Meglehetősen nagy visszhangot váltott ki egy indiai rendtársunk Saju atya tánca és az oltárnál való jelenléte az egyik szeptemberi jezsuita nyolcas misén. Kommentelők sokasága fejezte ki véleményét tartalmilag és stílusban meglehetősen széles spektrumban pro és kontra. A kérdésben tekintélyes atyák is megszólaltak. Mi jezsuiták magunk is reflektáltunk az eseményre és a reakciókra.

Amiben úgy látom, hogy egyértelműen közös a véleményünk, hogy értékeljük azt tudást, tapasztalatot, művészeti értéket, inkulturációs törekvést, amit rendtársunk mesteri fokon képvisel. Meggyőződésünk, hogy van mondanivalója nekünk európai keresztények számára is az ősi hindu táncok kifejezésmódjával megfogalmazott evangéliumi üzenetének. Az a megközelítés, amit Saju atya alkalmaz beillik a jezsuita rend inkulturációs hagyományaiba, amit pl. Matteo Ricci Kínában, vagy Roberto Nobili Indiában képviselt. Ezeket a törekvéseket a maguk korában Európából meglehetősen kritikusan nézték, hol engedélyezték, hol meg betiltották, ugyanakkor a II. Vatikáni Zsinat után a Katolikus Egyház hivatalos irányává lett. Benedek pápa például Matteo Riccit példaképül állította az Egyház missziós útja számára.

Egy idegen kultúra kifejezésmódja nagyon meglepő lehet számunkra. Emlékszem, hogy amikor Saju atyáról és a táncáról először olvastam egy jezsuita évkönyvben, több vagy tizenöt éve, akkor meglehetősen bizalmatlan gondolatok keringtek róla a fejemben: nem szinkretizmus ez? stb. Később, amikor tíz éve először láttam élőben Saju atya táncát még Torontoban, bizony nagyon furcsa volt nekem. Igen még ellenszenves is volt. Aztán fél évet töltöttem Indiában, jobban megismertem azt a világot, utána egész másképp tudtam már ránézni, értelmezni és értékelni ezt a táncot. Amikor tavaly Saju Miskolcon járt és a diákjainknak is tartott egy műhelyt (mint idén is) kifejezetten értékelni tudtam. Magam is bejártam egy utat az elutasítástól, bizalmatlanságtól a pozitív értékelésig, így meg tudom érteni, hogy nem is olyan egyszerű lelkesedni valamiért, ami annyira más, mint a mi világunk.

Önkritikusan kell ugyanakkor megfogalmaznom azt, hogy a tánc helye és ideje azt hiszem mégsem volt a legszerencsésebb. Több okból is. Az egyik, hogy a szeptemberi szentmise során újították meg fiatal rendtársaink a szerzetesi fogadalmaikat. Sajnos kikerült a fókuszból ez az egyébként nagyon szép és meghitt pillanat, persze nem kis mértékben az eseményt követő véleményvihar miatt. Aztán ott vannak az érvényben lévő liturgikus normák, amik természetesen ránk jezsuitákra is vonatkoznak, mint pl. alba és stóla viselete. Egyetértek Harmai Gábor barátommal, hogy „Hát, lehet, hogy nem lett volna hiba a stóla alá még fölvenni ezt-azt... Mondjuk egy albát...” Jogos a kritika ebben a tekintetben. Aztán az inkulturáció egyik nagyon fontos elve, hogy egy adott nép érzékenységét, kultúráját figyelembe kell venni az evangélium hirdetésekor, kerülni kell mindent, ami feleslegesen okozna visszatetszést, elutasítást, botránkozást. Magyarországon, a mi népünk kultúrájában egy félmeztelen, kifestett férfi tánca egy szent helyen bizony megrökönyödést kelt. A mi kultúránkban, ha ezt csak önmagában nézzük, tényleg nagyon bizarr. E tekintetben megértem a felháborodókat, főleg amikor csak pusztán ennyiről értesülnek, és nem ismerik a jelentését, kontextusát. Az internet révén egészen más kontextusba került ez az esemény. Szépek a jezsuita inkulturációs elvek, de ezeket itthon a saját népünk körében is alkalmaznunk kell. Azt hiszem ebben az esetben erre nem voltunk elég érzékenyek. Ha legalább egymás között jobban átgondoljuk, átbeszélgetjük a terveket, akkor valószínű nem így alakult volna az este és nem kavar ilyen viharokat. Küldetésünk része a határokon lenni, új dolgokat is kipróbálni, távoliakat is megszólítani próbálni, de azt hiszem olykor túl sokat csinálunk és a nagy pörgésben nem mindig teljesen végiggondolt minden.

