A fentebb – az első részben – megadtam a metafizika egy rövid meghatározását (kísérlet a „fizikai”, idői-történeti dimmenzió meghaladására). Arra is igyekeztem rávilágítani, hogy a metafizikai jellegű állításokat korántsem tartja mindenki lehetségesnek: egész filozófiai iskolák léteznek (a neopozitivizmus/Bécsi kör, a szcientizmus, az egzisztencializmus, valamint a hermeneutika és a fenomenológia bizonyos áramlatai, hogy csak a közelmúltból tallózzak), amelyek különböző okokból terméketlennek, értelmetlennek, avagy egyenesen tarthatatlannak ítélik azokat. Ám elég a titokzatos szakszavakkal, címkékkel való dobálózásból! Vegyük inkább tüzetesebben szemügyre a legfontosabb érvet, amit a metafizika ellen szokás felhozni – majd pedig lássuk annak cáfolatát is!

A metafizika elleni legerősebb érv

Az időtlen igazságok megfogalmazása ellen felhozható legsúlyosabb érv e kijelentéseink feltételektől függő voltára (kondicionáltságára) hivatkozik. Nyilvánvaló, hogy amikor beszélünk, olyan szavakat használunk, amelyek egy adott nyelv, illetve kultúra szókészletéből származnak. Akik képesek magas szinten kifejezni magukat egy idegen nyelvet, pontosan tudják, hogy ha hűségesen akarjuk visszaadni a mondanivaló értelmét gyakran nem célravezető egy anyanyelvünkön megfogalmazott mondat szószerinti fordításával próbálkozni. Ha egy más nyelven kigondolt vagy leírt mondat jelentésének tolmácsolásával próbálkozunk, leghelyesebb olyan kifejezéseket keresni, amiket a közölni szándékolt a gondolati tartalom kifejezésére abban a kultúrkörben és nyelvi szövegösszefüggésben használni szoktak. Sőt, ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül hogy voltaképpen lehetetlen is egy mondat eredeti értelmét egyik nyelvről a másikra átültetni. Az egyes szavaknak ugyanis sokféle értelme, jelentésrétege és konnotációja létezik, amely a sokféle nyelvben sohasem teljesen azonos: az, ami egy adott nyelv élő kontextusán belül pontosan kifejezhető, máshol legfeljebb csak körülírható, vagy megsejtethető. A jelentést nem lehet átültetni minden további nélkül.

A mondottak igazolására lássunk néhány példát. Minden magyar ember tudja, mi a különbség a „szeretet” és a „szerelem” között. A dolog pontos meghatározása talán nehezebb, ám nem nehéz beláttatni, hogy a szeretet valamiféle jóindulatú, pozitív emberi viszonyulást fejez ki valamely személy vagy tárgy iránt; a szerelem ezzel szemben azt a (megfelelő hormonális változásokkal járó) megváltozott tudatállapot jelöli, amely két embert szinte ellenállhatatlanul és nagy szexuális töltettel szokott egymáshoz vonzani. Csakhogy – bármilyen furcsán hangozzék is ez nekünk magyaroknak – ez a különbség korántsem mindenki számára ugyanilyen nyilvánvaló! Például azok, akik franciául, olaszul, angolul, németül, oroszul vagy valamely más indoeurópai nyelven beszélnek (és nem tudnak magyarul :-), jóval nagyobb nehézségbe ütköznek a szeretet és a szerelem megkülönböztetésében. Hiszen ők a gyakorlatban ugyanazt a szót használják a kétféle valóságra: amour; amore; love; Liebe; любовь. Ugyancsak meggyűlt a baja bizonyos terminológiai nehézségekkel a nagy marxista pszichoanalitikusnak Erich Fromm-nak (1900-1980) is, aki A szeretet művészete című híres könyvében végül úgy igyekezett megoldani a problémát, hogy a szeretetre a „love”, a szerelemre viszont az „erotic love” kifejezést alkalmazta. Világosan érezte tehát, hogy valami másról van szó, de egyetlen szóval képtelen volt kifejezni a különbséget. Mielőtt azonban még arra az elhamarkodott következtetésre jutnánk, hogy a magyar nyelv a „legmagasabbrendű” minden nyelv között, hiszen a „legalkalmasabb” az ilyen jellegű nyelvi problémák taglalására, nem lesz haszonatalan felhívni a figyelmet arra, hogy például az ókori görögök nem kevesebb, mint öt kifejezés használtak a szeretetre: a fentieken kívül (erósz, philia) külön szavuk volt még az állatok iránti szeretet, a barátok közötti szeretet, valamint – teológiai szempontból a legfontosabb – az isteni szeretet (agapé) kifejezésére is. Általában az indoeurópai nyelvek mentségére legyen mondva továbbá, hogy például a spanyolban számos újabb kifejezés létezik (cariño, querer), egyebek között a múló szerelem (amorio), vagy a heves szerelem (derretimiento) kifejezésére, amit viszont mi tudunk csak körülírással érthetővé tenni. Ezek tehát olyan – az ő számukra „nyilvánvaló” – különbségek, melyeket nekünk okoznak nehézséget, ha szabatosan igyekszünk fordítani.

