Lehet, hogy én leszek itt az állandó kötözködő, de nem bírom ki kérdés nélkül:

Mit értesz azon, hogy "baloldali keresztény gondolkodók"?
Ezért azok: "küldetése elsősorban a szegények (elszegényedők), kisemberek és kitaszítottak (testi-lelki betegek) felé szól"?
Ha igen, akkor milyen az a jobboldali kereszténység?
És az mitől keresztény? És vajon ez esetben Krisztus maga milyen oldali lett volna?

És egyáltalán: minek kell egyáltalán nekünk ez az egész baloldali-jobboldali marhaság? Hiszen Krisztus éppen hogy egyesítette magában embervoltunk minden oldalát, és feloldotta az efféle látszat-ellentmondásokat, ugyanis Ő a "3 V", az Út, az Igazság és az Élet...

"Baloldali" alatt azt értem, aki szociálisan elköteleződik a fent említett embercsoportok iránt.

Mithrandir, valószínű Ky-Lí azt akarta állítani, hogy azoknak tetteiben is megnyilvánul a szociális elköteleződés. Nézd meg milyen a magyar gyakorló katolikus világa: egy olyan szubkultúra, ahol csak akkor érzi jól magát ha hasonló stílusú kispolgárok jelennek meg. Szóval inkább érdek mint érték alapján szerveződik.

Na és ahhoz képest, hogy térítő vallás, nem érzem azt a fene nagy befogadókészséget, nyitottságot, hogy a vonzerőről ne is beszéljünk. Már elnézést, de a r.k. egyház (de a többi is, ha ez vigasztal) - hogy is fogalmazzam finoman - kissé furán néz ki kívülről. (Apropó: javaslom, legyen egy poszt a Mária Rádióról.)

Disclaimer: a kommentelő ateista.

legyen...ki irja meg?

...és kedves ern0, Isten hozott! Érezd otthon magad köztünk :))

A legnagyobb baj, hogy a keresztények átengedték a szociális érzékenységet és a szolidaritás gondolatát az un. baloldalnak.Miért volnánk attól baloldaliak, ha krisztusi módon gondolkodunk? A kisemberek egyebkent nagyon nem szeretik, ha kisembernek nevezik őket.

Szerintem az a baj, h a modern katolicizmus egy hódító vallás, mely erősen hierarchikus, egyházában is de vallásában is. Értem ez alatt:
-a papok kiemelt helyzetét az Istennel való kapcsolattartásban. Nem csak nagyobb tudásuk/elkötelezettségük teszi őket tanítóvá a hívők KÖZÖTT, de maga a poziciójuk az egyszerű hívők FELÉ emeli őket. Így a véleményük több, mint a közösség egy bölcs tagjának a véleménye, egy magasabb rangú személy véleménye. Ez nagyban leveszi a hívőről az önálló vélemény felelőségét.
- a felelőség levételét az egyénről. Lásd fent + gyónás. Ez egy kollektív bűntudatot eredményez, ami így már nem az egyént terheli. Amíg a magasabb rangú személy előtt (pap) a meghatározott rituálékat teljesítem (gyónás), addig megszabadulhatok a bűntudattól, a felelőségtől.
- Nem csak a hit alap üzenetei (szeretet, megbocsátás,..), de a megvalósulása is (szertartások, üzenetek értelmezése, dogmák) "felülről jön", a hívő szerepe ezek készen való elfogadása, nem pedig a "saját feldolgozás".
- Cserébe, h leveszik a válladról a felelősséget, beleolvadsz egy egységes, heterogén közösségbe, sokkal inkább leszel a közösség része, mint egyén, önállóságod nagyban feladod a magasabbról kapott kész üzenetek, véleményekkel szemben. Ehhez járul hozzá, h a kereszténység üzenetei természetüknél fogva egyszerűek: szeress, légy megbocsátó,..

Mindez (egyén, önállóság feladása) ellentmond korunknak, ezért természetes, h ropog a szerkezet. A megoldás az lehetne, ha a papokat ismét a hívők szintjére hoznák (krisztusi mód?), ami magával hozná az egyén erősödését, de ezt egy hódító vallásban nagyon nehéz elképzelni.

Én mint kívülálló, sőt teljesen más kultúrából érkező, kívülről így látom. Érdekelne, Ti mit gondoltok róla,lehet nyugodtan nem egyetérteni.

