A „Katolikus válasz” elnevezésű internetes felületen egy névtelen és egy aláírt cikkben azzal vádoltak meg négy papot – köztük engem is – hogy „szentségtörő gyakorlatot” népszerűsítünk Magyarországon. Többen is biztattak, hogy írjak valamit válaszképpen; nem is feltétlenül a magam védelmében (bár az sem felesleges), hanem az ügy érdekében. Hiszen manapság sokan ilyen fórumok (blogok) alapján tájékozódnak, mert nincs idejük és lehetőségük a körültekintő tájékozódásra. Ezért elhatároztam, hogy – a szerzők iránt nagy tisztelettel – ezúton reagálok a felvetéseikre.
Persze akár nagyképűen azt is mondhattam volna, egy névtelen cikk nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele (különösen, ha a szerzője érvek helyett a befeketítés érdekében elsősorban az érzelmi hangulatkeltés eszközeivel él). De mielőtt még ilyen olcsón próbáltam volna megúszni, hogy a vádakra reagáljak, eszembe jutott, hogy – ha jól belegondolok – formálisan én is névtelenül írok. :-) Az eddigi posztjaim ugyanis egytől-egyig álnéven jelentek meg (még ha nincs is szükség túl nagy fantáziára és hosszú internetes kutatásra ahhoz, hogy valaki kiderítse a személyazonosságomat). Szóval, mindenekelőtt ideje lesz tiszta vizet önteni a pohárba: Patsch Ferenc, katolikus pap, jezsuita szerzetes vagyok, egyike a megtámadottaknak.
A másik támadóm már aláírta a cikkét: Szerdahelyi Miklós. Ő velem kapcsolatosan ezt írja: „Patsch Ferenc, aki úgyszintén jezsuita szerzetes, szintén nyilvánosan van azon a véleményen a Szív magazin 2017 július-augusztusi számában, hogy az AL ’megengedi az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulását, anélkül, hogy megkövetelné a szexuális érintkezéstől való tartózkodást’”. Kár, hogy Szerdahelyi Miklós úgy idéz, hogy elhagyja a mondat első felét. Ettől ugyanis tendenciózussá válik a kiragadott szöveg, olyannyira, hogy már majdnem hamis is. Az eredeti, teljes mondat ugyanis így hangzott: „Az újdonság lényege [ti. Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításának újdonsága] abban áll, hogy a pápa – bizonyos értelemben II. János Pál Familiaris consoertio-jának és XVI. Benedek Sacramentum caritatis-ának gondolatait továbbfejlesztve –, a szükséges személyes és lelkipásztori megkülönböztetést követően, bizonyos esetekben megengedi az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járulását, anélkül, hogy megkövetelné a szexuális érintkezéstől való tartózkodást.”
Ugye így már egészen más!? Sajnos az árnyalatokat nem spórolhatjuk meg, különösen ha érzékeny erkölcsi (és teológiai) kérdésekről van szó... Persze nem szívesen feltételezném, hogy bírálóm azért hagyta el a mondat első felét, hogy így kellően rossz színben tüntethessen fel (mondjuk liberálisnak, egyházbomlasztónak, „szentségtörőnek”), s így megfeleljek egy előre gyártott ellenségképnek. Ez a módszer ugyanis – bár kommunikációtechnikailag kétségkívül hatásos – alapvetően ellenkeznék az újságírás etikai kódexével. Nem szívesen feltételezek ilyet. Viszont az is zavar, hogy a fényképemet eltorzított formában jelentették meg – nyilván azért, hogy a téglalap alakú kép beleférjen a négyzet alakú („kocka-”)keretbe. Ez rosszul esett – és szinte szimbolikusnak találom.
Egyébként viszont – úgy általában – nem esik nehezemre észrevenni a bírálóim alapvetően jó szándékát. A támadó retorika mögött ugyanis – ez világos számomra – voltaképpen egy sereg nagyon is dicséretes motiváció húzódik meg: például az Egyház hitének és intézményeinek féltése, a jövője iránti aggodalom, őszinte és meggyőződéses elköteleződés a katolikus hit igazságai mellett stb. (Persze kissé faramuci dolog – s ez bizony a bírálóim által köttetett irányvonal számos önellentmondásának egyike –, hogy valaki pápább akar lenni a pápánál, azaz ő ellenében akarja megvédeni a katolikus Egyházat és hitet... – de erről talán valamit még később...)
