, ahogy Ő is hallgat. Legfeljebb csak valamiféle belső hangon szólalok meg, nagy tisztelettel iránta. Gyakran segít, ha a szót a légzésemmel is összehangolom.

Ebben a fázisban – sokak/sokunk tapasztalata szerint – az ima legfőbb akadálya a szétszórtság. Hiszen bármilyen jó szándékkal ülök is le imádkozni, egyszer csak azon kapom magam, hogy már egészen máshol – a gondolataimban – vagyok, ahelyett, hogy itt lennék, ahol Isten van: a jelenlétben. Ilyenkor egyetlen teendő van: újra és újra, türelemmel visszatérni. Annak nincs jelentősége, hogy ez hányszor sikerül (mondjuk egy egyórás imaidő alatt háromszor-négyszer, tízszer-hússzor, vagy 50-60-szor is). Ha egyrészt az időmet odaadtam Istennek (hiszen gyakran ez számunkra a legértékesebb, amit a legnehezebb odaadni!); másrészt, ha mindannyiszor, amikor csak észreveszem az elkalandozást, visszatértem, nem lehet kétségem: jól imádkoztam! Az ima „minősége” nem számít: aki emiatt elégedetlen, még túlságosan önmagára (saját teljesítményeire, önös céljaira, például „tökéletesedésére”) figyel, ahelyett, hogy Istent helyezné a középpontba.

Egyszer egy nagyon derék jezsuita, kitűnő lelki embert, kérdeztem, hogy imádkozik „Az én imám kilencven százalékban azzal telik, hogy feldolgozom a napot…” – válaszolta. Egy másik lelki atya pedig a következő történetet osztotta meg. Egy alkalommal valami képzést tartott Németországban egyházi embereknek. Főleg papok, protestáns lelkészek és hitoktatók voltak jelen. Az imáról beszélt nekik. Egyszer csak valaki jelentkezett a jelenlévők közül: „Én nem értem, hogy mi értelme van ennek a szentségimádás-dolognak…” „Mindjárt tudtam, hogy evangélikus…” – kommentálta. „Ezt válaszoltam neki: akkor te még soha életedben nem hallgattál meg még teljes figyelemmel, teljes tisztelettel egyetlen embert sem az életedben! A teremben egy pillanat alatt néma csend lett…”

Mert tényleg erről van szó: ez a tét! Hogy ne a saját gondolataim körül keringjek, hanem – legalább a szándék szintjén – teljes tisztelettel és odaadással Őfelé forduljak. Őt hallgassam; magamról megfeledkezve, Őrá függesszem a tekintetemet. Mert ebben áll az ima lényege.

Újra mondom: az, hogy összeszedettek maradunk-e (s mennyi ideig), vagy hogy idővel megadja-e a lélek egyesülésének kegyelmét: megengedi-e, hogy minden fenntartás nélkül az övéi legyünk – már nem a mi dolgunk. Nincs jelentősége. A törekvés a fő. Vagy még inkább talán: a vágyakozás. És végső soron ez is az Ő ajándéka.

Engem sokáig nyomasztott, hogy előre akartam haladni a lelki úton. Elégedetlen voltam a megtett úttal, az elért „eredményekkel”. Zavart például az összeszedetlenség. Mostanában kicsit szabadabb lettem ettől. Könnyebb elfogadnom, hogy a „színtek” egyszerre is léteznek: az aszketika és a misztika egész életünkben keveredik. Hizsen bizonyos misztikus elemek áthatják a kisgyermek imáját is; ugyanakkor a megvilágosodott, Istennel eltelt athoszi szerzetesek is rászorulnak az aszketikus gyakorlatokra (vö. Ostov, a Sziget). Ez felszabadított.

Talán még egy utolsó (összetett) gondolat. :) Akik imádkoznak, azokhoz vonzódnak az emberek. Keresik és élvezik a társaságukat. Mert jelenlétükből figyelem és szeretet árad. Képesek másoknak helyet adni önmagukban. Nem erőszakosak, mentesek a mások iránti elvárásoktól. Már könnyű számukra elfogadni az adott körülményeket, akkor is, ha nem ideálisak, és az embereket is olyannak, amilyenek. Ők képesek Isten szemével nézni. Manapság sok szó esik arról katolikus körökben arról, hogyan tudnánk vonzóvá tenni mások számára az Egyházat. Konferenciázunk, vitatkozunk és érvelünk, akcióterveket gyártunk erről a témáról. Nemrégiben püspöki szinódust is tartottak Európa újra-evangelizálásáról. Nem tudom, nem az ima körül kellene-e keresni a megoldást. Én abban hiszek, hogy az emberek ma is éhezik és szomjazzák az igazságot, Istent és a spirituális dolgokat. Jézusnak és az apostoloknak egyenesen menekülniük kellett a tömeg elől, annyian keresték őket. Meglehet, nekünk sem annyira az emberek kedvét kellene keresünk; időszerű volna ehelyett egyszerűen elkezdeni imádkozni. És állhatatosan kitartani ebben a harcban… Talán ebben áll a „misszió” oly sokat emlegetett „módszere”.

De ne kioktatásnak vegyétek – főleg magamnak mondom…! ;) Na, szerbusztok!