Ky-Li: na, muszáj volt neked, igazán sajnálom :-)

huncros: teljesen jó, amit írsz, a modern vallásgyakorlás olyan, mint bármely termék vagy szolgáltatás manapság: bemész a templomba, megmosod a kezed, két miatyánkat elmondasz, végigfeszenged a misét, aztán szevasz, jó katolikus vagy

anyósom (erdélyi református) teljesen meg volt zavarodva attól, amit a helyi lelkész "művel": nincs kimondott templom (művház), plusz vidám dalokat énekeltek... szóval sokan igénylik a jó kis bevált pénzbedobós vallást

ern0 · linkbroker.hu/ 2008.06.18. 22:58:38


"teljesen jó, amit írsz, a modern vallásgyakorlás olyan, mint bármely termék vagy szolgáltatás manapság: bemész a templomba, megmosod a kezed, két miatyánkat elmondasz, végigfeszenged a misét, aztán szevasz, jó katolikus vagy"

Azt hiszem, itt fején találtad a szöget.
Jól tetted, hogy E/2 személyt használtál. Ugyanis valóban téged minősít, ha ilyen módon "veszed igénybe" a "szolgáltatást". Lehet így is, és így valóban semmi értelme. Engem legalábbis soha ilyesmire az Egyházban nem buzdított senki.
Sokkal inkább személyes megtérésre, megélt vallásra és aktív közösségi szerepvállalásra.
(Más kérdés, ebből mennyit tudtam megvalósítani, nem önfényezésnek szántam.)

Egyébként ebben az értelemben a kereszténység soha nem is volt "tömegvallás".
Maga Jézus mondja: "Sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak"
Rajtad, rajtam áll, melyiket választod /om.

Én annak vagyok a híve, hogy nevezzük az Egyház tevékenységét "szolgáltatás" helyett inkább szolgálatnak. Elismerem azonban, hogy egyesekben joggal merülhet fel az Egyház kapcsán a szolgáltatás. Ha azonban az illető része és nem csupán szemlélője akar lenni az Egyháznak, akkor a szolgáltatásból szolgálat lehet. Ugyanis nem csak a papság része az Egyháznak, hanem mindenki, aki részt vesz a szolgálatban és nem csupán haszonélvezője akar lenni a "szolgáltatásnak".

Huncros:
- "a papok kiemelt helyzetét az Istennel való kapcsolattartásban". Nem egészen értek egyet: szerintem mindenkinek teljesen egyéni döntése, hogy mennyi időt fordít az Istennel való kapcsolatának építésére (=imára).

- A felelősségvállalás terén egyetértek veled abban, hogy jó lenne, ha ez egészséges mértékben növekedne az Egyház tagjaiban. A gyónással kapcsolatban: szerintem épp az a lényege, hogy Krisztus megszabadít bűneinktől, ezáltal a bensőt romboló lelkiismeret-furdalástól. De erről szívesen olvasnék nálam jóval "szakértőibb véleményt". Egyformán látjuk viszont: a felelősségvállalástól csak úgy nem szabadíthat meg a gyónás, pl. az okozott kár jóvátételére is felszólít.

- Tényleg nagy probléma, ha a hívek felülről, készen kapnak mindent, valóban csökkenti az egyéni elköteleződés mértékét, ha nincs feladat/szolgálatvállalás (v. annak lehetősége) a hívek részéről. Jó megoldás lehet, ha a pap/lelkész képes a feladatokat ésszerűen delegálni. Ez biztos nem könnyű, főként, ha valaki évtizedekig másként tette dolgát.
Az általad említett "krisztusi mód" szerintem is nagymértékben segítheti az Egyház megújulását.
Rojo: reménykedjünk, hogy egyre többen látják majd így!
Üdv Mindenkinek.

ern0:
Az ember olykor tényleg nehezen veszi az akadályokat a változások terén (is).
Anyósodnak is biztos szokatlan volt tapasztalni, hogy nemcsak a templom falain belül lehet igaz, hogy ahol ketten vagy hárman együtt vannak az Ő nevében, ott jelen van Ő maga, a Feltámadott is. Azt, hogy ez a Benne hívőket vidámsággal tölti el, teljesen érthető (hívő) emberi reakciónak tartom.

Lehet, hogy félreértettem valamit, de szerintem épp a "pénzbedobós" vallás működésének ellehetetlenülését támasztják alá a fentebbi sorok.

ill. fentebbi hozzászólások.

Régi, aktuális kérdésfelvetés! Ajánlom szegénység/szolidaritás témában tanulmányozni a KALOT régi vezetőinek írásait. Ízelítőül egy-két idézet:
P.Bíró Ferenc sj:

„Tegyük nyilvánvaló gyakorlattá, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Lássák meg rajtuk a távolállók, hogy akik az Eucharisztiához járulnak, meg tudják osztani a javaikat a rászorulókkal. Adjunk földi kenyeret és majd jönni fognak az égi kenyérhez is. Ha az a kérdés, hogy egy elhanyagolt területen templomot építsenek-e vagy népjóléti intézményt, én az utóbbit választanám.”