Röviden: gondolkodásunkat kétségtelenül kondicionálja az a nyelv és kultúra, amelynek közegében élünk és kommunikálunk. Ha így áll a dolog, hogyen lehetséges hát mégis általános érvényű, minden nyelven, minden kultúrában és korban igaz („univerzális” és „időfölötti”), vagyis „metafizikai” kijelentéseket tenni?

Egy trükk: a cáfolhatatlan metafizikai érvelésmód

Térjünk most vissza a metafizika definíciójához. Fentebb úgy fogalmaztunk, hogy arról a filozófiai vállalkozásról van szó, amely a történelmi-idői dimenzión (a „fizikain”) túlira irányul. A metafizika művelője tehát a történelemnek nem alávetett, változhatatlan, „időtlen” igazságok megfogalmazását tűzi ki céljául (valóban képes ilyenek megragadására, avagy csupán ezzel áltatja magát; hiszen a korábbiakban nyitva hagytuk a kérdést, hogy vajon ez az ambíció reális lehetőséget fejez-e ki, vagy csupán illúzió dédelgetése). Elérkezett az ideje annak, hogy letegyük a voksot a kérdésben – éspedig értelmileg belátható érvek alapján – tehát filozófiai alapon.

Létezik egy cáfolhatatlan (par excellence „metafizikai”) eljárásmód, amelynek segítségével érvelhetünk. Ha ugyanis feltesszük a kérdést: „Lehetséges időtől (történelmi koroktól), nyelvtől és kultúrától független, minden körülmények között igaz kijelentéseket tenni?”, akkor könnyen belátható, hogy – legalábbis bizonyos szempontból – csakis az igenlő válasz lehet kielégítő erre a érdésre. Hogyan? Indirekt bizonyításról van szó: annak belátásáról, hogy valójában minden nemleges válasz önellentmondást tartalmaz. Godoljunk csak bele: ha valaki az igazság igényével kijelenti (tehát nem csak nyelvtani példamondatként alkalmazza, vagy idézi), hogy „nincsenek történelemfeletti, nyelvtől és kultúrától függetlenül igaz állítások”, akkor legalábbis ezen állítását „történelemfelettinek” kell tartania (legalábbis abban az értelemben, hogy igazságértékét nem teheti függővé valamely esetleges történelmi, nyelvi, kulturális körülménytől. Ellenkező esetben ugyanis (tehát ezen legalább hallgatólagosan elfogadott előfeltételezés híján) saját kijelentését (annak igazságigényét) kellene semmissé nyilvánítania! Aki ugyanis komolyan gondolja a metafizika tagadására irányuló tulajdon álltását, mindjárt azt is hozzá kellene tennie: „igaz ugyan, hogy nincsenek történelemfeletti igazságok, ám legalábbis ez az egy – tudnillik amelyben ezt leszögezem – kivételt képez, hiszen ezt mégiscsak történelmi kortól független, vagyis történelemfeletti értelemben igaznak tartandó.”

