Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Loyolai Szent Ignác (1491-1556) és életműve

2018.04.11. 11:36 pacsy

Antonio Maria Sicari életrajza alapján

ignatius_loyola.jpgAmikor Ignác – már felnőtt, érett emberként – teológiai tanulmányokra adta a fejét, Önéletrajzában ezekkel az egyszerű szavakkal magyarázta tettének indítékait: „kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse” (Zar, 50). A „zarándok” nevet maga adta magának, mióta az Úr ellenállhatatlanul vonzani kezdte őt magához...

1555-ben a barcelonai egyetem professzorai ezt a levelet küldték az akkor már híres Loyolai Ignácnak, a Jézus Társasága alapítójának: „Tisztelendő Atya! Amikor azokra a tettekre gondolunk, amelyeket véghezvittél, és összehasonlítjuk azokat a régiekével, valóban boldognak kell mondanunk Téged, mivel Krisztus kiválasztott téged (…) arra, hogy gondosan megőrizd azokat a régi egyházi épületeket, amelyeket régiségük, valamint építőik gondatlansága romlással fenyeget, és újakat is alkoss melléjük. Úgy [cselekszel] amiként a korábbi időkben Szent Antal és Szent Bazil tették, valamint Benedek, Bernát, Ferenc és Domonkos is, valamint sok más nagyszerű személyiség, akiket szentként tisztelünk és megbecsüléssel emlegetünk. Eljön az idő – reméljük és kívánjuk – amikor téged is ugyanígy emlegetnek majd nagy műveidért, és emlékezeted szent lesz az egész világon.”

st_ignatius_of_loyola_rubens_2.jpg

Loyolai Szent Ignác (P. P. Rubens festménye - részlet)

 

 

Kései tanulmányok

A levél megírása idején Ignác 64 éves volt és egy év múlva halt meg. Addigra már valóban hosszú és hihetetlenül termékeny életút állt mögötte. Éppen Barcelonában, már érett fejjel kezdett egyetemi tanulmányokba (studium generale). 33 évesen tért vissza az iskolapadba, amelyet még serdülőként hagyott ott. A fő nehézséget azonban nem is az a korkülönbség okozta, amely társaitól megkülönböztette, hanem az hogy akkor kellett újra kézbe vennie a latin nyelvtankönyvet,  amikor  elméjét teljes mértékben az Istennel kapcsolatos gondolatok foglalták le. Ezt a nehéz és nagy elszántságot kívánó döntést Ignác önéletrajzában ezekkel az egyszerű szavakkal magyarázza: „kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse.” A „zarándok” nevet maga adta magának, azóta, hogy Isten ellenállhatatlan erővel vonzani kezdte őt maga felé

Ez a bátor elhatározás – tudniillik, hogy Ignác 33 évesen, mintha csak gyermek lett volna, újra tanulmányokba kezdett – valójában az egész katolikus egyház későbbi jövőjét befolyásolta. Titokzatos dolog az egyház- és üdvösségtörténet. Ezen múlott egy egész hatalmas „misszionáriusi” hálózat léte, amely kollégiumokból, iskolákból, egyetemekből, kulturális, humanitárius, tudományos és teológiai tevékenységből állt; mindabból, amellyel a jezsuiták befolyásolták az egyház sorsát a protestantizmus kezdetével létrejött válság nyomán, és prédikálták az evangéliumot „a föld legvégső határáig”. Addig a határig, amely ekkoriban bontakozott csak ki első alkalommal a maga egész tágasságában.

 

Egy szó az előzményekről...

Húsz éves koráig Ignác a spanyol nemesifjak jellegzetes aranyéletét élte. Loyolában született, baszk földön 1491-ben. 17 éves korában Avila környékére küldték egy nemes rokonhoz, akinek megbecsült pozíciója volt a katolikus királyok udvarában. Itt „okos és kifinomult fiatallá vált, aki nagyon szerette a pompás ruházatot.” Maga Ignác foglalja így össze önéletrajza legelején: „huszonhét éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt. Különösen a fegyveres gyakorlatokban lelte kedvét: az a nagy és hiú vágy vezette, hogy hírnevet szerez magának” (Zar, 1). 25 évesen a Navarra-i alkirály szolgálatába állt, éppen akkor, amikor I. Ferenc francia király Navarra megtámadását tervezte. A fiatal és ambiciózus katonát Pamplona védelmére rendelték.

A védekezés értelmét illetően a városban megoszlottak a vélemények. Sokan a megadásra hajlottak, olyannyira, hogy az erősítésként érkezőket nem akarták belépni a városkapun. Inigo azonban (merthogy ez volt az eredeti baszk neve) kereken visszautasította, hogy visszaforduljon. Méltatlan dolognak tartotta az ilyesmit. Néhány ember élén sikerült bejutnia a városba, majd a várban elbarikádozták magukat. A franciák megtámadták a várat és a túlerő hamarosan meg is mutatkozott. Inigo volt az, aki mindenféle kompromisszumkészség nélkül felvette a harcot és mindenki bámulatba ejtett a bátorságával és merészségével.

 

Egy sorsdöntő csata – és következményei

A franciák ágyúzása hat órán át tartott. Ezután következett a kardforgató gyalogosok rohama. Ekkor történt, hogy egy ágyúgolyó eltalálta Inigo-t és megsebesítette a lábát. A csata befejezése után hazaszállították, azonban a sebesülés olyan súlyos volt – és az első ellátása olyan nyomorúságos színvonalú –, hogy a végét járta. Ki is szolgáltatták neki a betegek szentségét, amit akkoriban „utolsó kenetként” használtak. Maga Ignác meséli, hogy a lábcsontja „Ezek úgy találták, hogy lábát újra el kell törni, és a csontokat a helyükre kell tenni. Azt mondták, hogy mivel a csontokat rosszul illesztették össze, vagy az utazás alatt mozdultak el, nincsenek a helyükön, és ezért nem tud meggyógyulni. Újra elvégezték a véres műveletet, melynek során – mint minden más hasonló helyzetben, melyet azelőtt vagy a továbbiakban megélt – egyetlen szó sem  hagyta el ajkát, és a fájdalomnak sem mutatta más jelét, mint hogy erősen ökölbe szorította a kezét” (Zar, 2).

 800px-ignatius_of_loyola_militant.jpgInigo katonaként (ismeretlen festő munkája)

 

További szenvedések a hiúsága miatt

Végül a reményei mégis valóra váltak: állapota jobbra fordult és megindult a gyógyulás útján. Ignác azonban nem volt elégedett. Maradt ugyanis egy kinyúló csont rosszul összeforrt lábszárán és bicegett is járás közben. Ignác azonban lovagolni akart, és fel akarta tudni húzni „egészen pontosan rá szabott, igen elegáns” csizmáit is. Mivel azonban a csont már összeforrt, elhatározta, hogy újra operációnak vetteti alá magát. Maga így írja le az esetet: „ezt nem bírta elviselni, mert eltökélt szándéka volt, hogy a világot követi, és úgy ítélte, hogy ez őt elcsúfítja. Megkérdezte a sebészeket, hogy le lehet-e vágni. Azt mondák, hogy le lehet vágni, de nagyobb fájdalmakkal járna, mint amilyeneket valaha is elviselt, mert a csont most már meggyógyult, és körülményes lesz levágni. Mégis elhatározta, hogy önszántából vállalja ezt a mártíromságot, bár a bátyja borzadva mondta, ő nem vállalná, hogy ilyen fájdalmat elviseljen. Ő a szokásos türelmével szenvedte el. Miután a húst és a kiugró csontot kivágták, különböző gyógyító eszközöket alkalmaztak, hogy a lába ne maradjon olyan rövid. Sok kenőcsöt használtak, és folyamatosan nyújtották a lábát olyan szerkezetekkel, amelyek napokon át kínozták. De Urunk visszaadta neki egészségét...” (Zar, 4-5).

Azért idéztük ilyen hosszan az elbeszélést – amiként maga Ignác is hosszan ír róla –, mivel jól tükrözi azt az emberi kvalitást és rendíthetetlen lelkületet, amely jellemét meghatározta. Hihetetlen lelki erővel rendelkezett, amelyet idővel képes volt maradéktalanul az evangélium szolgálatába állítani.

 

Álmodozások

Persze, az igazat megvallva egyelőre jórészt az egyéni hiúság vezette cselekedeteit. Valójában Ignácnak volt egy titka, amely sok mindenre magyarázatot ad, bár tejes részleteit máig sem derítették fel. Ő maga így mesél arról, amivel lábadozása idején múlatta az időt: „a sok hiú dolog közül, amely gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a gondolatba; elképzelte, mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában, milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre, ahol az illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és milyen fegyveres tetteket hajtana végre szolgálatában. Annyira tetszelgett ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani; mert a hölgy nem akármilyen nemes volt, nem grófnő, nem is hercegnő, hanem magasabb rangú bármelyiknél.” (Zar, 6). A szakértők úgy vélik, hogy Katalin hercegnőről, V. Károly húgáról volt szó, aki később III. Pál portugál királyhoz ment feleségül. Ám a lábadozás kényszerű tétlensége idején történt valami más is. Ignác szívét fokozatosan Jézus Urunk kezdte hatalmába keríteni és arra fordította, hogy rengeteg energiáját és képességét az egyház javára szentelje.

Inigo ifjúkora óta szeretett olvasni és rajongott a lovagregényekért. Betegsége idején azt kérte hát, hogy hozzanak neki ezekből, hogy segítségére legyenek a lassú idő elütésében. Csakhogy a Loyola-i kastélyban nem volt egy sem ezekből az olvasmányokból. Odavitték hát mindazt a könyvet, amit csak találtak: Ludolfo di Sassonia Krisztus élete című könyvét, és Jacopo da Voragine Legenda aurea-ját (vagyis egy „szentek élete” feldolgozást). A fiatal lovag unalmában ráfanyalodott ezekre az olvasmányokra is.

 

Első tapasztalatok a lelkek megkülönböztetéséről

Az első dolog, amit a beteg felfedezett, az volt, hogy létezik egy másféle gondolkodásmód is – mégpedig az, ahogyan Szent Ferenc, Szent Domonkos és más szentek éltek és gondolkoztak. Ők is ugyanúgy szerettek, szenvedtek és harcoltak, mint ő maga, ugyanúgy keresték a dicsőséget is – csakhogy más Úrnak szolgáltak. Cselekedeteiket az Isten iránti szeretet vezérelte. Ennek az „új módnak” a megismerése marcangoló kérdéseket vetett fel, amelyek sürgetése és komolysága elől Ignác nem tudott többé kitérni: „Mi lenne, ha megtenném azt, amit Szent Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?” (Zar, 6).

