Nem mesélek szaftos történeteket. Azért sem! Ha rajtam múlik, ezen a blogon nem lesz szó olyan esetekről, hogy hogyan éltek vissza bizonyos papok a lelki tekintélyükkel, helyzetükkel mások kárára. Pedig igazán elterrentő (sőt gyomorforgató) esetekről tudok – lehetne rajtuk csámcsogni… Viszont nem szeretnék ilyesmit terjeszteni, mert nem szolgálna senki épülésére. (Az egyetlen pozitív hozadékát pedig már úgyis tudjuk: hogy tudnillik mindenkivel vigyázni kell, az egyházi státusz sem garancia…) Inkább arra érzek indítást, hogy – férfi- és paptársaim nevében – ünnepélyesen bocsánatot kérjek az egyháziak által elkövetett szexuális visszaélésekért. Hadd meséljek azonban most valami ritkábban hallhatót – saját élményből… Mert hogy az is megesik ám, hogy nem egy pap próbál másokat elcsábítani, hanem őt próbálják meg mások. Érdekelnek titeket az ilyen történetek? ;) Mert velem bizony ilyesmi is megesett. Na jó, elmesélem…

Már jópár évvel ezelőtt történt. Még fiatal papként másodmagammal szemlélődő lelkigyakorlatot vezettem egy nagyobb csoportnak. (Hogy az micsoda, azt most nem magyarázhatom el, mert túl hosszú lenne; talán legyen elég csak annyi, hogy ilyenkor egy héten keresztül egy egyszerű imaformát gyakorlunk, ami nagyjából azt jelenti, hogy a napot teljes csendben és a kápolában üldögélve töltjük.) A 25-30 résztvevő között mindenféle ember akadt, a spiritualitás iránt távolabbi érdeklődőktől kezdve egészen szerzetesekig. Vezetőként legtöbbször együtt imádkoztunk a csoporttal (nagy különbség van ugyanis aközött, hogy azt mondod a csoportnak: „menjetek imádkozni!”, vagy azt: „gyertek velem!”). Ám a vezetőtársammal időnként (lehetőleg felváltva) olykor magára is hagytuk a kápolnában imádkozókat, és – a szokások szerint – rendelkezésre álltunk a résztvevők számára rövid személyes beszélgetésekre. Ezeken a konzultációkon persze nem csak az ima „technikai részleteiről” esik szó, hanem az emberek legmélyebb életproblémáiról, vágyairól, kérdéseiről is. Bizony, a csendben minden felszínre jön, előkerül... A beszélgetések végén – ez már csak így szokás ezeken a lelkigyakorlatokon, ahol a test elfogadását is tanuljuk – én rendszerint egy rövid öleléssel búcsúzom el a lelkigyakorlatozóktól; ők pedig ezzel szépen visszamennek a kápolnába imádkozni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy az egyik lelkigyakorlatozó leány, megcsókolta a nyakamat. Jól van, hát csak addig ért fel szegény – 190 cm magas vagyok… :) Nem reagálhattam azonnal; zavarba is jöttem, meg hát ugyebár kint már várt a sorára a következő beszélgető. Amikor azonban aznap délelőttre már mindenkire sor került, szokás szerint egy órára még visszatértem a kápolnába, hogy együtt imádkozzak a többiekkel. Az illető leány is ott ült és jámborul imádkozott. Persze nekem sem kellett több; gondoltam, ezt a dolgot azért mégsem kellene szó nélkül hagyni. Barátságosan megkértem hát, hogy nem jönne-e be még ebéd előtt szót váltani. Kicsit zaraba jött, de – becsületére legyen mondva – igennel válaszolt. Nos, én általában egyenesbeszéd-párti vagyok – s minél kényesebb a helyzet, annál inkább! –, hát most is direktben rákérdeztem: „Mondd csak, hogy kell érteni azt a puszit, amit egy kis idővel ezelőtt nekem adtál?” És néztem rá nyugodtan, a válaszra várva. Ekkor derékig elpirult (persze csak nyakig látszott! :) Zavartan szabadkozni kezdett, hogy nem is úgy gondolta, és hasonlók. „Akkor jó”, mondtam (és igazán nem esett nehezemre nagyon barátságosnak lenni :), „köszönöm szépen, hogy beszélhettünk erről.” Búcsúzóul még megkérdeztem – nem vagyok szívbajos –, hogy újra megölelhetem-e. Megengedte. Ezzel a részemről helyre is volt téve a dolog.