Elgondolkodtató ugyanakkor a reakció, pl, a Jézus Szíve templomunk facebook oldalán, amikor feltárulnak „a szívek mélységei”. Milyen mélységek tárultak fel? Mit mond ez a keresztényekről? Milyen kereszténységet mutat? A kommenetket írók többsége a „kereszténység” védelmében fejtette ki nézeteit, úgy vélve, hogy tőlünk jezsuitáktól kell azt megvédeni, mert eretnekek, szentségtörők, szabadkőművesek, pokolra valók és még nem tudom, mi félék is vagyunk. Egy inkább kívülállónak tűnő kommentelő így foglalja mindezt össze: „Húha, jó sok fröcsögés-gyűlölködés megy itt, keresztényi körökben. Azt hittem, ez a vallásosdi a kíváncsiságról, a megértésről, a nyitottságról, a szeretetről szól, ám úgy tűnik, a kedves hívek körében mindez nem dívik.” Egy másik pedig: „Az esetek többségében itt nem vélemény kinyilvánításról van szó, hanem ítéletről. A bíráskodókból sugárzó gyűlölet, provokáció és elzárkózás nem tűnik helyes útnak.”

Nem vonom kétségbe, hogy azok is, akik nagyon élesen és olykor durván kritizáltak bennünket attól a szándéktól voltak vezetve, hogy a keresztény hit tisztaságát védjék valami olyan gyakorlattól, amit ők veszélynek láttak. Kétségtelen, hogy az ortodoxia, a hit tisztasága mindig is központi értéke volt az egyháznak és nem lehetünk e tekintetben közömbösek. Erről lehet és kell is olykor vitatkoznunk. Nem nyugodhatunk bele egy hamis békébe, hogy mindenkinek igaza van. De mégis hogyan tesszük ezt a vitát? A kereszténység nem csak hit, és a hit önmagában még nem minden. Érdemes Pál apostol himnuszát újraolvasni (vö. 1Kor 13): mondható, hogy még az igaz hit is a szeretet és a jóság nélkül üres. A tanítványokat Jézus szerint a szeretetükről ismerik majd fel: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn13,35) Ha az egyház történetére visszagondolunk, nem épp a szeretet hiánya, amit újra és újra a keresztényektől számon kérnek? Nem a szeretet hiánya, ami a hitelességünket leginkább kompromitálta és kompromitálja ma is? Nem véletlen volt a 2000es szentév során Szent II. János Pál pápa bocsánatkérése az összes hívő bűneiért. Ezekből kettőt emelnék ki, ami a jelen vitában elhangzottakhoz különösen is kapcsolódnak:

2. Az igazság szolgálatában elkövetett bűnök megvallása

„Urunk, minden ember Istene, a történelem bizonyos korszakaiban a keresztények olykor engedtek a türelmetlenség módszereinek, nem követték a szeretet nagy parancsát, s így eltorzították Jegyesed, az Egyház arcát. Légy irgalmas bűnös gyermekeidhez és fogadd el elhatározásunkat, hogy az igazságot a szeretet édességével akarjuk keresni és előmozdítani, tudván, hogy az igazság csak a saját erejével érvényesül. Krisztus, a mi Urunk által.”

5. A szeretet, a béke, a népek jogai, a kultúrák és vallások tisztelete ellen elkövetett bűnök megvallása

„Istenünk, aki a világ Ura és minden ember Atyja vagy, Fiad által arra tanítottál, hogy szeressük az ellenséget, tegyünk jót a bennünket gyűlölőkkel és imádkozzunk üldözőinkért. Sokszor azonban a keresztények megtagadták az evangéliumot és az erő logikáját követve megsértették a népek és csoportok jogait azáltal, hogy lebecsülték kultúrájukat és vallási hagyományaikat. Légy türelmes és irgalmas irántunk, és bocsáss meg nekünk. Krisztus, a mi Urunk által!”