Önéletrajzában így ír: „De nem mondott magában mást, csak ennyit: ’Szent Domonkos ezt tette: akkor hát nekem is ezt kell tennem. Szent Ferenc ezt csinálta: akkor hát nekem is ezt kell tennem’.” (Zar, 7). Kisvártatva azonban újra elővette a régi témákat és tovább képzelgett korábbi szerelmein. Ignácnak megvolt az a különös képessége, hogy képes volt befelé figyelni. Így meg észrevett egyfajta „törvényszerűséget” a saját lelki életben. Megfigyelte, hogy amikor Istenre és az ő szentjeire gondol, először nehezére esik, később azonban elégedett és örömteli marad hosszú ideig. Amikor azonban világi hőstettekre és a lovagi szenvedélyekre gondolt, az első pillanatban élvezetet és megelégedettséget talál ebben, egy kis idő elteltével azonban szomorú és nyugtalan maradt tőlük. Még mielőtt Inigo ezt meg tudta volna fogalmazni magának, belépett egy eladdig idegen térbe, a lélek terébe. Ezzel kezdetét vette a lelkek megkülönböztetésének azon kalandja, amelyben később mesteri fokozatra jutott vált. 

Elhatározta tehát, hogy megvalósítja az új hivatását: Krisztus nyomába akart lépni, az ő követőjévé válni. Éppen csak hogy meggyógyult, átváltozott „zarándokká”. Azt határozta el, hogy elmegy a kereszténység eseményének bölcsőjéhez, a Szentföldre.

 

Az első lépések egy új életben

Az első lépcső ezen az úton a közeli Montserrat-i szentély volt. Itt életgyónást akart végezni – ami számára három napot vett igénybe. 1522. március 24-én este, a Szeplőtelen fogantatás ünnepének előestéjén „a lehető legnagyobb titokban odament egy szegényhez, levette magáról minden ruháját, és odaadta neki, maga pedig felvette vágyott ruháját (amelyet maga készíttette) olyan anyagból... amelyből zsákot szoktak készíteni, durván szőtt és nagyon szúrós fajtát” (n. 18 és 16); majd elkezdte a Szűzanya oltáránál „fegyveres őrséget” állni. Az egész éjszakát állva vagy térdelve imában töltötte, hogy Isten és a Szent Szűz lovagjává váljon.

Az éjszaka tapasztalatai hatására azonban megváltoztatta eredeti szándékát. Ahelyett, hogy Barcelonában hajóra szállt volna, letelepedett egy közeli kisvárosban, Manrézában (azon a helyen, amelyet Ignác később „a saját ősegyházamnak” nevezett). Megtérése előtt Inigo úgy tartotta magáról, hogy mindent összevéve jó keresztény és – minden gyengesége ellenére – büszke volt a hitére. A megtérése után azonban valóban kereszténnyé vált: a kinyilatkoztatás fénye behatolt a szívébe és értelmébe és átalakította azt. A kereszténység radikalitása és vele szemben támasztott követelményei egyszeriben áthatották gondolatait és irányítani kezdték életét. Manrézához kötődik az az öt látomás is, amelyek Ignác egész későbbi keresztény egzisztenciáját gyökerében meghatározták.

 

Manrézai látomások

„Látomásokról” beszélünk, de Ignác leszögezi, hogy nem képekről, vagy elkülöníthető formákról van szó (akkor sem, amikor Krisztust vagy Máriát látta), hanem inkább belső megvilágosodásokról. Az ő kifejezésével „Belső szemeivel látta”, amit e látomásokban kapott. (1.) Az első „látomás” a Szentháromságról szólt: a három isteni személy élő és forró misztériumáról, amelyek valami olyan ellenállhatatlan erővel járják át a szívét, hogy utána hosszan sír és ez gyakran megtörtént vele a későbbi élete során is (vö. n. 28). (2.) A második „látomás” a teremtésre vonatkozott: „értelmével elképzelte, nagy lelki örömmel, ahogyan Isten megalkotta a világot” (n. 29). (3.) A harmadik „látomás” arra vonatkozott, hogy „nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott az Oltáriszentségben” (n. 29.). (4.) A negyedik „látomás” „Krisztus emberi mivoltá(ra)... (és) Miasszonyunk(ra)... hasonló alakban” vonatkozott (n. 29). 

(5.) Az ötödik „látomás” az egész létezés értelmére vonatkozott, és olyan fontossá vált a számára, hogy – mint írja – „ha összegyűjti az egész élete során, egészen hatvankét éves koráig Istentől kapott számos segítséget és azt a sok mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.” Ez a Cardoner folyó mellett történt. Adjuk át újra a szót az Önéletrajz elbeszélésének: „Ájtatosan lépkedett..., és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott” (Zar, 30). Ignác egy bizalmasa azt hallotta, hogy azt mondja: akkor úgy tűnt számára, hogy „más emberré lett és hogy értelme mássá lett, mint annak előtte”.

 

Egy katolikus misztika

Szentháromság, teremtés, eucharisztia, valamint Krisztus és Mária embersége – mindez egységes jelentést hordoz. Ezek azok a dogmatikai és spirituális alapok – ma talán úgy mondanánk: az a teológiai „kultúra” –, amelyekre Szent Ignác egész művét alapozhatta. Ha csak futólag is, de említsük meg, mint olyan témát, amelyet érdemes volna jobban elmélyíteni: egyúttal éppen ezek azok a sarkalatos pontok is, amelyeken zátonyra futott Luther teológiai gondolkodása.

A nagy reformátor ugyanis annyira el volt foglalva a „saját üdvösségével” (vagyis a hívő ember egyéni üdvösségkeresésével), hogy kereszténység egészét Isten és ember szemtől szemben való találkozására egyszerűsítette le. Luther ezért beszél „egyedül a hitről” – sola fide. Ez a „szemtől szemben” ugyan Krisztusban történik, csakhogy egy önmaga miatt érzett olyan szorongó aggodalmaskodással párosul, hogy Luther ezzel szem elől téveszti Isten ajándékainak „teljességét”. Szerette ugyan Krisztust, de  „nem mindent, ami Krisztustól való”: Isten élő, meleg és szeretni való világa (az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságos élete) mintha kiesett volna a látóteréből, csakúgy, mint ahogy Krisztus élő, meleg és szeretni való világa is (az Ő egyháza, amely kegyelmekben és ajándékokban gazdag, minden gyengesége ellenére is).

Ignác ezzel szemben képes volt befogadni „Isten világát” és a Szentháromság szentjévé vált (Lelki naplójában feljegyzi, hogy rendszerint mennyi könny kísérte napi imáját és beszélgetéseit a három isteni Személlyel – már már attól félt, hogy emiatt elveszíti a látását). Ugyanígy magába fogadta Krisztus világát is, egészen addig, hogy „az egyház szentjévé” vált, az egész intézményes egyház szentjévé, amely hierarchikus, jól szervezett és tevékeny, s amelyben mindenki meg van hívva a személyes elköteleződésre és önátadásra.

           

A megtapasztalásra épülő lelkiség

De térjünk vissza az első lépésekhez. Ignác terve továbbra is az maradt, hogy a Szentföldre zarándokoljon és élete végéig ott maradjon. Valóban el is jutott Jeruzsálembe, de – hogy rövidre fogjuk a kalandos út történetét – annak terve, hogy ott maradjon, megvalósíthatatlannak bizonyult (egyenesen kiközösítéssel fenyegették, ha nem tér vissza!). Azért ment oda, hogy ugyanazt a levegőt lélegezhesse be, amit Krisztus, hogy láthassa ugyanazokat a helyeket, ugyanazokat a városokat és járhassa ugyanazokat az utakat, mint Ő. Később, amikor Jézus életéről elmélkedett, újra elképzelte lelki szemeivel a helyszíneket, a hangokat, a képeket és az illatokat. Ez a módszer arra szolgált számára, hogy elevenen tartsa a megtestesülés valóságát. Egészen odáig ment, hogy amikor visszatért, megpróbálta utánozni azt, ahogyan képzelte, hogy Jézus is cselekedett.

Ignác azután a megtestesült Krisztus környezetébe való ilyenfajta „belemerülés” tapasztalatára építette egész későbbi pedagógiáját: Krisztus misztériumát úgy kell felfogni, „mintha jelen lennénk és részesülnénk annak misztériuma teljességében.” Papini helyesen értelmezte ezt a megközelítést, amikor így írt: „Ignác emlékeztette a keresztényeket Krisztusnak, Isten igaz Fiának látható, hallható, csaknem tapintható és szagolható közelségére. Az ő módszere túllép a századok alatt rárakódott elképzeléseken és minden keresztényt, aki csak Neki kíván engedelmeskedni, Pilátus és Szent János apostol kortársává teszi” («Ignazio ha ricondotto i cristiani alla familiarità visiva, uditiva, quasi tattile e spirante, di Cristo figlio del Dio vero; il suo metodo sopprime l’illusione dei secoli e fa di tutti i cristiani obbedienti i contemporanei di Pilato e di san Giovanni».)

 

Hivatást követve, küldetésben élve

Mivel nem maradhatott Jézus földjén, nem volt más választása, minthogy engedelmeskedjen annak az Igének, amellyel Krisztus küldte tanítványait a világba. Ignác mindig Krisztussal akart maradni „misszionáriusként hagyva magát küldeni”, az evangéliumi küldetésre és ígéretre hallgatva: „menjetek el az egész világra… én veletek vagyok” (Mt 28,19-20). Visszafordult tehát és elhatározta, hogy felkészül a „misszióra”. Kész volt megfizetni érte minden szükséges árat.