Később ő maga kért még egy időpontot és elmesélni az egész pillanatnyi válságát, amiben mostanában él. Nagyon felnéztem rá a bátorsága és őszintesége miatt. Az is elmesélte, hogy van egy visszatérő álma, amiben egy kínai férfitól gyermeke születik. Ezért érintette olyan mélyen, hogy én a lelkigyakorlat első estéjén egy kínai utazás tapasztalatairól meséltem a csoportnak. Szóval igazán mély lelki találkozásra, valódi tisztázásra került sor közöttünk ez alkalommal. Szívből hálát adtam, hogy Isten ilyen egyenességgel és spirituális áttetszőséggel ajándékozta meg. Meg azért is, hogy engem pedig az álhatatosság kegyelmével...

Most, hogy ezeket a sokokat írom, Kubában vagyok. Az imént futottam egyet a Malicon-on Havanna tengerparti sétányán, nem messze a nemrég megnyitott amerikai nagykövetségtől. Délután fél 4 körül járt az idő, tűzött a nap, és a hőmérő higanyszála – ahogy a jezsuita rezidencián láttam – 35 foknál időzött, 90 százalékos páratartalom mellett. Nem véletlen, hogy majdnem egyedül voltam a sétányon. „Majdnem”, mondom, mert egyszerre csak egy gyönyörű fiatal nő jött szembe a tengerparton. Az arcvonásai szerint európai, az alakja szerint pedig… – khmm, nem, azt hiszem, nem délibáb volt, és nem is a 25 cölibátusban leélt életévem torzította a valóságot :-) –, szóval rendkívül csinos volt, na! ;) De nem szólítottam meg; hiába bámultunk egymásra kölcsönösen – más bámulnivaló úgysem volt, se közel, se távol a napégette sétányon :-) – mert nekem úgy tűnt, ő is nézett napszemüvege mögül. Ezt az alkalmat tehát „elszalasztottam” az ismerkedésre (sőt, kétszer is, merthogy 20 perc múlva is szembe jött, amikor visszafelé kocogtam).

Őszintén vágyom rá, hogy ilyenkor már egy pillanatra sem kísértsen meg a gondolat: mi lenne, ha nem lennék pap, és mondjuk 10-15 évvel fiatalabb… Persze, amikor ilyen gondolataim támadnak, rendszerint bosszankodom: hogy lehet, hogy negyvenegynehány éves létemre még mindig csak itt tartok a lelki életben!? Pedig nem kellene elégedetlenkednem; hiszen a külső cselekedetekben becsületesnek maradni sem magától értetődő – az is nagy dolog! Egy picit azért mégis jogosult a bosszúságom, a szomorúságom és az önmagammal való elégedetlenségem. Hiszen keresztényként a szív tisztaságára vagyunk meghívva – papként pedig talán még inkább... Hogy tudnillik ne csak szájjal valljuk, s ne csak cselekedeteinkkel tegyünk tanulságot a megismert igazságról (vö. Róm 10,9-10; 1Pét 3,15), hanem valamiképpen magunk is egyé váljunk vele egyészen. A megtérésnek ugyanis sok színtje van. Ha csak a számmal vallom is Jézus Krisztus igazságát, már jó úton vagyok; bár még csak éppen hogy elindultam rajta. A cselekedeteim, az életformám megtérése már egy fokkal előrébb való. És még jobb, ha már a gondolataimat is Isten uralja, ő irányítja – ez az értelem megtérésének szintje. Ám még ez sem a végső állapot. Végül ugyanis – és ez már a legfelsőbb fokozatok egyike – ha már a „zsigereim” is Istenre mutatnak, az ő rám és mindenki másra vonatkozó vágyait tükrözik, ha már az érzelmeim is az ő elképzelései szerint reagálnak, akkor már megérkezőben vagyok… Konfúciusz mondja valahol: mire 70 éves lettem, már minden vágyamat követhettem. Talán Jézus Krisztus útján ez előbb is megadatik – reménykedem benne...

Őszintén vágyakozom arra, hogy úgy halhassak meg, hogy már csak Istent és az ő akaratát akarom önmagam számára. Hogy már nem hat rám a teremtett világ szépsége-csábítása; a világé, ami önmagában jó ugyan, Isten követésének útján azonban egy ponton az is akadállyá válik. Szeretnék kiengesztelődni magammal, Istennel, és az ő teremtésével is (s ez jelentős pontokon ugyanazt jelenti). Vágyom elsajátítani az élet művészetét: megcsodálni és elengedni tudni milliárd szépségét. Azt hiszem, ezt jelenti az, amit hagyományosan úgy mondunk: „jó halált halni”. Nem véletlen, hogy ősidők óta oly’ álhatatosan imádkoznak ezért a keresztények. Úgy engedje a jó Isten...!