Esett már szó ezen a blogon arról a nehéz kérdésről, hogy hogyan értelmezzük a lelki életben meglévő fokozatosságot. Mivel a témának nagy gyakorlati jelentősége van mind a lelkivezetésben, mind pedig a lelkipásztorkodás számos más területén, most újra nekiveselkedem az alapgondolat kifejtésének – bármennyi félreértésre adhat is okot…

Az első színt: az immanens isten

Hadd kezdjem egy provokatív megállapítással: léteznek vallásos, templomjáró emberek, aki – bár sok szempontból szép és katolikus életet élnek – Istent egyáltalán nem ismerik. Az ő vallásosságuk önmaguk megvalósítására irányul, Isten pedig ennek eszköze a számukra. Ez volna tehát a lelki élet és az istenhit fokozataiban az első színt. Pontosabban fogalmazva, ők csak annyiban fogadják el Istent, amennyiben a teremtés határain belül marad. A 10 parancsolat elfogadható, azon felül azonban a vallásosságnak szerintük „semmi értelme” sincs. Ebben a rendszerben a hitnek nagyon korlátozott szerepe van: Isten például szenvedést nem adhat; érthetetlen, sőt felháborító is, ha ilyesmi fordul elő az életben. Ebből a nézőpontból az is teljességgel abszurditásnak hangzik, hogy Isten esetleg valakit felszólíthat egy olyan radikális lépésre, hogy például adja el mindenét és kövesse őt. Ezeknek a dolgoknak egyszerűen „nincs semmi értelme”, vagyis nem férnek bele az immanens isten-elképzelés keretei közé.

Az ilyen istenképpel élő embernek nemigen van fogalma arról, hogy voltaképpen önmagát teszi meg minen lelki tapasztalat abszolút mércéjéül. Imádsága is önmagára, saját jólétére, vágyai beteljesülésére vonatkozik. Nem, vagy alig veszi észre, hogy az imádság során voltaképpen nincs jelen. Isten ott van; ő hiányzik. Belemerül saját gondolatainak és érzelmeinek tengerébe – miközben észre sem veszi.

A szentírásben sok nyoma van az immanens istenképnek. Nikodémus istenről való elképzelése is ilyen volt (vö. Jn 3,1-21), aki bár érzékelte egy transzcendensebb istenkép lehetőségét, és tett is néhány bizonytalan lépést az elérésére („harcolt érte”), ám végső soron nem tudott kilépni a saját gondolatrendszeréből. Elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy valaki újjászülessék; hiszen anyja méhébe mégsem térhet vissza – ez teljességgel ellene mondana a józan emberi észnek…

Nem szabad azonban lenézni azokat, akik ezen a szinten állnak az istenelképzeléseikben. Hiszen ők már elindultak a lelki úton, legfeljebb még nem jutottak túlságosan messzire előre rajta. A plébániai lelkipásztorkodás általában és nagyrészt ezen a szinten zajlik: a templomba járó emberektől nem követelhetjük meg minden esetben a transzcendens Istenbe vetett hitet. Talán elitistán hangzik, de igaz: ezen a színten azon kell igyekeznünk, hogy a jó vasárnapi keresztények megtartsák a 10 parancsolatot; akkor mindennel elégedettek lehetünk. Persze nem szabad felhagyni azzal a reménnyel – és erre vonatkozóan komoly erőfeszítéseket tartozunk tenni –, hogy legalábbis egyesek a lelkileg legérettebb híveink közül magasabb fokozatra lépjenek.

2. A második színt: Jézus a Messiás

Hiszen létezik a vallásosságnak egy ennél összehasonlíthatatlanul komolyabb szintje. Ez akkor születik meg, ha valaki belátja, hogy Jézus Krisztus a Messiás. Itt óriási változás történik, amolyan 180 fokos fordulat az ember életében: az így kialakult új világképbe már olyan dolgok is beleférnek, amelyeket az „immanens Isten” képébe nem lehetett beilleszteni. Jézus az evangélium hihetetlen felszabadító erejének megtapasztalására hív. Akik a nyomába szegődnek, megtapasztalják, hogy van kiút az ön- és közveszélyes gyűlölet ördögi köréből: létezik megbocsátás – és az elképzelhetetlenül felszabadító! –, az igazi eszmény pedig nem kevesebb, mint az ellenség szeretete. Aki kezdi megérteni a kereszténység mélyebb értelmét, annak számára egyszeriben fény vetül arra, hogy végső soron abszolút értelme van a lemondásnak; a kapott szenvedés is elfogadható, sőt lehetséges önként is vállalni azt. Aki a történelem bármely időszakban a Megváltó követésére vállalkozott, azért tette, mert megsejtett valamit abból, hogy kicsoda is ő valójában. Onnantól kezdve számára többé nem tűnt túlzásnak semmiféle érte meghozott áldozatot. Ebből a perspektívából tehát egyszeriben értelmet nyer az is, ha valaki papnak vagy szerzetesnek megy: „mindenét eladja” Istenért. A szerzetesrendek nagyjából mind ezt a spirituális szintet célozzák meg: csak Jézus Krisztus radikális követése számít. Az ő „fölséges ismeretéhez” mérten mindent „szemétnek” tartanak, mindent elvetnek, sőt szemétnek tekintenek, csak hogy őt elnyerhessék és hozzá tartozzanak (vö. Fil 3,8).