Ezután történt, hogy – mint már említettük – szokatlanul idős kora ellenére Ignác beiratkozott a Barcelona-i, az Alcala-i, majd pedig a Salamanca-i egyetemre, végül pedig Párizsban fejezte be tanulmányait. Útja során mindenhol társakat gyűjtött maga köré, és a saját módszerével formálta őket, hogy képesek legyenek „gyakorlatokat végezni”, amelyek segítségével saját lelkük mélyére nézhetnek, s végül teljes mértékig felajánlhatják magukat Krisztusnak. Így váltak készségessé arra, hogy bárhol, bármilyen körülmények között hirdessék az evangéliumot Jézus Krisztus követségében járva.

 ignatius_loyola_by_francisco_zurbaran.jpg

Loyolai Szent Ignác mint rendfőnök (Francisco Zurbarán portréja)

 

A Lelkigyakorlatos könyv és Ignác életmódja

Ignác állandóan egy kis könyvecskét hordott magával, amelyet ő maga állított össze. Ez lassan, ahogy teltek az évek fokozatosan bővült és formálódott: a lelki útról szerzett tapasztalatait tartalmazta, amelyeket fokozatosan rendszerezett: ebből született meg híres Lelkigyakorlatos könyve. Ez alapvetően „lelki tevékenység(ek) ... módja(i)t (tartalmazza)..., amelyek) a lelket előkészíti(k) és alkalmassá teszi(k) arra, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és... életét... rendezze...”. Egy hónapra való elmélkedés és belső munka anyagát találjuk meg benne: négy hét, amelyet a lelkigyakorlatozó egy spirituális dolgokban tapasztalt kísérő felügyelete mellett és vezetése alatt tanulással tölt. Azt tanulja, hogyan irányulhat az élete arra a célra, amely egyedül méltó az emberhez; hogy válhat Krisztushoz hasonlóvá, az ő bennsőséges barátjává és munkatársává, hogyan állhat azon hatalmas és élő király szolgálatában (Ignác sohasem tagadta meg eredetét és indítását!), hogy mindenben Urunk Jézushoz alakuljon, azonosuljon vele egész életével, odáig menően, hogy érzelmeit is átvegye.

Ignác általában maga vezette végig barátait a Lelkigyakorlatok ezen nehéz és sok erőfeszítést kívánó útján, amelyen megújult emberekké váltak. Az inkvizíció jó néhány alkalommal kivizsgálást és bűnvádi eljárást is indított ellene, mivel lelki dolgokról tanított, bár ekkor még nem végzett sem filozófiai, sem teológiai tanulmányokat és  pappá sem volt szentelve. Végső soron azonban nem találtak benne kivetnivalót. Salamancában egy asszonynak – aki megsajnálta, hogy az inkvizíció börtönében sínylődik –, nagy alázattal, de büszkén ezt mondta: „Nincs annyi bilincs és lánc Salamancában, hogy Isten iránti szeretetből többre ne vágynék” (Zar, 69).

Másrészt azonban Ignác képes volt harcolni az igazságáért és saját jogaiért is. Amikor egy alkalommal az inkvizítorok érdeklődtek, miről prédikálnak, öntudatosan így válaszolt: „Mi nem prédikálunk, hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például amikor meghív valaki ebédelni.” Párizsban „az Úr barátainak” egy stabil kis közössége formálódott körülötte, akik egytől egyig rendkívüli értékekkel felruházott fiatalemberek voltak. Nem mindenkit volt könnyű közülük megnyernie. Aki a legnehezebben adta be a derekát Ignác szelíd csábításának, Xavéri Ferenc volt. Rá végül az evangéliumból vett szavak hatottak: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelke azonban kárt szenved?” (Mk 8,36). Nem véletlen, hogy az egyetemi környezetben azzal a váddal illették, hogy a diákokat elcsábítja a szegénység és a misszió ideáljával és így elvonja őket a tanulástól (n. 78).

 

Egy újabb látomás La Stortában – az ignáci szolgálatmisztika

1537-ben Ignác és az első társak végre pappá szenteltethették magukat és kevéssel ezután felvették „A Jézus Társasága” nevet. Ez az elnevezés Ignác egy látomására alapozta, amelyben Róma felé menet részesült. A dolog úgy történt, hogy Ignác elhatározta, hogy papszentelése után egy egész évig nem mutatja be az első szentmiséjét, hogy kellően felkészülhessen. A felkészülés nagyrészt abban állt, hogy állhatatosan imádkozott és arra kérte a Szent Szűzet, hogy „vegye őt Fia mellé”. Róma felé zarándokolva egy La Storta nevű helység mellett vitt az útjuk. Itt Ignác „Egy nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott, olyan változást érzett lelkében, és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya odahelyezte Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben, tudniillik, hogy az Atyaisten odahelyezte Fia mellé” (nr. 96).

Jól kell értenünk ezt a sajátos „ignáci misztikát”. Ugyanezen epizód elbeszélésének egy másik változata szerint Ignác úgy pontosítja a történteket, hogy azt hallotta: az Atyaisten őt „Krisztus mellé helyezi”, majd ezt mondja neki: „azt akarom, hogy nekünk szolgálj.” (Laínez beszámolója, FN II,133). A „szolgálat” Ignác számára fontos kifejezés. Krisztus király az, aki eljött a mi nyomorúságos világunkba, hogy gazdaggá tegyen bennünket és visszavezezessen Istenünhez, a mi teremtőnkhöz. Krisztus műve azonban még nem teljes: bizalmas barátokra és nagylelkű együttműködőkre van szüksége.

 

Ignác újdonsága – és radikalitása

Ezért Ignác új útra érzett hivatást, amelyen – úgy vélte – a megváltozott körülmények között egészen Istennek szentelheti magát. Ahhoz, hogy ő és társai a legteljesebb elkötelezettségben élhessenek és bármikor rendelkezésre állhassanak az apostoli feladatok teljesítésére, nem akarta, hogy övéi hosszú kórusimákat végezzenek. A vezeklést és a megszentelődés többi szokásos monasztikus eszközét sem tekintette feltétlenül célravezetőnek vagy nélkülözhetetlennek. A rendbe belépőktől csak egy dolgot követelt meg: a teljes engedelmességet. Ez arra való hajlandóságot jelent, hogy a jezsuiták (mint később nevezték őket) a világ bármely pontján „bevethetők” legyenek, ahová Krisztus  sürgetésére az elöljáró küldi őket. Ezért úgy kell engedelmeskedniük perinde ac cadaver – amiként a holttest – annak küldetésében, aki Krisztust reprezentálja és az ő akaratát közvetíti számunkra. (A latin kifejezés egyébként eredetileg Assisi Szent Ferenctől származik és általában is a szerzetesi engedelmesség-ideált fejezi ki.) Kemény és a mai fül számra szinte szokatlan megfogalmazás ez, különösen annak, akinek nincs fogalma arról, hogy ez voltaképpen a tökéletes önátadás eszköze, a test egyfajta halála (mortificatio), annak érdekében, hogy valaki a legteljesebb formában megvalósítsa az égő, nagyvonalú és másokért tevékenykedő szeretetet.

 

Az első római kalandok

Rómában Jézus ezen új társai azzal kezdik, hogy felszólalnak egy ünnepelt nagyböjti szónok ellen, aki egy augusztiniánus szerzetes volt és a szószékről lutheránus tanokat hirdetett. Válaszul őket magukat illetik az eretnekség vádjával, és egyházi bíróság elé is idézik őket, ahonnan az életszentség hírében szabadulnak. Csak amikor már minden tisztázódik, jelentkeznek a pápánál, hogy teljesen az ő szolgálatára bocsássák magukat, aszerint a fogadalom szerint, amit korábban letettek. Ezt is vaskövetkezetességgel hajtják végre: ha már egyszer Ignác nem tudott ott letelepedni, ahol Krisztus földi életét élte, ott akart tartózkodni, ahol az ő helytartója él. Ugyanezzel az elszántsággal, ugyanazzal az engedelmességgel, ugyanazzal a szolgálatkészséggel és kimeríthetetlen energiával, ugyanazzal a Krisztus iránti szeretettel.

Ignác az első szentmiséjét 1538 karácsony éjszakáján mutatta be a Santa Maria Maggiore bazilikában, a jászol ereklyét tartalmazó oltárnál: így csatlakozott – ugyan misztikus, de annál reálisabb módon – ahhoz az „eredethez”, amelynél maradni vágyakozott.

 

Ignác rendfőnöki szolgálatának évei

Onnantól kezdve Szent Ignác története elválaszthatatlanul összefonódott „A Jézus Társaságának” történetével. Többé nem mozdul ki Rómából – haláláig csak kétszer, és csak igen rövid időre hagyja el a várost. Onnan – a kereszténység szívéből, Krisztus helytartójának fizikai és spirituális közelségéből – indulnak útra fiai a világ meghódítására, miközben a szent jóságos és megerősítő tekintélyével követte és irányította lépteiket.

Ignác született szervezőtehetség volt. Az apostoli központok úgynevezett „művek” vagy „konfraternitások” szerint szerveződtek, és a legkülönbözőbb szükségletek kielégítését célozták, amennyiben úgy látta jónak, hogy valamely lelkipásztori cél érdekében bevonja követőit, a papokat és testvéreket, valamely munkába. A társak kiválogatás kezdettől fogva szigorú volt, azon elv szerint, hogy „aki nem alkalmas a világban való életre, az nem alkalmas a Társaság számára sem” és hogy „csak az vehető fel a Társaságba, aki képes volna érvényesülni a világban is.” A jezsuiták a kor legaktuálisabb kihívásaira akartak válaszolni: ez vezette őket távoli földrészekre és Európa északi országaiba is, hogy ott támogassák a megroppant helyzetű katolikusokat. Missziók alakultak szerte a széles világon: Indiában, Kongóban, Etiópiában és Japánban is.

           

Xavéri Szent Ferenc

Itt nyomatékkal kell újra megemlékeznünk Xavéri Ferenc nevéről, aki Ignácban megtalálta „valódi és egyetlen atyját Krisztus szívében”. 1540-ben Ignác betegen feküdt, amikor hívatta Ferencet, hogy megmondja neki, hogy a portugál király kér négy „társat” indiai birtokaira. Ő kettőt ígért neki, és az egyik jelölt visszalépni kényszerült malária betegsége miatt. „Nagyon jó, készen vagyok!” – válaszolta Ferenc: így kezdődött legendás utazása a missziók földjére, amely 11 évig tartott.

E helyt nem mesélhetjük el rendkívüli kalandjait. Talán csak egy utalás, miszerint – úgy hírlik – amikor a keleti flotta kikötött Liszabonban, ezt az összefoglalást adták a királynak a távoli helyzetről: „India békében van, mert ott van Padre Francisco.” Érzékeltethetjük azonban rajta keresztül Ignác művének egy lényeges aspektusát. Arról a szenvedélyről van szó, amivel Xavéri Ferenc élte a Társasághoz való tartozását.