Ma, amikor a közéletben oly gyakran hangzik el a kereszténység, meg a keresztény értékek védelme tematikája érdemes elolvasni, vagy újraolvasni Hans Urs Von Balthasar svájci teológus csak a szeretet hiteles c. művét, (letölthető itt).  Szeretet és jóság nélkül a kereszténységet sosem tudjuk megvédeni, csak lejáratni és kiüresíteni. Ma talán ez a legnagyobb veszélyünk, mert ez belülről tesz tönkre. A mély keresztény hit olyan, hogy egyszerre tud meggyőződve lenni igazáról, de mégis képes tanulni is, szeretni és tisztelni tudja azt is, aki esetleg egészen másképp gondolkodik. Az ilyen hitet nem a egy görcsös félelem aggasztja, hogy eretnekek és pogányok ülnek minden bokorban. Nem gondolja, hogy minden eszközzel csak ő hivatott az igaz hit megvédésére. Mélyen hiszi, hogy van Isten, aki tényleg Isten, aki tényleg a történelem Ura, és mint ilyen nem szorul rá törékeny emberek védelmére. Ugyanakkor mégis ki meri mondani, azt amiben hisz, úgy kimondva, hogy amit mond és ahogy mondja az koherens a názáreti Jézussal.

Még egy gondolatsor az inkulturációról:

A kommentelők és a papi vélemény formálók között újra és újra előjön a pogányság kérdése, vádja. Ezzel kapcsolatban szeretnék említeni néhány példát, amikor olyan elemek kerültek bele a keresztény hitéleti gyakorlatokba, amikkel szemben keresztények kezdetben ellenszenvet mutattak, később pedig úgy ragaszkodtak hozzá, mintha a legkeresztényibb dolgokról lenne szó.

Kezdjük mindjárt magával a liturgiával. Az őskeresztény korban hiába keresnénk a füstölőket, szép főpapi ruhákat, díszes, méltóságteljes liturgikus vonulásokat, vagy akár a latin nyelvet –amit később és sokan a mai napig a legszentebbnek tekintettek. Mindezek az elemek a római birodalom pogány császári udvarához tartoztak, ahol a keresztények számára a legnagyobb bálványimádást, a császárkultuszt gyakorolták. Annak a birodalomnak volt a hivatalos nyelve a latin, amely újra és újra üldözte a keresztényeket, akik a nép egyszerű fiaiként többnyire görögül beszéltek és imádkoztak. Néhány száz év telik el és a keresztények átvettek bizonyos pogány külsőségeket és saját jelentéssel látták el őket. Az egykori pogány bizánci császári udvar szertartásai nagyban formálták a keresztény liturgia ünnepi külsőségeit, a keresztények átvették a pogány tiszteletadás gesztusait és Krisztusra vonatkoztatták. Abban, ami egykor pogány volt, felfedeztek valami értéket, átformálták és alkalmazták. Ezek aztán olykor olyannyira egybefonódtak a kereszténységgel, hogy természetessé vált, hogy ugyanezt, ugyanígy kell tovább adni más népeknek. pl. a XVI. századi misszionáriusoknak természetes volt, hogy Indiában is mindenkinek térdelnie kell az Oltáriszentség előtt. Azt már elfelejtették az akkori misszionáriusok, hogy a térdhajtást, mint liturgikus tisztelet kifejezési gesztust a pogány germánoktól vette át az egyház a koraközépkorban és akkor még nem voltak olyan rugalmasak, hogy megengedjék az indiaiaknak a mély meghajlást, ami a saját kultúrájukból származó tisztelet kifejezési mód. Aztán gondolhatunk arra is, hogy mi magyarok Jézus anyját Boldogasszonynak hívjuk, ami bizony pogány magyar világból származó szó. Lehetne még nagyon sokáig sorolni a példákat, amik azt mutatják, hogy a keresztény hit és gyakorlat kifejezésformái folyamatosan alakultak, formálódtak az évszázadok során, kölcsönhatásban voltak a környezettel. A biológiai élet sajátossága az alkalmazkodás, a tanulás, a változás, a megújulás képessége. A kereszténység élet. Ott van persze benne egy folytonosság, egy hűség, de a megvalósulási formák nagyon sokszínűek tudnak lenni. Az igazi hűséghez szükség van a kreativitásra, a változásra is. Aki törekszik ma élni és közvetíteni az evangéliumot, az óhatatlan, hogy olykor hibázik, ettől nem szabad megijedni. Nem törekedni a mai kifejezésformák keresésére, úgy gondolom, még nagyobb hiba volna.