Erre a felismerésre épül a jezsuita lelkiség is. Hiszen ha Jézus Krisztus társa vagyok, nem azt akarom többé, hogy az én akaratom valósuljon meg, hanem azt keresem, hogy Ő mit akar az életemmel. Végső soron egyedül ez számít: minden erőmmel és teljes igyekezetemmel azon vagyok, hogy a felismert isteni akaratot magamévá tegyem. Innentől kezdve nem a magam győzelmét, a magam örömét, a magam sikereit keresem, hanem elsősorban azt igyekszem meghallani, amit Isten intenzív jelenlétében érzek. Az Ő akaratának megvalósítása a legfőbb célja az életemnek.

3. A harmadik színt: a csend

A harmadik szint a csend spiritualitásának szintje. Jézus Krisztus ezen a színten is tud eligazítást adni a továbblépéshez. Nem véletlenül állított egy alkalommal középre egy gyermeket, s kezdett el arról beszélni, hogy ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az isten országába (Mt 18,3). Persze ez nem az infantilitás piedesztálra emelését jelenti, bár egy alsóbb színtről úgy tűnhet. Sokkal inkább arról van szó, hogy a feladat: teljesen átállni a saját gondolatainkkal való foglalkozásról az Istennel való egyesülésre. Arra, hogy az ő életét éljem, az ő gondolatait gondoljam. A kitűzött eszmény: úgy élni, mint a liliomok - minden aggodalom nélkül. A lelki élet ezen fokozatán a vágyak mesterséges felszítása, a gondolatok tudatos Istenre irányítása, neki tetsző tervek kovácsolása már nem segít. Sőt – bár ezt nagyon nehéz megérteni – ha vágyaim vagy gondolataim vannak, azok egyenesen akadályként állnak Isten és közém. Amíg telve vagyok jószándékú tervekkel, lehetetlen eljutnom Istenhez. Sőt – bár ez újra meglepően hangzik – még a tettek is hiábavalók!

Amit én teszek, akár az imám során is, haszontalan fáradozás. Akik ide jutottak, magában az imádságban is azon kell igyekezniük, hogy megszabaduljanak mindattól, ami még az énükhöz kötődik, hogy teljesen egyé válhassunk vele. A szentírásban sokszor szerepelnek arra utaló részletek, hogy a szentírók közül jónéhányan ezen a színten álltak kapcsolatban Istennel. Jézus Krisztus esete persze egészen egyedülálló és semmi máshoz nem hasonlítható: ő a második isteni személy, az örök Atya fia, az öröktől való Logosz. Az ő élete ennek a teljes Istennel való egységnek a legteljesebb dokumentuma. Tanítása a nyolc boldogságról világos összefoglalás (vö. Mt 5,3-12). De erről szól a Máriáról és Mártáról szóló történet is (vö. Lk 10,38-42), ahol Mária a „jobbik részt választotta”, mert már nem igyekszik szorgoskodni és sok mindent megtenni Jézusért, hanem egyszerűen csak ül a lábainál és hallgatja őt. A korábbi színtekről nézve mindez teljes abszurditásnak hangzik: Márta nem véletlenül háborodott fel, hogy a testvére semmit sem vállal a rá eső feladatokból. De hiszen mit sem törődik a vendéglátás során rá háruló feladatokkal, kötelezettségekkel! Ugyanez a „felelőtlenség” – a csend voltaképpeni spiritualitása – csendül ki abból az evangéliumi buzdításból is, miszerint nem kell megterveznünk a védekezést, ha bevádolnak és bíróság elé hurcolnak minket (vö. Mt 10,17-18). Elég egyszerűen csak bizalommal ráhagyatkoznunk arra, amit a Lélek majd személyesen, ott és akkor, sugallni fog a lelkünk mélyén. Ha Istennel már előzetesen egyesültünk, minden más előkészület felesleges. A teljesen lecsendesített és kiüresített lélekben ugyanis maga Isten vesz szállást – éspedig pontosan abban a mértékben, amennyire az kiüresedett. A mi dolgunk legfeljebb csak annyi, hogy az ő számára előkészítsük a helyet. Eszerint ne kellene készülnünk életünk legfontosabb beszédeire?! – Ugye, milyen abszurditásnak hangzik, ha a krisztuskövetés alacsonyabb fokán próbálunk értelmet adni ezeknek a szavaknak?