           

A Társaság lelkülete

Ferenc még ha egyedül volt is a legelhagyatottabb földeken, szoros összeköttetésben érezte magát testvéreivel. Jobban közösségben volt velük, mint a vér szerinti családjával. Egyik levelében ezt írja: „Amikor itt állunk mindannyitok műve vagyunk.” A távolból is mindent tudni akart a Társaságról. Kérte, hogy küldjenek számára Európából „olyan hosszú leveleket, hogy nyolc napig tartson elolvasni” és ő maga sem hagyott fel soha a levélírással. „Amikor elkezdek beszélni a Társaságról – írja egy helyütt –, nem tudom befejezni a témát, nem vagyok képes befejezni a levelemet. De muszáj valahogy befejezni, önmagam ellenére is, mivel a hajókat útjukra kell indítani. Nem találok jobb befejezést, minthogy megesküdjek az egész Társaságra, hogy ha el találnám felejteni, száradjon le inkább a jobb kezem.”

„A Jézus Társasága a szeretet társasága” – ez volt az a rövid meghatározás, amelyet ő adott neki, és nem félt attól sem, hogy szentimentálisnek tűnik, amikor elmesélte: „Tudatom veletek drága testvéreim, hogy a levélből, amit nekem írtatok, kivágtam a neveiteket, amelyet saját kezetekkel írtatok és a fogadalmam szövegével együtt mindig magammal hordom amiatt a vigasztalás miatt, amit nyerek belőle”: valóban mindezt egy kis szelencében tartotta, amit a nyakába akasztva hordott.

 

Két szent kapcsolata

Nyilvánvaló, hogy leginkább Ignác „társának” érezte magát. Egy alkalommal így fejezett be egy neki írt levelét: „Befejezem, kérve az ön szent szeretetét, lelkem tisztelendő Atyja, miközben önnek írok, letérdelek a földre, mintha csak előttem volna, hogy ajánljon engem Urunknak, Istenünknek… hogy megadja nekem a kegyelmet, hogy megismerjem ebben az életben az ő legszentebb akaratát és az erőt is, hogy azt hűségesen be is teljesítsem. Úgy legyen. Ugyanezt az imát végzem mindenkiért a Társaságban. Az ön bizalmas és haszontalan fia, Ferenc.”

Mint kitűnik, az „Atya” gyengédsége sem volt kisebb iránta: „Teljesen a tiéd, sohasem tudlak elfelejteni. Ignác” – írta neki. Mire Ferenc: „Könnyekkel olvastam ezeket a szavakat és könnyekkel írom át őket, emlékezve az elmúlt időkre és arra a sok szeretetre, amelyet mindig éreztem és érzek és nagy vággyal, hogy láthasson, mielőtt befejezem ezt az életet, Isten ismeri azokat az érzelmeket, amelyeket támasztottak lelkemben a szavai…” («Con le lacrime ho letto queste parole e con le lacrime le trascrivo ricordandomi del tempo passato e del molto amore che sempre avete avuto e avete per di quale grande desiderio abbiate di vedermi, prima di terminare questa vita Dio sa quale emozione hanno suscitato nell’anima mia parole…».)

 christ_ignatius_of_loyola_and_francis_xavier_met_dp835945.jpg

Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc

 

Egy kis magyarázat...

Mire véljük ezeket a mai fül számára oly szokatlanul csengő szavakat? Nem valamiféle túlzott nosztalgikus szentimentalizmus kifejeződései ezek? A körülményeket figyelembe véve bizton állítható, hogy nem erről van szó. Inkább egy hívő férfi erős és eltéphetetlen kapcsolódásának jelei – a kor nyelvezetével és szokásai szerint kifejezve –; egy olyan emberé, aki Krisztust követve olyan földekre jutott, ahová senki korábban, állandó életveszélyben élt és rengeteg kockázatot vállalt, beleértve a kínhalált is.

Talán Ferencnek az alábbi a szavai fejezik ki azt, ami leginkább egyesíti a mestert a tanítvánnyal, ugyanabban a szenvedélyben és ugyanabban az engedelmességben: „Rosszabb volna a halálnál Krisztust elhagyva élni, miután megismertem őt, és követni saját véleményemet és hajlamaimat… Nem volna a világon nagyobb büntetés ennél.”

 

A nevelés szolgálatában

De térjünk vissza Ignáchoz, akit Xavéri Ferenccel, szeretett fiával egy napon avattak szentté. Ignác misszionáriusi szenvedélyénél talán csak a nevelői szenvedélye mondható nagyobbnak. Ezért szorgoskodott azon, hogy fiai az új keresztény generáció nevelői legyenek. Az első jezsuiták királyok és nemesek udvaraiban is szolgáltak, éppúgy, jelen voltak a leghíresebb egyetemeken éppúgy, mint – népmissziók alkalmával – a legkisebb és legeldugottabb falvakban.

Az egyik leghíresebb nevelő a XVI. század közepén Juan Bonifacio. Amikor – még nagyon fiatal – elkezdett humanisztikus tudományokat tanítani Medina del Campo-ban, így fogalmazott: „Gyermekeket formálni annyit tesz, mint megújítani a világot.” Talán nem is tudta még, mennyire igazat mond: azok között a gyerekek között, akik iskolájában tanultak ott volt a kis Juan de Yepes, a jövő misztikus doktora, Keresztes Szent János is.

Az első jezsuita kollégiumokat Itáliában alapították: Padovában (1542), Bolognában (1546) és Messinában (1548). Különösen – már csak amiatt a hatalmas presztízs és befolyás miatt is, amelyet a rövidebb idő alatt elért – meg kell említenünk a „Római Kollégiumot” (Collegio Romano), amely 1551-ben nyitotta meg kapuit, hogy ott „ingyenes keresztény grammatikai és humanisztikus oktatás” folyjon amint az olvasható annak a háznak a homlokzatán, amit elsőként erre a célra vettek bérbe. Öt évvel később ezt a kollégiumot már mint egyetemet ismerik el (a mai „Ponfiticia Universitas Gregoriana”).

           

Intézmények és spiritualitás

Ignác halálakor, vagyis kevesebb, mint egy évtized múlva – a saját rendtagjai lakására és kiképzésére szolgáló házakon kívül – a Társaság 21 kollégiumot tartott fenn Itáliában, 18-at Spanyolországban, négyet Portugáliában, kettőt Franciaországban, ötöt Németországban, ötöt Indiában, hármat Brazíliában és egyet Japánban. Az egész rend immár 11 provinciát számlált, összesen nagyjából ezer taggal.

Amikor az aggodalmak – elsősorban gazdasági természetűek – már túlságosan égetőekké váltak, Ignác felkiáltott: „Azzal a reménység-vagyonhoz képest, amellyel rendelkezünk, mindez csekélység. Isten, aki ezt nekünk adta, non fog csalódást okozni.” («In confronto al tesoro di speranze che possediamo, tutto è poca cosa. Dio che ce le dà, non le deluderà».)

Ekkor az alapító már Rómában élt, a kereszténység központjában, azt remélve és azon fáradozva, hogy ez a város „a világ példájává és ne botrányává” váljék. „Társaságának” életét egyetlen mondattal vezényelte, amely tartalmazza egész lelkiségét, spiritualitását: „Ad maiorem Dei Gloriam”: megpróbált mindig mindent Isten dicsőségének növelésére cselekedni. „Szolgálni [akarta] Krisztust, szolgálni az egyházat: és ebben a legteljesebb elkötelezettségben elérni a szemlélődés legmagasabb szintjét.” „Hasonlítani a legnagyobb misztikusokra, de a Krisztusnak való legteljesebb engedelmességen belül, egyházának konkrétságában.” («Servire Cristo, servire la Chiesa: e raggiungere in questa assoluta dedizione le più alte vette della contemplazione». «Assomigliare ai più grandi mistici ma dentro la più obbediente dedizione a Cristo nella concretezza della sua Chiesa».) Lelkületét egyik legközelebbi tanítványa, Nadal így foglalta össze: „In actione contemplativus”: szemlélődőnek lenni a cselekvésben.

 

Viszony az egyházhoz

Híressé vált az az általa előírt szabály is, miszerint „együtt kell éreznünk az egyházzal”. Ez botránykőnek hangzott a széplelkek körében, hiszen csak az értheti meg, aki nagy szeretettel és nagy hittel rendelkezik. Ignác erre még azt is hozzátette: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk — aki a tízparancsolatot adta — irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.” (Az egyházias érzület szabályai, Lgy 365). „Dicsérjetek inkább, mint kritizáljatok. Építsetek inkább, mint romboljatok” – ez volt Ignác mottója, amely megnyilvánult különleges egyházias érzületében. 

 

Ignác halála és végső jellemzése

1556. július 31-e hajnalán történt. Rómában gyorsan elterjedt a hír: „Meghalt a Szent!” Bekövetkezett az, amit Ignác már öt éve szinte naponta várt, azóta, hogy igazán súlyosan megbetegedett. „Akkoriban amikor a halálra gondolt, olyan nagy örömet és olyan nagy lelki vigasztalást jelentett számára, hogy meg kell halnia, hogy elárasztották a könnyek. Ez az állapot annyira állandósult, hogy végül nem akart már a halálra gondolni, hogy ne részesüljön ilyen bőségesen ebben a vigasztalásban” (Nr. 33).

Az egyik legszimpatikusabb leírás, ami ránk maradt Loyolai Szent Ignácról, egy Padovába való embertől származik, aki személyesen jól ismerte őt. Így írta le: „Egy olyan kis spanyol, kicsi is, meg valamelyest biceg is, akinek vidám szemei vannak.” («Un espannoleto, picolo, un poco zopo, che ha l’ochi alegri».) A szentek – ha valóban a legnagyobbak közül valók – a mi világunkon egyszerűségben és közvetlenségben haladnak át. Viszont ha követjük őket, Istennel találkozunk.

 

Ezen forrás alapján: Antonio Maria Sicari, Il grande libro dei ritratti di santi. Dall’antichita’ ai giorni nostri, Jaca Book, Milano 2006, 183-196.

47 komment

Címkék: életrajz ignác jezsuita Loyolai Szent Ignác

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr1513825756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hermes the God in Yellow 2018.04.20. 09:04:16

„Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt"

ez szóról szóra az a szellemiség, ami Khamul legnagyobb kritikája volt a japán mentalitással szemben, és ami elvételének szükségességét érvként hozott fel arra, hogy miért lett volna a japánoknak akkora szükségük a portugál jezsuitákra.

Mivel engem is elborzaszt ez a fajta öncsonkító autoriter fanatizmus, Loyola szavait olvasva most egy kicsit elbizonytalanodtam azt illetően, hogy a jezsuita szellemiség bármivel előrébb lenne ezen a téren, illetve, hogy a Khamul által pozitívnek ítélt irányba hatott volna a nyugati történelemben.