P.Bíró Ferenc sj:

„Az egyháziak ne csak a templomba járókkal foglalkozzanak, forduljanak a nagy tömegek felé. Tegyük ezt addig, amíg nem késő, nehogy akkor érkezzünk meg, amikor az aposztáziában megkeményedő tömeget már nem tudjuk megközelíteni. Ilyen esetben a Gondviselés megengedi, hogy az elhanyagolt tömeg forradalommal „végezzen velünk”. Keleten már vöröslik az ég alja, nyugatról pedig a szőke fenevad veszélye fenyeget. Nincs más menedék számunkra, mint a gyakorlatias szeretet.” (V.ö. Petruch, Életrajz)

És egy Csávossy levélrészlet 1950-ből, amit szerzetestársainak ír:

„A kapitalizmussal állítsuk szembe a szegénység szeretetét. A Kommunizmus felé bizonyítsuk be, hogy nem szükséges istentelennek lenni ahhoz, hogy valaki igazán szociális érzésű legyen és kellőképpen értékelni tudja a földi jólét igazi jelentőségét is. Ne irtózzunk az alacsony és nehéz munkától sem! Ne akarjunk anyagi javakkal úgy ellátva lenni, hogy gondtalanok lehessünk. Jól írta valaki, hogy a ’kapitalizmus harca a kapitalizmussal hatékonyan csakis az antikapitalista szellem hősies lendületű bajnokaival lehetséges.’ Nem lehet igazi együttérzésünk a szegényekkel, ha magunk nem vagyunk szegények és nem öleljük át a keresztet.” …

„Minden embernek egyenlő joga van a földi javakhoz is, akár a megélhetésről, akár a művelődésről van szó. Ez nem jelenti azt, hogy a földön teljes egyenlőségnek kell uralkodnia mindenben. Azt sem, hogy bizonyos mérsékelt gazdagság és szegénység is ne legyen képviselve a világban. De minden esetre jelenti azt, hogy egy ember se legyen a földön, aki nem saját hibájából, hanem a társadalmi rend igazságtalansága miatt kénytelen nyomorogni és megfosztva lenni az emberi kultúra és civilizáció minden áldásától. Azt pedig maga a lelkigyakorlatok szelleme követeli két oknál fogva. Először azért, mert az anyagi jólétnek és az emberhez illő életmódnak bizonyos mértéke erkölcsileg szükséges ahhoz, hogy az ember szabadon és megelégedetten szolgálhassa lelke üdvösségét és előmenetelét. Másodszor azért, mert a felebaráti szeretet követeli, hogy minden testvérünknek részt adjunk a közös javakból, melyeket akár a természet maga, akár az emberi tehetség oda helyezett az emberiség közös asztalára. Ez a keresztény értelemben vett szabadság, egyenlőség, testvériség.

Ennek megvalósítására azonban kellő lelkület szükséges az emberben. Ez a lelkület nem más, mint hogy minden embert, akárki legyen az, nem mint olykor a szerzetekben dívik, cím gyanánt, hanem valóságban testvérünknek tekintsük. De ehhez szükséges, hogy Krisztus Urunk szavát: ’Amit ezeknek cselekdtetek, nekem cselekedtétek”, szó szerint vegyük és száz százalékosan törekedjünk megvalósítására az életben. Ez pedig szükségképp magában hordja a követelményt, hogy mindig azt nézzük, ami másnak, és nem azt, ami nekünk jobb.”
Barátaim! Van mit tanulni elődeinktől!!!

Lásd továbbá www.parbeszed.com -A magyar jezsuiták szociális apostolkodásának elvei és gyakorlata a huszadik század huszas és harmincas éveiben

Lehet, hogy félreértem a véleményeket, de az egyház szerintem nem tud szociális hálóvá válni. Egyéneket kell / lehet segíteni, de mint missziós feladat ez összességében nem lehet az egyház feladata. Erre ugyanis nincs megfelelő forrása, mert nem szervezet, nem gazdálkodik, nincs vagyona, amit újraoszthatna. (Az adományok? Ugyan már!) Azért van az állam, hogy ezt tegye meg pl. az egyház iránymutatása alapján.

Huncros véleményét én találónak érzem, különösen olyan szempontból, ami az emberi közösségek működése dinamikáját illeti. Tényleg kéne valamit csinálni, hogy a kedves hívek a mise végén ne vonuljanak ki az egyházból a következő vasárnapig! ... Hiába háborodsz fel mithrandir, ez sok tekintetben így van. Apró, hétköznapi dolgokat megtenni a melletted álló testvérért. Ez ma nem megy, ne áltassuk magunkat!
De a hierarchia mégis csak nagy találmány, mert bizony a demokratikus irányítás enyhén szólva nem bizonyított. Egyébként a kisebb közösségek létrejöttét és működését nem akadályozza a hierarchia, csak sajnos nem is segíti. De ez nem a jó szándék hiánya, inkább hibás szocializáció, szerintem.