Az ima fejlődésében ez felel meg a kontemplatív imádságnak. Egyszerűen elidőzünk az ő jelenlétében, abban a reményben, hogy ő változtat, ő vesz szállást bennünk, hogy ő egyesít saját magával. Innen tekintve nem számít abszolútnak egyetlen arról szóló ítéletünk sem, hogy mit tartunk jónak vagy rossznak az életünkben. Minden csak Isten szempontjából jó vagy rossz, amit nem látunk előre. Az események úgy alakulnak, hogy minél egyenesebb úton juthassunk el hozzá. Hiszen minden által növekedhetünk az iránta való szeretetbe.

Isten „jó”, vallja kezdettől fogva a teológia. Csakhogy ő nem úgy jó, ahogy a tejeskávét és a mazsolás kalácsot jónak tartjuk – Isten túl van a jót és rosszat illető érzéseinken és ítéleteinken. Lehet értelme a szenvedésnek is. Legvégső soron pedig megszülethetik a bizalom, miszerint minden úgy van jól, ahogy ő teremtette, s ahogy ő adja az egyéni élettörténetünk során, legyen az akár élet, akár halál.

Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene dolgoznunk, vagy lemondhatnánk a tevékenykedésről! A szemlélődés semmi esetre sem jelent semmittevést! Teljes félreértés a kontemplációra való felhívásból a tevékenység lebecsülését kiolvasni: a legnagyobb kontemplatív szentek hihetetlenül tevékeny életet éltek! Sokkal inkább arról van szó, hogy időről időre megszakítjuk a munkát, hogy a szőlőtővel való kapcsolatba maradjunk (vö. Jn 15,1-8).

4. A negyedik színt: kontempláció

A negyedik szinten már a misztika előtti utolsó lépéseket tehetjük. Jézus Krisztus tanítása és egész személye végső értelmében meghívás arra, hogy kövessük őt – egészen az általa alkotott teremtés határáig. Itt azután egy senki földje következik, hiszen ő maga kívül van teremtésen kívül, valamiképpen az után következik. Ez fejeződik ki abban a hittitokban, hogy ő nem csak valóságos ember (amit a jószándékú ateisták is elfogadnak), hanem valóságos Isten is. A „szeretet” fogalma eddig is a fontos volt a Krisztus-követés leírásában; most azonban egészen kitüntetett szerepre tesz szert.

A teremtés világában a szeretet maximumának a házastársi szeretet számít: itt két ember fokokatosan lelki értelemben is egyé válik, és kölcsönös önátadásukból új élet fakad. A nehézség az, hogy azt a szeretetet, amely a teremtésen kívülről jön, nem tudjuk a teremtés fogalmaival leírni. A leírás és érthetővé télel itt leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. A teremtésen kívül ugyanis nincs többé tér és idő, és csak nagyon korlátozottan érvényesek a teremtett értelem (ratio) törvényei is, amivel pedig szabatos logikával kifejthetnénk mondanivalónkat. Ott az Isten dimenziója létezik. Ez az, amit a János evangéliuma – amennyire lehet – világosan ír le, amikor arra hivatkozik, hogy Jézus Krisztus Istentől jön, és hozzá megy vissza (vö. Jn 13,3). Tehát bizonyos értelemben egyszerre van belül és kívül is a teremtésen. Akik hosszabb ideje járják a szemlélődő ima útját, valamit már sejthetnek ebből a paradoxonból. A nyugati egyházi hagyományban egyébként ez elég pontosan le van írva a klasszikus spanyol misztikában, elsősorban Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz írásaiban (erre azonban most nem térhetek ki részletesen, meg kell elégednünk ezzel a rövid utalással – úgyis csak vitatkoznának rajta azok, akinek nincs tapasztalatuk…).