2018.04.20. 12:11:21

@Hermes the God in Yellow: ez valóban elég ijesztő!

El sem hiszem, hogy a vakhitnek ez a promóciója még nem veszett ki, sőt egy tiszteletteljes cikket is megérdemel a jezsuita blogon.

Ez a józan ész háttérbe helyezése a tekintélyelvű vakhittel szemben. Nem ugyanez a mentalitás a mozgatórugója a fanatizmusnak és a terrorizmusnak?

Komolyan nem értem, hogy a XXI. században ez miért tűnik pozitívnak akár Pacsy, akár bárki számára.

pacsy 2018.04.23. 19:25:35

@Hermes the God in Yellow: "engem is elborzaszt ez a fajta öncsonkító autoriter fanatizmus, Loyola szavait olvasva most egy kicsit elbizonytalanodtam azt illetően, hogy a jezsuita szellemiség bármivel előrébb lenne ezen a téren"

@altavista: "Komolyan nem értem, hogy a XXI. században ez miért tűnik pozitívnak akár Pacsy, akár bárki számára."

Jogos felvetések. Ezek nekem is gondot okoznak. (Ráadásul fundamentális teológiával foglalkozom, ami elvben a "hit" és az "ész" (vigyázat: konstruált és temporális fogalmak!) "összeegyeztethetőségével" (illetve a kettő határainak kijelölésével) foglalkozik. (Számomra egyébként abban körvonalazódik a megoldás, hogy a kettő szembeállítása újkori találmány - van olyan fogalmuk, ahol az ellentmondás még nem áll fenn, tehát nem is szükségszerű, hogy fennálljon -, de most ebbe nem mennék bele.)

Szóval, azt hiszem Ignácnak abban van igaza - bármilyen idegenül hangozzék is a mi (poszt-) modern füleinknek, hogy az ész (jelenleg érvényben lévő, köznyelvi) fogalma nem abszolút és hogy meggondolatlanság (és a múlt nem ismeretéről tanúskodik) azt gondolni, hogy a mi tudományfogalmunk ("józan eszünk") örök érvényű. A magától értetődőségeink változnak. Ennek elismerése nem vakhit, hanem éppen a kritikátlan tudományhit egészséges relativizálása a hagyományból jövő bölcsesség és tekintély alapján (amit persze szintén nem elfogadható kritikátlanul, hanem állandóan az ész mérlegére teendő, bár itt sincs eszközünk az "objektív" ítélkezésre).

Na jó, ez most elvont duma volt. Ha lehetek inkább személyes: én egy ponton eldöntöttem, hogy soha nem leszek eretnek, még ha apró részletkérdésekben olykor nem is értek egyet az egyházam tanításával, mert annyit kaptam tőle, hogy sokkal bölcsebb döntésnek tartom kitartani mellette, minthogy csip-csup ügyekből kifolyólag kritizáljam (ráadásul nyilvánosan és ellentmondást nem tűrő módon - ezt jelentené ugyanis eretneknek lenni). (Főleg olyanok előtt, mint Ti, akik alig tudtok róla valamit és főleg a negatív oldalaira figyeltek. ;)

A történelem halad és benne a hitletétemény megértése is - türelemmel kell lenni. Én politikai kérdésekben is másként látok egy s mást, mint a szüleim (Hermes, olvastad a cikket a "Veszélyes walzer"-ről a februári The Economist-ban?), pedig igazán tisztességes emberek. Van értéke annak is, hogy az erkölcsi tudat lassabban halad, mint némelyek jövőbe mutató belátásai: ez az ára ugyanis az "értékek" megőrzésének (Heidegger óta ez ugyan felettébb problematikus fogalom, de van értelme azért).

Szent Ignác is kora gyermeke volt, mint ahogy mi is azok vagyunk, mindannyian. Egyébként viszont, ha az egyház tekintélyébe vetett hite valódi (feltétel nélküli, személyes) szeretettel párosul - mint az ő esetében -, akkor nem vezet "terrorizmushoz" vagy "autoriter fanatizmushoz" (sőt éppen ellenkezőleg!). Én ebben látom aktuálisnak a fenti történelmi elvet (a feketét fehérnek mondani, ha az egyház azt kívánja) - bár talán tényleg nem okos hangoztatni, ha ilyen félrevezető.

Talán még egy utolsó szempont. Ignác szavait a történelmi kontextuson belül kell értelmezni, ami nagyjából az volt, hogy az inkvizíció bárkit könnyen máglyára küldött, ha gyanúba került az ortodoxiája. Őt is kihallgatták életében vagy hétszer-nyolcszor és még jó, hogy nem égették meg... (ahhoz akkoriban igencsak okosnak kellett lenni... :) És még akkor egy fontos szempontról, a szerzetesi engedelmesség misztikájáról egy szót sem ejtettem - de talán elég is, így is az az érzésem, hogy arabusul beszélek... ;) Szóval, maga Ignác életéből is lehetne sok példát hozni az ellentétes gondolkodásra; hát még a rendtörténetből. Remélem, hogy továbbra is lehetséges jezsuitának lenni az intellektuális becsületesség megőrzése mellett.

Na, hát ennyit hamarjában..., elnézést az elvont részért, nehéz napom volt.

Hermes the God in Yellow 2018.04.24. 08:03:50

@pacsy: Köszönöm a választ.

elképesztően cool, hogy fundamentális teológiával foglalkozol, de azért nem vagy olyan elvont, mint képzeled. vannak dolgok, amelyek szembeállítása felnőttkori találmány, de ettől még szükségszerű, hogy fennálljon, de ebbe most ne menjünk bele.

Hadd legyek én is személyes: egy adott ponton eldöntöttem, hogy soha nem leszek elnéző a kereszténységgel szemben, még ha a lǐ (禮) gyakorlása szempontjából Európában olykor hasznosnak is tartanám, mert annyi megvetést és gyűlöletet kaptam a követőitől, hogy sokkal egyenesebb döntésnek tartom elutasítani, mint hogy csip-csup ügyekből kifolyólag méltassam. Főleg olyanok előtt, mint te, aki mindenkit tudatlanként kezel, aki nem ért egyet a szektáddal vagy személyesen veled. Ezt a hangnemet egyébként nem az evangéliumból szedted fel, és messze nem csak nekem tartod fenn, de ebbe se menjünk bele.

Konfuciusz is kora gyermeke volt és ezért minden mondásához egy könyvtárnyi kommentárt halmozott fel az utókor. Mégis, ezek közül a legmerészebbek olvasása után is, az eredeti mondást újraolvasva, ritkán van az embernek olyan benyomása, mintha a kommentár valami egészen más témáról szólna. Emiatt hiszem azt, hogy meggondolatlanság azt gondolni, hogy lehetetlen örök emberi témákról évezredeken át ható világos tömörséggel beszélni.
A magyarázatodat, majd Loyola mondását olvasva viszont az a benyomásom, mintha a négyzetet szeretnéd körként, vagy hogy az eredeti hasonlatnál maradjunk, a feketét fehérként eladni. Ez a próbálkozás egyszerre sértő minkettőnk intellektusával szemben.

Már a cikked előtt is ismertem Loyola életrajzát. Számomra a katonaviselt baszk nemesember karakterével teljesen inkonzisztens, hogy olyan rébuszokban beszéljen, mint ahogy te be próbálod állítani. Ha az ész és a hit viszonyáról akart volna beszélni, akkor ezt világosan kifejezte volna, ugyanolyan egyértelmű módon, mint ahogy a kérdéses idézetben is világosan kifejezte, hogya hierarchia felsőbb és alsóbb szintjének viszonyáról beszél.

Az, hogy félt az inkvizíciótól, az emberileg érthető. Az már sokkal inkább elgondolkodtató, hogy te miért tartottad fontosnak 2018-ban beidézni a mondást.

Az Economistot nem olvasom. A Financial Times-ra fizetek elő, mert az egy sokkal színvonalasabb folyóirat.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2018.04.24. 09:38:19

@pacsy:

Loyolai Szent Ignác tényleg nem ismerte Gadamer-t stb. De tanult skolasztikus teológiát, még ha ezt öreg fejjel is tette. Nem azt mondja, hogy a fehért feketének kell hinni, hanem azt, ha valamit fehérnek látsz (nyilván hit és erkölcs kérdésében) és az Egyház erről azt tanítja, hogy fekete, akkor kell ezt hittel elfogadnod. A te látásod ugyanis lehet téves. Előfordulhat az, hogy valamilyen okból azt, ami fekete, fehérnek látod. Tehát az értelem korlátozás és előítéletek nélküli használatával kell megvizsgálni azt, hogy valamit fehérnek látsz és az Egyház erről azt tanítja, hogy fekete. Esetleg rábukkanhatsz reflektálatlan, igazolatlan előítéletekre, ideológiákra, csak látszólag igaz vélekedésekre.

pacsy 2018.04.24. 18:00:12

@Hermes the God in Yellow: Csipos, csipos... :) Koszi, hogy szembesitesz az autoriter reakcioimmal, biztos jot tesz, hasznal nekem, akkor is, ha jogos, meg akkor is, ha nem az. (Talan foglalkozasbeli artalom, hogy (kepzelt :) tekintelyi szerepbol beszelek - olyan, mint a vasgyari kovacsoknal, ha otthon is verik az asztalt -, biztos Neked is van, de nem mentseg, beismerem.)

Kulonbozoek az ajandekok. Te ugy latszik a megalkuvasmentes kritikara kaptal hivatast - az is fontos. Nagyon sajnalom, hogy elutasito, sot - mint irod - gyulolkodo keresztenyekkel talalkoztal a konfucionizmus gyakorlasaval kapcsolatban. Es megesik, gondolom, a legjobb csaladban is, de oket sem mentegetni akarom es tenyleg nagyon sajnalom a dolgot.