Most viszont – Ad rem! – térjünk a tárgyra. Beszéljünk nyíltan – s ha polémia, hát legyen polémia! Mert mi is volt az, ami ennyi felpaprikázott érzelmet, ilyen elkeseredett ellenállást és kétségbeesett értetlenséget ott váltott ki Ferenc pápa ellenzőiből? Nos, elsősorban néhány morálteológiai (jellemzően a család- és szexuáletikával összefüggő) kérdés és azok lelkipásztori (egyháztani) következményei.
Mint azt máshol részletesen (és sine ira et studio) kifejtettem (https://jezsuitakiado.hu/cikkek/nincsenek-egyszeru-receptek/ ), az Amoris laetitia (2016) szerzőjének esze ágában sincs változtatni a házasság felbonthatatlanságával kapcsolatos egyházi tanításon! Csak el kell olvasni a bőséges utalásokat a biblikus alapokra, valamint a teológiatörténeti adatok sokaságára a patrisztikus időktől a legutóbbi időkig! Egyébként – megnyugtatásul – ezt nem is tehette volna. Mi tehát a vihar oka? A pápa egy egyházfegyelmi rendelkezést változtatott meg (amihez persze már nagyon is joga volt!). Ferenc pápa úgy intézkedett, hogy bizonyos körülmények között, kellő lelkiismereti megfontolást („megkülönböztetést” = discernimento) követően (vigyázat! – ez nem egy kis utánagondolást jelent, hanem Isten akaratának komoly mérlegelését!), valamint a lelkipásztorral történt egyeztetés után, a „rendezetlen helyzetben” (elvált, újraházasodott státuszban) élők is járulhatnak szentáldozáshoz, amennyiben az ehhez szükséges feltételek teljesülnek. Hogy mik ezek? A korai Egyház jó néhány lelkipásztor püspöke (a patrisztikus „szentatyák”) nyomán – akik szintén eltűrték azt, ami alapjában véve „tűrhetetlen” –, a pápa ma is elképzelhetőnek tartja, hogy, amennyiben (1.) egy újraházasodott keresztény megbánja első házasságának kudarcát; (2.) elvállalja a korábbi kapcsolatából fakadó következményeket (tőle telhetően gondoskodik a gyermekekről stb.); (3.) nyilvánvalóan nincs visszaút a számára; (4.) a második polgári házassága alapján adódó kötelességeit csak súlyos vétek árán tudná elhanyagolni; (5.) minden erejével azon van, hogy második polgári házasságát a hit szellemében élje meg, és a gyermekeit is hitre neveli; és végül (6.) tartósan vágyik a szentségekre, akkor valóban élni is tudjon velük. A pápa – mivel tisztában van azzal, hogy az élet bonyolult helyzeteire nincsenek „egyszerű receptek” (AL 298 – figyelem, ezt már XVI. Benedek is mondta!) és olcsó megoldások – az egyoldalúan rubricista szemlélet helyett felelős erkölcsi szempontok mérlegelésére, alapos lelkiismereti mérlegelésre, személyes és lelkipásztori megfontolásra hív (vö. AL 298). Az egyéni felelősség és a lelkiismeretes döntés jelentősége pedig olyan mozzanat, ami teljes összhangban van szent II. János Pál pápa Familiaris consortio (1981) kezdetű apostoli buzdításával, és XVI. Benedek pápa számos tanítóhivatali megnyilvánulásával, egyebek között például Sacramentum caritatis-szal is. Tessék tanulmányozni!
Ami a lényeget illeti, hadd legyek még világosabb. Fontos hangsúlyozni: az Amoris laetitia sehol, egyetlen sorával sem mondja azt, hogy az elvált újraházasodottak mostantól kezdve minden további nélkül áldozhatnak a Katolikus Egyházban. Aki így próbálná beállítani – még ha esetleg jóakaratúan is – eltorzítja az igazságot! Mint fentebb megmutattam, ehhez elengedhetetlen feltételeknek kell teljesülniük. Azt viszont nagyon is mondja – és ez a lényeg! –, hogy az Egyház feladata a lelkiismeret formálására, nem pedig annak helyettesítése (vö. AL 37).