5. A fokozatok az ima fejlődése szempontjából

Az ő tanításukat – némi leegyszerűsítés árán – az ima szempontjából így lehet összefoglalni. Az imában az első szakasz a tisztulás útja. Ilyenkor folyamatosan és szünet nélkül „támadnak”, felmerülnek a tudattalanunkból az oda leszorult, még meg nem oldott, még nem megtisztult dolgok, negatív érzelmek, a belső sötétségek: szomorúság, depresszió, félelem, harag stb. Ezeknek lassan, a belső erőfeszítéseink és helyes döntéseink hatására tisztulniuk kell. A második szakasz akkor kezdődik, amikor valakinek megadatik, hogy az imádságban már alig van elkalandozás: teljesen (vagy legalábbis az idő nagy részében) ott tud lenni, és egész hétköznapi cselekvése teljesen abból forrásozik. Ilyenkor nagyon gyakran beáll egyfajta lelki éjszaka is. Valaki rettenetes szenvedést élhet meg, mert Isten, akiért élni akar, teljesen elrejtőzik, ellenben újra, immár mélyebb színtről, felmerülnek a saját sötétségei: a megváltásra váró egyéni és kollektív tudattalan hatása, belső életünk problémái. Bár nagyon nagy és fájdalmas ez a sötétség, az illető rendszerint annyi erőt mégis tapasztal, hogy éppen csak tovább tud menni. Ez körülbelül megfelel annak, amit a klasszikus spanyol misztikában az „érzékek éjszakájának” neveztek. Ezután jön még egy második, az előzőnél is sokkal nagyobb és fájdalmasabb sötétség, ami az Isten jelenlétének hiányában áll. Ilyenkor az szorongató tapasztalat, hogy Isten teljesen elhagyott, annak ellenére, hogy én mindent megtettem érte. Valahonnan mélyről mégis fakadhat itt is egy halvány erő, ami tovább segít. Ilyenkor segíteni kell a lelki úton járót abban, hogy meglássa: amit csinál, az jó. Erre – Isten jelenlétére az életében – az a garancia, hogy sok szeretet árad szét az életén keresztül. Aki idáig jutott, az teljesen Isten szeretetéből él, de érzelmei szintjén azt érzi, hogy Isten teljesen elhagyta őt. Viszont az ilyen emberek nagyon sikeresek a lelkipásztorkodásban, illetve rendkívüli módon szeretetjesek az egyéni életükben. Biztatni kell őket, hogy jó úton vannnak. (Ez Nagy Szent Teréz 6./7. lakásában pontosan meg van írva…) Fontos, hogy az illető tudja, hogy normális állapot az, amin átmegy. Teréz körülbelül 20 évig élt ebben, pedig közben Isten látszott meg minden mozdulatán. Az itt fellépő szorongás és szenvedés nem depresszió – a depressziós embernek nincs ilyen szeretet-kisugárzása és nem képes ennyit dolgozni! Ilyenkor több időt kell szentelni a kontemplatív imára, és hasznos szokott lenni a tanács, hogy foglalkozzon az illető haldoklók kísérésével. Legyen egyszerűen velük, mert ott van valami hasonló, azoknál, akik az utolsó lépéseket teszik. Ez a misztikába való belépés útja a földi életben. Aki már benne van, az továbbra is, és egyre jobban vágyódik a több imádságra; bár ez az ima nem vigasztalja, mégis világosan érzi, hogy csinálnia kell. Ha minden elhagyatottsága ellenére is homályosan érzi, hogy rendben van így, és jó az út amin jár, ez jele a természetfeletti világnak. Kalkutta szentje, Teréz anya egészen nyilvánvalóan ilyesmit élt meg: teljesen elhagyatva élt ebben a világban, ám teljesen átélte a szenvedőkkel, valamint – bennük és általuk – a Jézus Krisztussal való azonosságot, miközben totálisan el volt hagyatva. Hasonlóan ahhoz, ahogy Jézus Krisztus a keresztfán.

Nincsenek sokan azok, akik idáig jutottak; egy kicsit többen azok, akik ebbe az irányba haladnak. Az életmódjukat kell ismerni, hogy helyes eligazítást adhassunk nekik.

A bűnösök is megérzik, hogy itt a szabadulás lehetősége van a számukra. Mitha a szemlélődő ember szavak nélkül is azt mondaná: gyere utánam, van értelme az életnek, akkor is, ha nincs róla bizonyosság… S ez az útja a bűneinktől való szabadulásnak is. Van kedvetek csatlakozni?

(Jálics Ferenc nyomán)