Egyebkent szerencsere azert nem csak Toled szoktam visszajelzeseket kapni, es az olyanoktol akik jobban ismernek, altalaban nem az jon vissza, hogy elviselhetetlenul autoriter lennek. (A vallasokkal es a keresztenysegtol kulonbozo spiritualitasokkal kapcsolatban peldaul kifejezetten nem.) De hat ennek a forumnak a kommunikacio korlatai tulsagosan is nyilvanvalok. Jo olvasgatast, irast, kritizalast is, ha maradsz meg!
„„„„„„
( ͡° ͜ʖ ͡°)

Hermes the God in Yellow 2018.04.24. 23:53:59

@pacsy: nem gyakorlom a konfucianizmust, vagy legefeljebb talán csak annyiban, mint akárki a világon, aki törekszik erényesebb emberré válni. autoriternek sem neveztelek, egyszerűen annyiról van szó, hogy Loyola tekintélyelvűségre szólító idézetével kapcsolatos válaszod nem győzött meg. a tudatlan gyűlölködödést, amire a kereszténység nevel, mint homoszexuális tapasztaltam meg. bár rettenetes posztokat írtál ezen a blogon a témáról, és a te modorod se mindig olyan higgadt és finom, mint egy angol grófé, ráadásul sok mindent elfelejtesz az itt kommentelőkkel kapcsolatban, azért te vagy az egyetlen jezsuita, aki ide írni szokott, és ez, tekintve, hogy ennél biztos lehetne könnyebb és kellemesebb elfoglaltságod is, valahol figyelemre méltó.

pacsy 2018.04.25. 09:12:37

Ó, nem csak én szoktam ide írogatni azért, ezt most Te felejtetted el. :) (Néhányan sokkal ügyesebben, empatikusabban is teszik nálamnál...) És a homoszexuális barátaim sem szokták a véleményemet rettenetesnek megélni velük, vagy az irányultságukkal kapcsolatban (sztem Te túl érzékeny vagy ezen a téren). És szerintem amúgy a kereszténység sem nevel gyűlölködésre a témában - különben Te sem ide, hanem valami szélsőjobboldali blogra járnál beszélgetni. Egyébként egyetértek... ;) És nagyon tisztellek az erényességre való törekvésedért.

(Meg anélkül is tisztelnélek.)

Még talán csak annyit, hogy szerintem nem rátartiság azt mondani, hogy többet tudok a kereszténységről, mint itt sokan. Mert Neked is például volt ugyan egy ezüsthajú bűbájos gyerekkori hitoktató nénid és ide is benézel néha, de én a gyerekhittan után ifjúsági hittanra is jártam, utána papnevelő intézetbe mentem, soktízezer oldalt olvastam (vagy ezret írtam is) a témában, napi 24 órában ebben a közegben élek, és van benyomásom az egyházról öt földrészen. Dicsekvés nélkül - ezek tények! Szóval sztem nem túlzás azt állítani, hogy több tapasztalatom van (=többet "tudok"), mint mondjuk Te. Erről. Másról meg Te tudsz nálam sokkal többet. Vagy Te hogy látod?

2018.04.25. 09:37:43

@pacsy:

"túl érzékeny vagy ezen a téren"
Nem kötözködés, de egy ilyennel (bárkinek) nagyon nehéz mit kezdeni, nem?

Nekem sok minden eszembe jut HGY-val kapcsolatban a kommentjei alapján (ezek minden bizonnyal tök téves gondolatok mert pl. engem is van itt aki következetesen nőnek, sőt anyukának(!) gondol, ami elgondolkodtató :)) ) de, hogy túl(!) érzékeny lenne az eszembe se jutna.

2018.04.25. 13:34:49

@pacsy: szia,
már a régi hittantanárom esetében is az volt a benyomásom, hogy addig csűri-csavarja, hogy mindenből kimagyarázza magát. Bocs de most úgyérzem te is ezt tetted... :)

"Talán még egy utolsó szempont. Ignác szavait a történelmi kontextuson belül kell értelmezni,"
Igen ezzel egyet értek, de ez mégis elsikkad amellett sajnos, hogy Ignác életművét még mindig nagyon pozitívnak állítjátok be, pl. a novíciusok a Zarándokot olvassák, meg Ignác így, Ignác úgy, Ignác ezt tanította, Ignác azt tanította, a kellemetlenebb részekre meg lehet mondani hogy Ignác is kora gyermeke volt.
De az a bajom, hogy nem az a default, hogy Ignác kora gyermeke volt, hanem hogy nagy szent volt aki ma is tökre helytálló dolgokat mondott. Szerintem ez hogy ha valamit feketének látok és az egyház szerint fehér akkor fehérnek kell gondolnom, nagyon kellemetlen egy felfogás.

Szóval mintha az a tény, hogy Ignác korának gyermeke volt, méltatlanul alul lenne reprezentálva... és csak akkor kerül említésre ha valaki, mint Hermes, felhívja rá a figylemet. Akkor meg egy hosszú magyarázkodás (bocs) jön, de végül minden marad a régiben: Ignác egy pompás fickó volt, nagy szent, stb.

Hát, jezsuita nem leszek, az már szinte biztos... :)

2018.04.25. 13:57:15

@altavista:
"szinte"
Ez meg nagyon óvatos... , persze, ki tudja... :))

Hermes the God in Yellow 2018.04.25. 16:38:43

@Pandit: én is nőnek gondoltalak korábban, talán azért, mert nem próbálod meg ösztönösen eluralni a felületet és képes vagy meghallani, amit a másik mond. ennek okán a félreértést mindenképpen dicséretképpen vedd.

@pacsy: én úgy látom, hogy egy gondolatot azok alapján az emberek alapján kell megítélni, akik azt a mindennapokban körülöttünk képviselik. a "best ever" ezüsthajú hittantanárnő is írtó hamar agresszív lett, ha olyat kérdeztünk, amire nem tudott válaszolni. de szerettük, mert aranyos volt és mert jó foglalkozásokat tartott, és sajnáltuk, ha láttuk, hogy a kérdezés miatt szinte infarktust kap. hát nem kérdeztünk többé. welcome to catholicism.
ha a néhány példamutató hívőt és az ideológusok légvárait kellene figyelembe venni, akkor valüszínűleg egyetlen rossz eszme sem lenne található az emberiség eddigi történelmében.

pacsy 2018.04.25. 16:41:04

@altavista: Jaj, hogy is magyarázzam el, hogy szerintem mi a hiba abban, ahogy Te látod. Ha csak egy szóval mondhatnám, az úgy szólna, hogy történelemszemlélet. Ez persze nem halálos bűn :) lehet egyszerűen csak foglalkozásbeli ártalom is. De nem akarlak ismeretlenül pszichoanalizálni, mert abból eddig még mindig rossz sült ki... Csak nekem ez jött át abból, amit eddig írtál (és én olvastam). Attól még nagyra tartalak.

De talán más úton érthetőbben sikerül elmagyaráznom. Sztem attól, hogy valaki görbe utakon is járt az életében, még nem következik, hogy ne lehetne pompás fickó, nagy szent stb. Számomra erre példa mondjuk Röhrig Géza. Van itt egy hosszú interjú vele (én nem bírtam félbeszakítani, olyan intenzív próza, hogy ilyet még nem is láttam!): 24.hu/kultura/2018/01/01/rohrig-geza-piros-cernat-kotnek-az-emberek-labujjara/ Erre én azt mondom, hogy Isten felemelt egy embert abból a mélységből, melybe sérülései és esetleges történelmi körülményei okán belekerült és kihozta az emberi nyomorúságaiból a legjobbat. Te pedig azt mondod, hogy minek ebbe belekeverni istent és Occam borotvájával lemetszed az ilyen "felesleges feltételezéseket". Lelked rajta...! :)

A jezsuitaságot meg ne sajnáld. Nem vennének fel. Ez tök biztos..., de nem ellened szóló értékítélet, pusztán objektív megállapítás: nem vagy alkalmas katolikus szerzetesnek. És ez nem baj, nem kell mindenre alkalmasnak lennünk. Engem sem vennének fel egy csomó helyre, ahova pedig Te esetleg tartozol.

Pax!

2018.04.25. 18:39:00

@pacsy: értem az álláspontodat, csak nem osztom.. :)

Ignácnál talán jobb példa szerintem "Szent" István király. Az evangéliumban viszonylag ritkán beszél arról Jézus, hogy az ellenségeinket fel kell négyeltetni. Akkor mégis hogy a viharban lehetett I. Istvánból szentet csinálni? Mint középkori király, el kell ismerni az érdemeit, abszolút. Ez a történelmi szemlélet. István elég brutális volt, keménykezű, ha ma élne, diktátornak tartanánk, de itt jön képbe a történelmi szemlélet, aminek hiányát felrovod nekem: István, mint középkori király teljesen rendben volt.

De nem mint szent!!! Jézus ezer évvel István király előtt ét, mégis magasabb erkölcsöt mutaott és tanított, tehát István tudhatta volna.

Tehát szerintem tévedsz, amikor Ignác furcsa dolgait a történelmi szemlélettel igazolod.

Szerzetesenek ezer százalék hogy nem vennétek fel, sem ti, sem valószínűleg más rend. De persze semmi keresnivalóm nem is lenne a novíciátusban. Tehát ez a nemkereslet-nemkínálat tökéletes találkozása. :)

Köszönöm a válaszodat, mindenesetre.

2018.04.26. 23:18:05

@altavista:

'Az evangéliumban viszonylag ritkán beszél arról Jézus, hogy az ellenségeinket fel kell négyeltetni. '

A 'mi mit tegyünk?' kérdésre Keresztelő Szent János nem mondta a katonáknak, hogy hagyjanak fel a hivatásukkal.
Sőt, azt mondta nekik, hogy elégedjenek meg a zsoldjukkal.
Ezek szerint önmagában nem tartotta erkölcstelennek a katonai szolgálatot.

Az is tény, hogy a római századosok általában pozitív szereplői az Újszövetségnek.

'Ez a történelmi szemlélet. István elég brutális volt, keménykezű, ha ma élne, diktátornak tartanánk, de itt jön képbe a történelmi szemlélet, aminek hiányát felrovod nekem: István, mint középkori király teljesen rendben volt.'

Ha István ma élne, akkor nem négyeltetné fel az ellenfeleit. Ez annyira biztos, mint az, hogy Gyurcsány Ferenc nem csinált volna egy Demokratikus Koalíció nevű pártot, ha István korában élt volna.

pacsy 2018.04.27. 12:13:39

@altavista: Hmm. Hát igen, mint fentebb demonstráltuk, az egyik stratégia, hogy próbáljuk - ha nem is "végképp eltörölni, de legalábbis - megszépíteni a múltat... :) Vagy legalábbis mentegetni a történelmi főszereplőit.

A másik, szerintem járhatóbb út viszont, ha komolyan számot vetünk a tényekkel és próbáljuk megérteni a más korokban és/vagy más kultúrákban élő emberek gondolkodását. Ezt - vagy az erre való törekvést - nevezem kielégítő történelemszemléletnek (hermeneutikának).