Nos, ebben áll az újdonság veleje! S ez az, amit a korábbi hivatalos teológiai állásponthoz képest – szerintem – akár „előrelépésnek” is mondhatunk. Persze nem abban az értelemben, hogy olyasmi történt volna, ami soha korábban nem létezett az Egyházban. Pontosan fordítva áll a dolog! Valójában most került sor a morálteológián belül egy régebbi tradícióhoz való visszatérésre. Annak az újskolasztikus teológiai keretnek a meghaladása történt meg, amely a XIX. század első felében született meg és – egyebek között a jezsuita P. Luigi Tapparelli és mások nyomán – jutott uralomra (legvilágosabban a Tapparelli-tanítvány XIII. Leó Aeterni Patris kezdetű enciklikája révén 1879-ban), olyannyira, hogy az elmúlt kétszáz évben – nagyjából egészében a II. Vatikáni zsinatig (1962-65) – ez a teológiai irányvonal határozta meg az egyházi gondolkodást és a hivatalos dokumentumok hangvételét is.
S hogy mi volt vele a probléma? Nos, talán leginkább az, hogy ez a leegyszerűsített és racionalista Szent Tamás-olvasat (újskolasztika) – elsősorban megmerevített „természetjog”-fogalma révén – ideológiai alapul szolgálhatott olyan megnyilatkozásokhoz, mint amilyen például XI. Piusz Casti connubii kezdetű enciklikája volt 1930-ban, amely sokak számára már akkor is (joggal) elfogadhatatlan módon beszélt a „család helyes rendjéről”, mondván, hogy „meg [kell] követel[n]i a férj felsőbbségét a feleséggel és a gyermekekkel szemben, másrészt pedig a feleség alárendeltségét és engedelmességét” (Casti connubii, nr. 31). Ez az elképzelést a kulturális antropológia és a kibontakozóban lévő modern pszichológia fényében sajnos már az enciklika megjelenésének idején is tarthatatlan volt (ugyanúgy, mint – szerintem – IV. Inocensz pápa jóváhagyása a kínzással kapcsolatban a IX. században, amelyet X. Leó még a XV. században is megerősített! Vö. Denzinger 648; 1483). Amiként ugyanis a szociokulturális megértési horizont változik, úgy változik, fejlődik a filozófia és teológia is. Ma gyökerében másként gondolkodunk a nő családban betöltött szerepéről és a természetjogról (a modern bibliai egzegézis eredményei és Szent Tamás kritikai olvasata fényében). (Nota bene: másként gondolkodik a hivatalos egyházi tanítás is! Ennek egyik eklatáns bizonyítéka az utóbbi időből a Nemzetközi Teológiai Bizottság egy 2009-ben, még XVI. Benedek pápasága alatt kelt dokumentuma – vigyázat, ez a fórum nem Tanítóhivatal, de útmutatást hivatott adni az egész világ teológusainak! – a természetjog újsoklasztikus fogalmának átértékelésével kapcsolatban: ma azt a korábbinál sokkal dinamikusabban értjük (vö. Alla ricerca di un’etica universale: nuovo sguardo sulla legge naturale, nr. 59).