Ráció:
A "mise végi kivonulás" gondolatodra reagálnék. Jó, hogy említed, mert tényleg nagyon fontos, hogy a kereszténységünk megélése ne a vasárnapi misék idejére szorítkozzon, mert az tényleg csak máz. Istennek hála, azért akadnak olyan helyek, ahol mise után is megállnak az emberek elbeszélgetni egymással. Sőt bátorítani szeretnélek, hogy higgy benne: mi úgy tapasztaljuk, hogy sokan vannak, akik örömmel segítenek másokat a hétköznapokban is :)

Ez a "mise végi kivonulás" sajnos nem csak a katolikusokra, de az egész kereszténységre igaz. Református lelkésztől hallottam ugyanezt a kérést a gyülekezethez: ne csak vasárnap legyünk lángoló lelkű keresztyének, hanem hétköznap se rejtőzzünk az árnyékba! Nem akarom fényezni a jezsuitákat, de talán az ő elfogadásuk, megértésük lenne a célhoz vezető út. Ha a papok (sajnos nagyon sokan vannak közöttük) nem éreznék úgy, hogy összedől a világ, ha nem nekik van igazuk, ha nem éreznék feladatuknak a mindenáron való térítést, akkor egyrészt sokkal több embert tudnának meghívni, ráadásul szerintem ezek az emberek a hétköznapokban is jobban megélnék a hitet. A jezsuiták olyan szintre vitték a mások megértését, elfogadását, hogy még az én teljesen más gondolkodású páromat is "meghódították". Nem lett hívő, de határozottan látszik a gondolkodásbeli változás, az elfogadás. Talán ez lenne az irány. Sajnos még a saját papunk sem képes erre. Nem is tudok annyira megnyílni előtte, mint egy jezsuita előtt. Állandóan úgy érzem, hogy papként megbocsát, de emberként elítél.

mamamusz:
És hogy állunk mi magunk mások megértésével?

Becky: igazad van. Sajnos ez a mai emberek egyik legnagyobb hibája, hogy azt hiszik "nekik ez jár". Nagyon kevesen vannak, akik belegondolnak a másik helyzetébe. Nem tanultunk meg kompromisszumot kötni, beszélgetni, vitatkozni. Elvárjuk, hogy a másik kitalálja a gondolatunkat (pedig nem gondolatolvasó) és eszünkbe sem jut, hogy azért nem tudja kitalálni, mert számára az amit mi mutatunk, mást jelent. Ő azt hiszi, közben én azt hiszem és egy jó kis sértődés, veszekedés lesz belőle, holott, mindketten jót akartunk a másiknak. Mint viccben az a házaspár, akik negyven évig minden reggel zsemlét esznek. A férj az alját, a feleség a tetejét. A 40. házassági évfordulójukon azt gondolja a férj:" 40 évig ettem a zsemle alját, pedig én a tetejét szeretem, de hát úgy gondolom, hogy a feleségem hagy egye a finomabb részét. Most az egyszer megajándékozom magam a tetejével, az asszony biztosan megérti." Tehát megkeni az alját a zsemlének és odaadja a feleségének, aki így kiállt fel: Köszönöm drágám, nem is tudod, mennyire örülök, hogy ilyen kedves vagy! Én az alját szeretem, de úgy gondoltam, ha te is azt szereted, akkor edd azt, nekem jó lesz a teteje is."

Valahogy így vagyunk az életben is. Csak sajnos egyre ritkább az, hogy a másik kedvéért teszünk valamit, inkább a saját kényelmünket, fontosságunkat helyezzük előtérbe. Én próbálom a gyerekeimet úgy nevelni, hogy lássák: a vita jó dolog. Muszáj a másikkal kibeszélni a dolgokat, muszáj megértetni vele magunkat. Hogy ez milyen formában zajlik, csendben egy pohár bor mellett vagy éppen repülő tányérok között, az már vérmérséklet kérdése csupán. Szerintem.

Kicsit újságírósan az itteni felcímet is adhattam volna kommentáló jelleggel az új hírhez:
www.magyarkurir.hu/hirek/udvardy-gyoergy-pecsi-egyhazmegye-uj-megyespuespoeke

Pedig a lépés "logikus" volt. Közvetlenül következett az utóbbi 6-7 év viszonyaiból. Folytatódik a magyar egyház "egészpályás letámadása" - remélem, legalább néhányan vannak, akik élvezik ezt a "játékot".

Mindamellett nem vagyok pécsi, és azt hiszem, hogy korábbi élményeim alapján állíthatom, hogy az új püspököt tisztelem és szeretem. Neki személyesen: ad multos annos, Gyuri atya!

www.tlig.org/hu/humsg/hum551.html

www.tlig.org/en/messages/139/