            Ráadásul nem is ez az egyetlen ilyen, önellentmondás nélkül nem tagadható állítás! Egy sor ilyen létezik. Könnyen belátható például, hogy a „létezik igazság, amely megismerhető”, „ez az igazság másokkal is közölhető”, továbbá, az „ez a közlés erkölcsileg értékes dolog”, olyan kijelentések, amelyek egyike sem tagadható komolyan. Aki ugyanis tagadni próbálná, tagadásának ténye által (amennyiben igényt támaszt annak értelmességére) ismét csak megerősíti az általa éppen kétségbe vont igazságot (hiszen legalábbis annak tartalmát – bár verbálisan tagadja – eleve és szükségképpen igaznak tételezi, azt megismertnek tekinti és másokkal is megismertetni, közölni igyekszik stb.). Íme tehát a trükk: kimutatható hogy léteznek olyan állítások (és általánosságban véve valamennyi metafizikai igazság olyan jellegű, sőt éppen ez adja cáfolhatatlanul bizonyító erejét), melyeknek tagadása elkerülhetetlenül önellentmondáshoz vezet. Ez az önellentmondás persze az önellentmondások egy különleges fajtája – melyet szaknyelven „perfomatív” vagy „transzcendentális” jellegű önellentmondásnak neveznek –, mivel nem két logikai állítás között jön létre (tehát nem annak állításáról van szó, hogy „lehetséges is időfölötti igaz állítások tételezése, meg nem is”), hanem – mint fentebb megmutattuk – az állítás tartalma („nem lehetséges időfölötti igazságokat tételezni”) és annak tételezése vagy performációja feltételei („ezt általános értelemben – tehát univerzális igénnyel, azaz bizonyos értelemben „időfölötti” hatállyal – tételezem”) között áll fönn (ez utóbbit szaknyelven transzcendentális vagy lehetőségi feltételnek is mondjuk).

A megismerés feltételeinek három szintje – egy példa fényében

A fenti gondolatmenet – amely a transzcendentális lehetőségfeltételek, mint a metafizika művelésének bizonyítékai kérdésére vonatkozik – az igazat megvallva elég elvont téma. Talán segít a megértésében, ha megkülönböztetünk három ismeretelméleti réteget vagy szintet azon feltételek között, amelyek a megismeréshez szükségesek. A szemléletesség érdekében hadd hozzak egy gyakorlati példát.

(1.) Tegyük fel, hogy a 9 éves Bettikét, aki Miskolcon lakik, édesanyja elviszi a Vadasparkba. Bettike ott lát életében először igazi őzgidát. Persze az őzgidát már korábban is ismerte a meséskönyvek képeiről („Őzgidácska sete-suta...”), nem nehéz tehát egy kis magyarázattal összekötni eddigi ismereteit a valósággal. Ha mármost a 9 éves Bettikét megkérdeznénk, hogy mi kell ahhoz, hogy felismerjük az őzgidát (amit, mint fentebb láttuk, a szakzsargon az őzgida megismerhetősége „lehetőségi feltételeinek” nevez), alighanem – a maga naív szintjén – számot tudna adni róla: nyilvánvalóan kell hozzá Bettike, azután az őzgida, és persze valamiféle közelség is, vagyis az, hogy ők ketten a Vadasparkban találkozzanak. Ezek tehát az őzgida megismerésének a naiv feltételei. (2.) Bettike bátyja, Bálint 14 éves. Ő persze már azt is el tudná mondani, hogy az őzgida megismeréséhez Bettike érzékszerveire (szemeire) is szükség van; azzal képes ugyanis észlelni az érzéki tárgyat (amely rendszerint valamilyen jellegzetes színnel, szaggal, valamint további más, távolról is felismerhető, érzékelhető, jellegzetes tulajdonságokkal rendelkezik). Emellett szükség van a napfényre, ami elektromágneses hullám, és biztosítja, hogy köztük és a megismert tárgy (az őzgida) között érzéki kapcsolatot jöjjön létre a vizuális ingeren keresztül. Ezek bármely objektum megismerésének érzéki (vagy filozófiai szakszóval empirikus) feltételei. (3.) Vajon vannak még a fentieken kívül további feltételek is (amelyeket az előző részben tárgyalt etimológia alapján joggal mondhatnánk meta-empirikusnak, azaz érzék-felettinek) is? Nos, Bettike és Bálint apukája, akinek filozófiai és teológiai diplomája van, könnyen rámutathat arra, hogy nagyon is léteznek olyan feltételek, amelyeket metafizikainak (azaz meta-empirikusnak) kell mondanunk: (a.) Mindenekelőtt ilyen az őzgidát felépítő szervek, szövetek, sejtek és elemi részecskék érthető struktúrája, vagyis az az értelmes program, ami alapján az őzgidát annak mondjuk ami, és képesek vagyunk azt megkülönböztetni más tárgyaktól és élőlényektől (ezt filozófiai szaknyelven az őzgida „szubsztanciájának” vagy lényegének mondjuk). Emellett a megismeréshez szükség van (b.) a megismerő tudat „fényére” (a fény itt metafora az emberi agy egyik működésmódjának leírására, mely nem azonos az aggyal, bár biológiai ismereteink szerint nem is elkülöníthető tőle). Végül (c.) szükséges a megismerő alany (a „tiszta én”) léte is, amely a megismerő folyamatban sohasem tárgyiasítható maradéktalanul (hiszen az, aki tárgyiasít – amiként a szem sem része a látótérnek, hanem annak határa és feltétele –, óhatatlanul kicsúszik az általa tárgyiasított területről9. Ezek tehát a megismerés meta-empirikus (vagy metafizikai) feltételei.