A kérdés hátterében az a mélyebb teológiai probléma áll, hogy mennyiben változhat („fejlődhet”) maga a katolikus tanítás. Hadd foglaljam össze leegyszerűsítve. Az egyik szélsőséges álláspont szerint a Jézus Krisztusban adott keresztény kinyilatkoztatást úgy kell elképzelni, hogy az merev, rögzített, igaz kijelentések halmaza (újskolasztikusok); a másik véglet pedig (relativizmus, radikális hermeneutika) mindent cseppfolyósnak és átértékelhetőnek tart. A katolikus Tanítóhivatal egészen világosan a középutas megoldást tartja elfogadhatónak. Hadd vessek közbe egy aktualitást: manapság szokás elégedetlenkedni, hogy nem érkezik válasz a Dubbia és a Correctio filialis felvetéseire (az informálatlanoknak: két pártoskodás és megosztást szító iratról van szó, amely aláírásgyűjtésre buzdít Ferenc pápa ellen és „eretnekség terjedésének elősegítésével” vádolja őt). Pedig érkezett válasz – éppen legutóbb is –, legfeljebb elkerülte az érintettek figyelmét! Október 11-én, a Katolikus Egyház Katekizmusa közzétételének 25. évfordulója alkalmából a pápa fontos beszédet https://w2.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2017/october/documents/papa-francesco_20171011_convegno-nuova-evangelizzazione.html intézett az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa által szervezett összejövetel résztvevőihez, amelyben kifejtette a tanfejlődés fogalmának katolikus jelentését. A pápa a halálbüntetés esetét hozta példának, amely kapcsán – mint mondta – „nem korlátozhatjuk a figyelmünket csupán a történeti tanításra való emlékezésre”, hanem észre kell vennünk „a fejlődést a legutóbbi pápák tanításában” éppúgy, mint „a keresztény nép megváltozott tudatosságát” is. Ez helyes is, hiszen az evangélium fényében ma világosabban látjuk, hogy a halálbüntetés „súlyosan sérti az emberi méltóságot”. (A dokumenum rövid összefoglalását lsd. itt.) http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-nem-lehet-megorizni-az-egyhaz-tanitasat-annak-tovabbfejlesztese-nelkul
Na tessék, belemelegedtem itt ebbe a képzeletbeli vitába... :-) Részemről már nincs sok hátra. Talán még két szempont.
1. Az első Aquinói Szent Tamás teológiájára vonatkozik. Félreértés ne essék, az Amoris laetitia követi a középkor legnagyobb teológusa, az Angyali Doktor tanítását, sőt azt is bízvást lehet mondani, hogy arra alapozódik! Hiszen Tamás sehol sem mondja, hogy a törvény betűjének való engedelmességet, egyfajta keresztény „jogpozitivizmust” kellene előnyben részesíteni a lelkiismerettel szemben. Éppen ellenkezőleg! Pontosan ő az – egyébként a katolikus morálteológiai gondolkodás fő vonalával teljes összhangban –, szóval a Doctor Angelicus, aki a lelkiismeret méltóságának legnagyobb védelmezője és előmozdítója a középkorban. Így ír: „A lelkiismeret minden ítéletét követni kell, legyen az bár helyes vagy helytelen, legyen bár önmagában lévő rossz vagy erkölcsileg közömbös dolog, éspedig oly módon, hogy aki a lelkiismerete ellen cselekszik, erkölcsi tekintetben mindenképpen rosszat tesz” (III Quodlibet, 27). Tamás egyébként – nem mellesleg – tudott az absztrakt elvek és a konkrét gyakorlat közti különbségről is: „Jóllehet az általános dolgokban létezik egyfajta szükségszerűség, minél inkább leszállunk a részleges dolgok közé, annál inkább meghatározatlanságot találunk” (Summa Theologiae I-II, q. 94, art. 4.) Tudvalevőleg a nagyobb rossz elkerülése érdekében helyesnek tartotta a prostitúció engedélyezését is az állam részéről. Szent Ágostont idézi: „Vedd el a prostituáltakat a társadalomból és mindent odavetsz az élvezetből fakadó rendezetlenségnek” (II-II, q. 10, art. 1). A lelkiismeret méltósága és a körülmények mérlegelésének fontossága tehát az az erkölcsteológiai hagyomány, amelyhez (a biblikus, a patrisztikus és a középkori teológia nagy tradíciójával teljes összhangban) Ferenc pápa visszacsatol a szinódus utáni apostoli buzdításában.