Ez azt jelenti, hogy amennyire csak tőlünk telik, megpróbálunk belehelyezkedünk a kérdéses korba, "átlépni" a másik "cipőjébe". Ezt teljes mértékben persze elvi lehetetlenség, de attól még megmarad eszménynek, aszimptotikus határvonalnak, és lelki feladatnak is, amire törekedni kell. Történészeknél sem mindig jelenvaló még ennek szükségessége, de ma sokkal inkább az, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt, vagy - még inkább - például a felvilágosodás korában, amikor kb. mindenki azt gondolta, hogy "mi a dolgokat azért nálunk sokkal, de sokkal jobban tudjuk!" és "ezek csak a primitív elmaradottak". Ma szerencsére a humántudományok nagyrészt lassan kinőtték ezt az arroganciát (ha ez nem is minden művelőjükre igaz).

Az anakronizmusokba azonban észrevétlenül csúszunk bele (különösen, ha nem a humántudomány a szakmánk). Mint Te is, amikor Szent Istvánról egyszerre jelented ki, hogy ma diktátornak neveznék, a középkorban viszont rendben lett volna, viszont nem érted, hogy hogy lehetett szentté avatni. Szerintem @khamul: például sokkal jobban érti, hogy mire gondolok: koppányt sem érdemes például leterroristázni...

pacsy 2018.04.27. 12:27:33

Nézd, a muhi síkon nagyjából az egész magyar katolikus püspöki kar odaveszett, de ki vagyok én, hogy megítéljem őket? (Egy egyházmegyés pap kollégám egyszer egy másik blogon szellemesen elmélkedett azon, hogy milyen fotogénen nézhettek ki lóháton, teljes fegyverzetben, nem úgy, mint a maiak... :) Ezek felnőtt keresztény emberek voltak, akik koruk teljes tudását elsajátították és legjobb lelkiismerettel mérlegelték, hogy mit kell tenniük, amikor jön a tatár és nekik vannak bizonyos (mint kiderült, elégtelen) eszközeik a katasztrófa elhárítására. Te megítéled őket, hogy mindez keresztényietlen, pedig talán csak nem akarták ölbe tett kézzel végignézni, ahogy felgyújtják a falvaikat, kardélre hányják a jobbágyaikat, megerőszakolják az anyjukat stb. Én az ezen való botránkozást nevezem történelmietlen gondolkodásnak, ami sokkal de sokkal elterjedtebb, mint észre szoktuk (tudnánk) venni. A lelkiismeret tartalmaz ugyan abszolút mozzanatot ("Tedd a jót és kerüld a rosszat!"), de a maga történelmi konkréciójában szőröstül-bőröstül kondícionált (feltételeknek alávetett) képződmény - mégis engedelmeskedni neki! A többi csak íróasztal mellett végzett elmélkedés és moralizálás - amire nem csak teológusok hajlamosak... ;)

(Nem állítom, hogy fentebb moralizáltál volna, csak lassan elkap itt az érvelés heve, bocs! Retorika... Amúgy meg nagyra tartom az érzékenységedet, és tudom - ahogy érzékelem -, hogy erkölcsi elveken tájékozódsz a világban.)

Persze mondhatod, hogy egy szentnek mindig, minden korban tudnia kellett volna az erőszakmentesség (akhimsza) törvényét, de az egyház nem rakta fel ilyen magasra a lécet. És nem csak azért, mert a keresztény szent iratok ellentmondásosak ebben a tekintetben (Jézus maga is beszélt arról, hogy kardot hozott, máskor megintette Pétert, hogy tegye vissza a kardját a hüvelyébe), de ne tudd meg, hogy visszaéltek a szavaival a történelem során! Az egyház szerintem egyszerűen realistán, életszerű módon gondolkodott. Úgy ítélte meg, hogy lehet valaki követésre méltó akkor is, ha nem minden szempontból makulátlan az élete. (Ahogy egy brazil pszichoanalitikus jezsuita barátom egyszer fogalmazott: "Mindannyiunknak megvannak a magunk ellentmondásai..." :) Egy szent is, míg bizonyos szempontból esetleg zavaros az élete, más szempontból gyakorolhatja "hősies fokon" a "keresztény erényeket". (Mert a szentté avatásnak ez a kritériuma.)

Szóval, Szent István egy középkori szent volt - és ekként is kell rá tekinteni (mint mindenkire). Mert történelmietlenség volna másként.

Az igazat megvallva persze nekem is könnyebben esik nem-katona szentekről prédikálni... De azért amikor az augusztus 20-i ünnepi mise prédikációjára készültem, eddig még mindig sikerült találtam valamit az életében, amiről jó szívvel beszélhetek - és remélem, hogy ez a jövőben is így lesz! :) (Például nagyon szeretem a fiával, szent Imrével való kapcsolatát és amit neki írt, abból is sok-sok mindent...)

Persze Teréz anyáról, vagy Pió atyáról nekem könnyebben megy a prédikálás - és katonalelkész sem lennék szívesen -, de hát a lelki adományok különfélék. A seregben is vannak fiatalemberek, akiknek időnként szükségük van arra, hogy egy lelki emberrel beszélhessenek - nekem is jól esett volna.. A kedvenc szentjeimról meg már a fentebb írtam is ezen a fórumon:

jezsuita.blog.hu/2010/03/12/terez_anya_egy_szerzetesno_titkos_levelezese

jezsuita.blog.hu/2008/10/04/a_satan_es_arnyeka_egy_kis_misztikus_tanitas_1

jezsuita.blog.hu/2017/06/22/pio_atya_csodai

Hát ide jutottam, magamat ajánlom... Ilyet a szentek nem csináltak... :) Bocsáss meg, kérlek, ha tudsz!

Egyébként a Vatikánban abszolút aktuális a téma, amit itt csipegetünk, mert Ferenc pápa éppen most tett közzé egy hosszú dokumentumot (egy ún. "apostoli buzdítást") az életszentségről: "Gaudete et exultate" - örüljetek és örvendjetek címmel. Nagyon ajánlom, igazán épületes olvasmány! Amúgy meg nem csak keresztényeknek szánta. Hiába, mostanában így beszélnek a pápák, ez is egy újdonság, amihez lassan hozzá kell szokni... (Még sajnos nincs meg magyarul.)

w2.vatican.va/content/francesco/en/apost_exhortations/documents/papa-francesco_esortazione-ap_20180319_gaudete-et-exsultate.html )

Szerintem helyenként zseniális!

2018.04.27. 13:21:53

@khamul:
Valahol ott a kulonbseg a katonai szolgalat eseteben szerintem, hogy mas az onvedelem, meg mas a hatalom kiterjesztese es az ellensegeid elpusztitasa. Ez ket kulon dolog. Ketlem hogy Keresztelo Janos

2018.04.27. 13:24:50

@khamul: ...helyben hagyta volna a felnegyelest, plane nem Jezus; aki meg nagyobb volt Keresztel Janosnal nem?

2018.04.27. 13:28:08

@Petimester: ki mondta hogy az volt?

2018.04.27. 13:45:33

@pacsy: úgy érzem, félreérthetően fogalmaztam István királyról és a diktátorokról. Arra gondoltam, hogy az az államforma, a királyság vagy monarchia, ami akkor volt, ma már a demokratikus országok számára elképzelhetetlen. István megölte és/vagy tönkre tette a konkurenseit, legyenek azok akár a rokonai is. Ebben hasonló mint pl. Kim Dzson Un, észak-koreai diktátor. De István persze nem volt diktátor, hanem egy középkori király - szerintem is tévedés diktátornak mondani. Akkor más kort élet az emberiség. Remélem így jobban érthető amit mondani akartam.

Kedves Pacsy, te nálam jártasabb vagy a hermeneutikában. István király Imre herceg halála után Vazult megvakíttatta, fiait pedig száműzte. Koppány felnégyeltette. Ezeket akkor hogy értelmezed? Mi lehetett István motivációja? Hogy szolgálta az életszentségét?

2018.04.27. 14:17:41

@pacsy:
"Nézd, a muhi síkon nagyjából az egész magyar katolikus püspöki kar odaveszett, de ki vagyok én, hogy megítéljem őket? "

Az önvédelem szerintem más tészta, mint a hatalom megszerzése, és ennek céljából elkövetett gyilkosságok illetve életek tönkre tétele (pl. Vazul).

Kicsit kötekedő lett az előbb megint a stílusom--bocs. De tényleg érdekelne, hogy akkor te hogy békíted ki István király ezirányú tevékenységét ill. az állítólagos életszentségét ami a keresztény erények hősies fokú gyakorlása. Szóval hogy?

2018.04.27. 14:22:53

@altavista:

A felnégyelés már nem szigorúan katonai művelet, hanem az elrettentés eszköze.
Nem is Koppánynak szólt (neki már mindegy volt), hanem a potenciális szövetségeseinek.
Akkor ez működött. A közügyektől való eltiltással, a lakhelyelhagyással vagy 10 év börtönnel senkit nem lehetett volna meghatni.

2018.04.27. 14:51:19

@khamul: igen, ez igaz. Akkoriban ez előfordult.

De Jézus nem ezt tanította 1000 évvel István előtt (!). Jézus mikor tanított elrettentésről?

Történelmi szemléletem alacsony fokon áll. De te hogy békíted ki ezt István állítólagos életszentségével?

pacsy 2018.04.27. 18:43:54

@altavista: "tényleg érdekelne, hogy akkor te hogy békíted ki István király ezirányú tevékenységét ill. az állítólagos életszentségét ami a keresztény erények hősies fokú gyakorlása"

Mint latod, en is csak ugy, amit az altalanos iskolas hittanarnenid: kimagyarazom... ;)

Talan meg annyit, hogy egyszer hallottam egy jambor gondolatot (egy nem tul jambor embertol, ugyhogy akar igaz is lehet), miszerint Truman elnok atimatkozta az ejszakat, mielott reggel kiadta volna a parancsot Hiroshima es Nagaszaki lebombazasara. Nyilvan nem volt szent, de a lelkiismeretukkel nem csak a szenteknek van elszamolnivalojuk. Eleg hozza embernek lenni. (Ha hivo is vagy hozza, az csak kulon teher.) www.nps.gov/articles/trumanatomicbomb.htm

Ezzel persze nem akartam legitimalni az "a cél szentesíti az eszközt" elvet es nem vallok kovetkezmenyetikat. Es nagyon remelem, hogy soha nem hoznek ilyen dontest. De el tudok kepzelni olyan esetet, amikor elvont elvek moge huzodni a konnyebbik ut... jezsuita.blog.hu/2017/02/14/kell-e_isten_az_erkolcsos_elethez

2018.04.28. 10:17:36

@Petimester:
"Te ugye Brendel Mátyás vagy?"
Nem :) de azt láttam hogy ő ki lett tiltva a blogról...