Reményeink szerint sikerült meggyőzően kimutatni, hogy a megismerésnek vannak valóságosan létező, ugyanakkor az empirikus szintet meghaladó, azon túl lévő (tehát metafizikai) feltételei, valamint azt is, hogy ezen a színten lehetséges időtől független, „örök érvényű” kijelentéseket tenni (vagyis metafizikát művelni). Ennek elismerése azonban – mint arra korábban is utaltunk – nem csupán logikai készség dolga. Szükség van hozzá a megismerő részéről bizonyos nyitottságra és elköteleződésre való készségre is, hiszen a metafizika művelésének – mint az első részben láttuk – alkalmasint súlyos egzisztenciális következményei is lehetnek.

Egy fontos záradék

A fentiekben tehát mintegy rehabilitáltuk a metafizikát: bebizonyítottuk, hogy művelése nem csak lehetséges (hiszen aki tagadja a meta-empirikus lehetőségfeltételeket, transzcendentális vagy performatív jellegű önellentmondásba fullad), de szükségszerű követelmény is (amennyiben az igazság felderítésre hív s ismerete megosztásra kötelez stb.). A kijelölt keretfeltételek között a fenti érvelésről elmondható, hogy racionálisan belátható, éspedig úgy, hogy cáfolhatatlanul helyesnek kell tartanunk.

Hogy a fenti logikai-transzcendentális érveléssel mégsem zárult le a filozófia története? Ez bizony nyilvánvaló... Súlyosan tévednénk ugyanis, ha a filozófiát philosophia perennisként, azaz lezárt és felhalmozható (kumulatív) kijelentés-igazságok összegeként fognánk fel. Sajnos (vagy hála Istennek), létezik valami, amit számításba kell vennünk. A metafizika consensum omnia-igénye ugyanis attól függ, hogy hajlandóak vagyunk-e az „ismeretelméleti beállítottság” (epistemologische Einstellung) elfogadására, amit az egész fenti gondolatmenet előfeltételez. Csakhogy – és ebben a fenomenológia mai művelőinek, mindenekelőtt pedig fő hivatkozási alapjunknak, Martin Heideggernek kétségtelenül igaza van – ez a fajta logikai-racionalitás alapján tájékozódó beállítódottság nem a lehetséges „legeredetibb” (die ursprünglichste) a filozófiában. Hiszen az ilyen logikai-ismeretelméleti nézőpont (avagy „elméleti hozzáállás” = theoretische Verhalten: GA 58,132) nem számol az emberi egzisztencia és a tényleges (faktikus) élet alapvető történetiségével, valamint azzal, hogy ismereteinket mindig valamilyen „értelmi” és „tapasztalati összefüggése” (Sinnzusammenhang, Erfahrungszusammenhang) illeszkednek és csakis azon belül megszerezhetők (vö. Lét és idő 32-34. §, valamint 44. §). Vagyis – röviden – számításba kell vennünk azt, hogy lehetetlen az emberi megismerés maradéktalan átvilágítása, áttetszővé tétele.

A maradéktalan igazságot, az igazságot a maga teljességében egyedül csak Isten ismeri – ám mi nem vagyunk sem istenek. Még csak a Hegel által tételezett „Abszolút szellem” nézőpontja sem adott meg a számunkra. Isten helyett csupán emberek vagyunk, akik egyedül a magunk töredékes módján, és csakis saját véges perspektívánkból vagyunk képesek megragadni az igazságot. Történelmileg meghatározott szűrőink kiiktathatatlanok. A kortárs (fenomenológiai-hermeneutikai) gondolkodás ezen alapfelismerései – amely elsősorban két német gondolkodó, a már említett Martin Heidegger és Hans-Georg Gadamer gondolati eredményeihez köthetők – e tekintetben új távlatokat nyitottak. S ezen új horizontok kihívásaitól nem szabad visszariadnunk.