Az Amoris laetitia tehát a nagykorú keresztények lelkiismeretének elismerése (rehabilitálása) és formálása irányába tett fontos lépés – s ennyiben nagyon is előremutató! Azt persze, hogy pragmatikus indokokból időszerű-e, lehet vitatni. Ez azonban csupán utilitarista kérdésfeltevés („vajon a Ferenc pápa által képviselt erkölcsteológiai paradigma – vigyázat, nem új tanítás! – felel-e meg jobban a globalizált világ és a poszt-indusztriális kor kihívásainak, vagy inkább a ’kisded nyájat’ kellene védelmezni és ’legeltetni’?”). A magam részéről inkább arra hajlok, hogy a felismert igazságot akkor is képviselni tartozunk, ha az nem tűnik lelkipásztorilag mindjárt kifizetődőnek. Érdemes bízni a keresztények lelkiismeretében, ahelyett, hogy mi (papok) próbálnánk mindent kontrollálni és előírni! Nem szabad, hogy az legyen a katolikusok megkülönböztető jegye, hogy nem mernek a saját belső iránytűjükre hallgatni, hanem egyedül csak „arra képesek”, hogy kívülről jövő direktívákat és szabályokat kövessenek. Ez a hit karikatúrája volna! (S azon sem csodálkoznék, ha az egészséges gondolkodású modern embereket elriasztaná...) Katolikusként valójában jó fél évszázada feldolgoztuk már a modernitás kihívásait (elfogadtuk a bibliakritika eredményeit, valamint a demokratikus társadalom szabályainak, valamint a lelkiismereti- és vallásszabadságnak a kinyilatkoztatással összeegyeztethető eszméjét). Megtanultunk együtt élni a globalizált világ filozófiai és teológiai pluralizmusával is. A zsinat óta eltelt időben pedig az Egyház valóban planetáris világegyházzá lett. (Úgy látom egyébként, hogy éppen ennek – s az ezzel járó elkerülhetetlen nehézségeknek – szimbolikus megtestesítője Ferenc pápa.)
Nagykorú keresztényekre van tehát szükség! Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy az Egyháznak nem kell visszavonulnia a templomok sekrestyéjébe, sem a Vatikán falai mögé, mintha csak ott, egy nagyon szűkös integrista körben volna megőrizhető Jézus Krisztus örömhíre (vagy amit néhányan annak képzelnek...)! Ehelyett bátran kiléphetünk a társadalmi nyilvánosság elé, hogy ott a kor színvonalán fogalmazzuk meg hitünket, és meghívhassunk másokat is Jézus Krisztus követésére – a képzett, gondolkodó emberek közül is – világszerte. Hogy egy ilyen léptékű átalakulás egyesekből bizonytalanságot és szorongást vált ki? Ezen nem lehet csodálkozni. Azt hiszem, ennek szimptómái a szenvedélyes ellenállás, az aláírásgyűjtések. Ám hogy ez azonos volna a katolikus hagyománnyal, afelől megalapozott kétségeim vannak. (Mint módszer, például engem inkább kálvinista-luteránus egyházra emlékeztet.)
2. Nem gondolom, hogy mindenkit meggyőznék, de hiszek a többség józan ítélőképességében. Ennek jegyében, ahogy ígértem, hadd térjek ki még egy második szempontra is – most már tényleg csak röviden.
Az ellenünk szóló vád az állítólagos „szentségtörésre” vonatkozott. Ha jól értem, támadóink arra céloznak, hogy az Egyház tanítása szerint a halálos bűn állapotában lévő emberek nem járulhatnak szentáldozáshoz. Egyetértek: ez ez valóban szentségtörés lenne. Minden jóakaratú ember el akarja kerülni (és a lelkipásztorok kivált!), hogy valaki azt mondhassa: „Na tessék, végre az egyház is belátta, hogy végső soron mindent lehet, hiszen a lelkiismeret ítélete teljesen szubjektív, a fiatalok is összefekszenek, nincs bennük aggály egy percig sem és ez így van rendjén.” Nos, az Amoris laetitia szinódus utáni apostoli buzdítástól semmi sem áll távolabb, minthogy egyetértsen az erkölcsi szubjektivizmussal és lebontsa a lelkiismeret útjában álló korlátokat. Inkább nagyon is hasznos támaszt és útmutatást ad ezekben a lelkiismeretet érintő kérdésben. Hogyan?
