Kié is a Biblia? Válaszunk – a miénk – kétértelmű. Jelentheti azt, hogy mindnyájunk közös kincse, és a „mi” ebben az esetben nem értelmezhető elég tágasan. De persze egy kis hangsúlyeltolódással úgy is értelmezhető, hogy „csak a mienk”. Komoróczy Géza, akit felkértek, hogy a Biblia Éve alkalmából előadást tartson az Ökumenikus Nemzetközi Bibliai Szimpóziumon június 23. és 25. között Esztergomban, azon kesereg, hogy a „mi” értelmezése ebben az esetben korántse volt ökumenikus. Főleg az bántja, hogy a Biblia-év rendezvényein nem vesznek részt a zsidó hitközösségek – foglalja össze panaszát az „És”-ben. Csakugyan, az azonos nevű (Biblia Éve) honlapon, mely a Bibliát „promotáló” év alkalmából jött létre, a három keresztény egyház, a katolikus, a református és az evangélikus hirdette meg az eseményt: „Boldog, aki olvassa” mottóval. Ezért aztán Komoróczy Géza irritálva kérdezi: „Mi keresnivalója van egy keresztény Biblia-promóción annak, aki a Biblia, jelesül a héber Biblia, a Tanakh történeti hátterével foglalkozik, és az ókori Keleten belül judaisztikát tanít egy állami egyetemen?” Jó kérdés? Persze csak akkor, ha azonosulunk a tanár úr egyéb kijelentéseivel: „mintha ebben a Biblia-évben a római katolikus egyház – nem a biblikus tudósok: az egyház mint intézmény – magának akarná lefoglalni a Bibliát.” Ha így volna, az katolikus szempontból is hiba lenne, de miért gondolja ezt a judaisztika tanára? Nemde, tudományának ítél oda olyan elsőbbséget, amellyel az csak szorosan vett szakterületén bír. A Bibliát nem egyetemei tanszékek számára írták, hanem liturgikus szándékkal, az Istentisztelet számára. Jó erre időnként emlékezni.

Amúgy, ami emberileg érthető, a tanár úr, aki az ELTE Asszirológiai és Hebraisztikai Tanszékén „professor emeritus”, és harmadmagában az MTA Judaisztikai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa, a maga portékáját dicséri. Cikkében, illetve előadásában hangsúlyozza, hogy a Biblia olvasását ők tanítják helyesen, sőt mi több elfogulatlanul: „több diákunk párhuzamosan jár valamelyik keresztény felekezet egyetemére, lett belőle ferences vagy piarista szerzetes, református lelkész vagy theologiai (sic!) tanár”. Mennyi az a több? Mert a név szerint felsorolt volt hallgatók (alumni) száma a tanszék és a Kutató Intézet közös honlapján 19. Egyikük a Pápai Református Teológiai Akadémia tanszékvezetője, ahol még egy alumnus is tevékenykedik, míg öt másik a Pázmány Péter Katolikus egyetemen oktat, mintegy igazolva, hogy a tanszék csakugyan kiképez keresztény kutatókat. De persze az is feltűnik, hogy egy zárt tudományos közösségről van szó: az Intézet maga a három főmunkatárs mellet csak egy titkárnőt és egyetlen tudományos segédmunkatársat foglalkoztat, Komoróczy Szonja Ráhelt. Családi vállalkozás ez, amely ettől függetlenül fontos szerepet tölt be: kiképzi az egyetemek számára a tanári utánpótlást. A kör bezárul. Ilyen családias légkörben egy hatalmas szervezet, mint a katolikus egyház, félelmet kelthet. Ami megmagyarázza a tanár úr fenntartásait. Míg magát a Biblia-értelmezés igazi letéteményesének tartja, az „egyházi predominancia, a kizárólagos képviselet (Alleinvertretung) igénye és másfelől az oktatás rendszer, hogy így mondjam, Bibó István egy kifejezést variálva, szekuláris (világiasság) defeficit-je nem tette lehetővé társadalmi méretben a Biblia kiemelését kizárólagosan vallási értelmezés közegéből, egyenrangúsítását a nagy irodalom alkotásaival”. Itt álljunk meg egy pillanatra. A professzor igyekezetében, hogy tanszékének potenciális jelentőségét kiemelje, mintha az ideologizálás csapdájába esett volna, akár tudatosan. A „kizárólagos képviselet” mögé beszúrt német fordítás, Alleinvertretung, árulkodó. Mutasson a professzor úr pápai dokumentumot, ahol ez a kifejezés használtatik! A szakszó valójában a német külpolitika kulcsszava volt a hidegháború idején, mellyel a bonni székhelyű német szövetségi kormány azt az álláspontját védte, hogy a német nép egyedüli törvényes és legitim képviselője, és nem osztozik ebben a Német Demokratikus Köztársaságnak mondott képződménnyel, melyet nem ismert el. A történelem Bonnak adott igazat, de gondolom, Komoróczy tanár úr nem ebben látja a párhuzamot. Bibó István becsempészése a történetbe sem túl szerencsés, mert szekuláris deficitről beszélni bármilyen összefüggésben alaptalan, és nem is tudományos, hisz a deficit megállapításának előfeltétele, hogy meghatározzuk az elérendő szintet: mihez képest áll fenn a deficit? Mindezt a tanár úr még fokozza, amikor a „római katholikus dominanciájú (…) Biblia-évet „veszélyesen zsidóellenes”-nek nevezi. Hiába is olvasom az „Élet és Irodalom” teljes 3. oldalát elfoglaló cikket át többször is, a szerző ezt a zsidóellenességet sehol sem bizonyítja, miközben nem szalajtja el az alkalmat, hogy belső vitát is gerjesszen, amikor a haszid hitközség Tóra-kiadását bírálja. A legelemibb hibát azonban akkor követi el, amikor a héber Biblia újszövetségi értékelése ellen hadakozik: ez – bár „akarva-akaratlanul” – hallgatólagos „fentről lefelé” harc a zsidók ellen, állítja. A nyelvész elfelejt két apróságot: ti., először is azt, hogy egymilliárd keresztény nem tudományos dokumentumként, hanem életvitelének zsinórmértékeként használja a Bibliát, ami nem, hogy távol lenne annak eredeti, zsidó használatától, hanem éppenséggel annak újjászületése nagyobb léptékben. Nemde a zsidók nem Bibliáról – ami szorosan véve könyveket jelent – hanem a Törvényről és a prófétákról beszél, azaz megint csak életvitelének alapkövéről? A második pontocska sem kisebb horderejű: az Újszövetség nem pusztán előzményt lát az Ószövetségben, történelmi és kronológiai értelemben, hanem beteljesülést: Jézus Dávid Fia.