Részben megtisztelő a feltételezés, részben sértő.. :)
Sértő, mert az ő nyelvezete és stílusa extrém faragatlan, hogy úgy mondjam.
Megtisztelő, mert a tudása viszont véleményem szerint jelentős.

Nem voltam töri szakos, de utána fogok nézni hogy mi a helyzet a felnégyeléssel. Bocs, hogy őszinte legyek, egeylőre kétségbe vonom amit állítottál de meg fogom nézni és nyitott vagyok rá hogy ezek tényleg csak legendák.

Üdv

2018.04.28. 10:21:34

@pacsy: oh... ez picit fájt...

Amúgy kösz a választ. :)

pacsy 2018.04.28. 16:13:08

@altavista: Oh, nagyon sajnálom, bocsáss meg. Odáig tompultam, hogy olykor (mint most) már észre sem veszem, nem is érzékelem, hogy mi lehet bántó. Sorry!

2018.04.28. 21:07:30

@pacsy:

'Talan meg annyit, hogy egyszer hallottam egy jambor gondolatot (egy nem tul jambor embertol, ugyhogy akar igaz is lehet), miszerint Truman elnok atimatkozta az ejszakat, mielott reggel kiadta volna a parancsot Hiroshima es Nagaszaki lebombazasara. '

Szerintem ez két külön parancs volt, és Nagaszaki valószínűleg megmenekülhetett volna, ha Japán kapitulál Hirosima után.

Hirosima megítéléséhez azért tudni kell, hogy Ivo Dzsima elfoglalásakor 24000 ember halt meg, 19000 pedig megsebesült.
A sziget különben lakatlan, és kb. akkora mint egy közepes budapesti kerület.

2018.04.28. 22:00:32

@altavista:

'De Jézus nem ezt tanította 1000 évvel István előtt (!). Jézus mikor tanított elrettentésről?

Történelmi szemléletem alacsony fokon áll. De te hogy békíted ki ezt István állítólagos életszentségével?'

Nem voltunk ott, milyen alapon döbthetnénk el, hogy az István rendelkezésére álló eszközök közül nem éppen Koppány holttestének felnégyeltetése volt a legjobb döntés?

Hallottad már James Sommerville nevét?
Ő volt az a brit parancsnok, akinek Churchill feladatul adta, hogy bírja megadásra/átállásra vagy süllyessze el a marokkói partpknál állomásozó francia hadihajókat.
Az egyik kézzelfogható eredmény 1300 halott francia tengerész és nagyjából ugyanennyi gyászoló család volt.

A másik pedig az, hogy Hitlertől Rooseveltig és SZtálinig mindenki világosan megértette, hogy a britek harcolni fognak.
Megérte?

Déli pályaudvar 2018.04.29. 08:10:51

@khamul:
Ezt írod:
„Nem voltunk ott, milyen alapon döbthetnénk el, hogy az István rendelkezésére álló eszközök közül nem éppen Koppány holttestének felnégyeltetése volt a legjobb döntés?”

Teljesen egyetértek. Azt kell megvizsgálni, hogy milyen eszközök közül választhatott István, hogy az adott helyzetben elérhető és ezért el is érendő jót megvalósítsa. Ez a jó akkor a keresztény állam megvalósítása volt.

Ma már ezen túllépett a történelem. Egyszerre sajnálatos és nem sajnálatos módon a keresztény államot ma már nem lehet megvalósítani, többek között éppen a kultúránkat kovászként átjáró, majd megtagadott kereszténység hatására.

Ahogyan azonban ma a kérdéshez viszonyulunk, az akkoriban finom szépelgés lett volna, és egyenlő lett volna önmagunk és hitünk feladásával, olyannyira, hogy ma nem is lenne miről vitatkoznunk.

Akkor is hasonló a helyzet, mikor az Ószövetségen az Újszövetséget kérjük számon, és nem értjük, hogy mindaz a szörnyűség, amelyet az Ószövetség Istene elkövet, illetve parancsol, miként egyeztethető össze azzal a képpel, amelyet az Újszövetség alapján ma alkotunk Istenről.

Pedig az Ószövetség az Újszövetség előzménye, az a gyökér, amelyből az Újszövetség egész fája kinőtt, amely az Újszövetség egész fáját tartja, és amely nélkül az egész Újszövetség teljesen elképzelhetetlen lenne.

2018.04.29. 13:25:40

@khamul:
"Nem voltunk ott, milyen alapon döbthetnénk el, hogy az István rendelkezésére álló eszközök közül nem éppen Koppány holttestének felnégyeltetése volt a legjobb döntés?"

Ha nem voltunk ott--márpedig nem voltunk--akkor viszont honnan tudhatnánk, hogy szent?

pacsy 2018.04.29. 16:15:33

@altavista: "honnan tudhatnánk, hogy szent?"

Hat, peldaul onnan, hogy egy biroi targyalashoz nagyon hasonlatos hosszadalmas eljaras soron megvizsgaltak az ugyet. voltak a velelmezett szentsegnek vedelmezoi es ellenzoi is ("ordog ugyvedje"/advocatus diaboli), de a vegen ugy talaltak, hogy erdemes ra. A processus persze korhoz kotott - mi nem az? -, de akik csinaltak, meg kozelebb voltak Istvan korahoz, es jobban lathattak, hogy mi mit JELENTETT akkoriban.

Nem ertek hozza, csak ugy mondom, jozan paraszti esszel...

2018.04.29. 18:24:19

@altavista:

'Ha nem voltunk ott--márpedig nem voltunk--akkor viszont honnan tudhatnánk, hogy szent?'

Ezt nem nekünk kell eldönteni, hanem a kortársaknak.

Valami azért lehetett ott, hisz az európai mércével mérve nem túl fontos Árpd-ház elég sok tagjából lett szent.
Pedig elég viharos volt az uralkodóház története. Nem volt olyan uralkodó, akinek ne lett volna legalább egy trónkövetelője.

2018.04.29. 20:24:52

@pacsy: @khamul:
OK, elfogadom amit mondtok. Bár kicsit skizofrén módon vagyok ezzel, mert én már nem vagyok katolikus. Jézus pár tanítása nagyon magas szintű volt, ezért pl. István király nekem már nem fért bele. Én a szent alatt mindig olyasmit képzelek el, ami nagyon jézusi. De elismerem hogy a történelmi szemléletem nem túl jó, egyrészt, másrészt meg nem is szólhatnék bele mert már nem vagyok benne ebben a vallásban.

De azért kösz a válaszokat, szerintem érdekes dolgokat hoztatok fel!

Hermes the God in Yellow 2018.05.01. 10:16:30

az egy politikai/propagandatechniai kérdés, hogy kit avatnak szentté.

szent Istvánt azért avatták szentté, mert Szent Lászlónak ez politikai érdekében állt és mert volt elég pénze és befolyása, hogy ezt ki tudja járni Rómánál. Emellett a pápa valószínűleg úgy ítélte, hogy neki is érdekében állhat a dolog.

a szentek ugyanúgy születnek, mint ahogy Rommel és Kirov váltak legendákká. Történelemhamisítással.

pacsy 2018.05.01. 13:34:04

@altavista: Megcsodaltam azt az alazatossagot, amivel kepes vagy reagalni (Szent Tamas szerint ez a spiritualis epulet alapkove), nagyon epulok rajta, koszonom szepen. Sokat jelent nekem (es egyebek kozott arra is felbatorit egy kicsit, hogy a sajat gyengesegeimmel is jobban szamot merjek vetni - nehez, nehez...)

@Hermes the God in Yellow: Sok mindennel egyetertak az elso reszol, amit irtal. Nyilvan mindennek van politikai vetulete, slagerszovegektol ( www.youtube.com/watch?v=7MuSYoZKoUE ) a sajto- es konyvkiadason at egeszen a Nobel dij megiteleseig (es nem csak "beke" kategoriaban!) - miert epp' a szentteavatas volna kivetel? Szerintem kar viszont, hogy ilyen radikalis vegkovetkeztetest vontal le - nekem fajdalmas is.

Hermes the God in Yellow 2018.05.03. 00:12:04

@pacsy: hogy is volt? ja igen: "sztem Te túl érzékeny vagy ezen a téren".

2018.05.03. 09:11:47

@Hermes the God in Yellow:

'szent Istvánt azért avatták szentté, mert Szent Lászlónak ez politikai érdekében állt és mert volt elég pénze és befolyása, hogy ezt ki tudja járni Rómánál. Emellett a pápa valószínűleg úgy ítélte, hogy neki is érdekében állhat a dolog.'

Ez a 'magyarázat' csak még több kérdést vet fel.

Miért volt olyan sok Árpád-házi szent?
Miért nem volt az egyesült Spanyolországnak egyetlen szent királya sem?
Miért van egyetlen francia király a szentek között?
Miért nem nőtt a szentként tisztelt francia királyok száma az avignoni fogság alatt?

Senkinek nem volt rá pénze, és senkinek nem fűződött hozzá semmilyen politikai érdeke?

Hermes the God in Yellow 2018.05.03. 09:47:35

@khamul: Magyarországon a pápa befolyása invesztitúra-ügyben elenyésző volt a nyugat-európai országokhoz képest. az egyházi struktúra és a katolicizmus Magyarországon egyedül az Árpád-ház kegyelméből létezhetett mint domináns politikai-kultúrális tényező, míg Nyugaton sokkal régebbi volt, mint a Capétien és egyéb dinasztiák. emellett, csak hogy a pápa soha ne felejtse el, hol a helye, folyamatosan flörtöltek Bizánccal.

ennek megfelelően a pápáknak kevés hatalmi eszközők volt a magyar királyokkal szemben. így ház azzal üzérkedtek, amijük volt. árulták páldául a szentéavatásokat. mert az analfabéta parasztok elnyomására jó eszköz volt, ha magadat a legtöbb szentet felmutatni tudó dinasztia utódául prezentáltad nekik. annyira, hogy ez bizonyos körökben máig működik.

Hermes the God in Yellow 2018.05.03. 09:51:46

@khamul: különben az egyetlen szentéavatott Capétien uralkodót is éppen az avignoi pápaság előestéjén, politikai gesztus gyanánt avatták szenté.
süti beállítások módosítása