Nagyon-nagyon leegyszerűsítve a dolgot, arról van szó, hogy attól még, hogy valaki objektíve „rendezetlen” helyzetben van, elképzelhető, hogy nincs a halálos bűn állapotában. A halálos bűnhöz ugyanis a katolikus morálteológia hagyományos tanítása szerint szerint három dolog egyszerre szükségeltetik: 1. maga a tett objektíve súlyos tárgya (például gyilkosság, házasságtörés stb.); 2. szándékosság (véletlenül nem lehet halálos bűnt elkövetni!); és 3. tudatosság (azaz tisztában kell lenni azzal, hogy amit teszek, bűn). Ha például valaki dohányzik, akkor alkalmasint kimeríti az első és a harmadik körülményt – azaz objektíve rombolja önmaga és mások egészségét (mi a halálos bűn, ha ez sem?!) és vélhetőleg tudatában is van annak, hogy cselekedete helytelen/bűnös –; ám – mivel esetleg már sokadszor is hiába próbált meg leszokni – híjával van a második követelménynek, így nem mondható, hogy feltétlenül a halálos bűn állapotában él és az üdvösségét kockáztatja. Az elvált újraházasodottak esetére alkalmazva: elképzelhető, hogy valaki rendszeres szexuális életet él az új kapcsolatában, annak ellenére, hogy az első házassága egyházjogilag érvényben van (első feltétel); tud is róla, hogy ez így nincs rendjén (harmadik feltétel), ám súlyos okok szólnak amellett, hogy ne szakítsa meg ezt a kapcsolatot (például, hogy az előző kapcsolat emberileg nézve már nem rendezhető, családok és gyermekek életét forgatná fel, ha megpróbálná, az úgynevezett „józsefházasság” sokféle indokból lehetetlen stb.). Ezen kívül a döntésekkel kapcsolatban az is igaz, hogy „a [személyes] felelősség mértéke nem egyforma minden esetben” (AL 79, 300), mivel „enyhítő feltételek és körülmények” (AL 301) is elképzelhetőek, amiket az Anyaszentegyház joggal vesz figyelembe. Arról, hogy „a felelősség [bizonyos körülmények között] csökkenhet, vagy megszűnhet”, elvileg már A katolikus egyház katekizmusa is tud, pedig azt még Szent II. János Pál pápa tette közzé – aki nem hiszi, járjon utána! (KEK 1735 http://www.katolikus.hu/kek/kek01699.html#k1735 És ha akadna valaki, akit még ez sem nyugtatna meg – mondjuk, mert a katekizmusban felsorolt enyhítő körülmények között nem szerepel a mérlegelés lehetősége –, az vegye az 1754-es pontot, amely a körülmények jelentőségéről beszél, jóllehet joggal óv azok abszolutizálásától http://www.katolikus.hu/kek/kek01699.html#k1754 , és gondolja meg, hogy szabad lenne-e életmentő gyógyszert lopnia a beteg a felesége/férje/gyermeke számára, illetve – mutatis mutandis –, hogy ha adott egy reálisan nézve visszacsinálhatatlan házasság, helyes-e megfosztani valakit attól, hogy közel engedhesse magához az Úr Jézus Krisztust, aki nem az egészségesekhez jött, hanem a betegekhez. Nota bene: az 1756-os pontnak itt semmi szerepe, mert az a megtett rossz utólagos igazolását tiltja, nem pedig azt, hogy mentsük, ami menthető: vö. http://www.katolikus.hu/kek/kek01699.html#k1756 ! Egyébként a történelem során még egyetlen katekizmust sem dogmatizáltak és a legutóbbi 1992-esnek nem a morálteológiáról szóló a legsikerültebb része.)
Röviden tehát, az Amoris laetitia újdonsága abban áll, hogy tud róla – amiként a bölcs lelkipásztorok mindig is tudtak –, hogy a külső fórum objektív szabályai nem feltétlenül és nem minden esetben képesek iránymutatást adni arra vonatkozóan, hogy a lélek benső állapota milyen. Ezért (feltételezve a fentebb megfogalmazott feltételek teljesülését, valamint a lelkiismeret alapos mérlegelés és a lelkivezetővel való konzultáció után meghozott ítéletét) bizonyos esetekben mondhatjuk, hogy „XY nincs a halálos bűn állapotában és ezért áldozhat”, annak ellenére, hogy (a szenttamási értelemben, általános és elvont szabályként) továbbra is azt tanítjuk, hogy „a szexuális kapcsolat helye a házasság és ezen kívül bűn.”
De most abba is hagyom – talán folytatom még... Hagyjunk helyet a hozzászólásoknak...
Utolsó kommentek