Jezsuita bloggerek

Kedves Testvéreim!

Engedjétek meg, hogy mondjak néhány gondolatot a magvetőről szóló evangéliumról, mégpedig egy szokatlan szemszögből, amit nem gyakran hangsúlyoznak: most vallásközi megközelítésből igyekszem szemügyre venni ezt a témát.

Hadd kezdjem egy személyes történettel. Egyszer beszélgettem egy a Fülöp-szigetekről való katolikus lánnyal. Aki nem tudná, ez Ázsiában az egyetlen ország, ahol a keresztények többségben vannak, viszont földrajzi elhelyezkedése folytán nagyon közel van számos nem keresztény vallási és kulturális hagyományú országhoz, például a hindu többségű Indiához és Indonéziához, ami muszlim többségű, ám a jelentős kínai kisebbség miatt a konfucianizmus hatása is világosan érzékelhető. Tehát a Fülöp-szigetiek az anyatejjel szívják magukba a vallásközi gondolkodást. Nos, ez a lány mesélte nekem, hogy a buddhista hagyományban is van egy olyan példázat, ami nagyon hasonlít a magvetőről szóló jézusi példabeszédhez. Csakhogy abban lótuszvirágról van szó!

A lótusz különleges növény – a keleti vallások egyetemes szimbóluma. Talán sokan tudják, hogy a mi vízililiomunkhoz hasonlóan az is elhanyagolt és piszkosnak tartott helyeken, például mocsarakban tenyészik. Gyökereit – mélyen a víz alatt – a talajba ereszti, nagyon hosszú szára van, amelynek végén – a víz felszínén – gyönyörűséges hófehér virág pompázik.

Szóval a buddhisták azt mondják, hogy mindez az emberiség állapotát szimbolizálja. Vannak olyan férfiak és nők, akik a lótuszvirág gyökeréhez hasonlítanak: egyelőre a napfénytől elzártan, piszkos környezetben élnek, mélyen a föld alatt – lelkileg még kevéssé fejlett állapotban. Vannak azután olyanok is, akik a szárhoz hasonlítanak: ők már úton vannak a felszín felé, hiszen elindultak a személyes lelki fejlődés útján. És végül azok, akik lelki szempontból gyönyörűen kifejlődtek, egy gyönyörűséges hófehér lótuszvirághoz hasonlítanak.

A lány, aki erről mesélt nekem, némi iróniával azt is hozzátette, hogy milyen furcsa: a buddhista ismerősei közül senki sem azonosítja magát az első kategóriába tartozókkal. És persze kevesen mondják magukról azt is, hogy már teljesen „beérkeztek”, megvilágosultak volna. „A többség inkább úgy gondolja, hogy valahol középen áll...” – mondta a lány némi kajánsággal a hangjában. „Egyébként én is ezt gondolom magamról...” – tette hozzá végül mosolyogva. Meghatott a becsületessége, és az, hogy ilyen emberi módon, nyitottan állt hozzá egy a sajátjától különböző vallási hagyomány tanításához.

Sietek tisztázni: nem azért meséltem el ezt a történetet, hogy kisebbítsem vele Jézus Krisztus magvetőről szóló példabeszédének szépségét és eredetiségét. Inkább azért beszélek róla, hogy hangsúlyozzam a kereszténységtől különböző vallási hagyományok gazdagságát. Hiszen óriási gazdagságot rejtenek!

A jezsuiták egyik korábbi általános elöljárója, Adolfo Nicolás atya hosszú ideig dolgozott Japánban és a Fülöp-szigeteken. Szerette mesélni a következő történetet, én egyszer személyesen is hallottam tőle: egy alkalommal – valami konferencián – hallott beszélni két misszionáriust, akik homlokegyenest különböző hozzáállással dolgoztak. Mindketten a magvetőről szóló példabeszédet elemezték. Csakhogy az egyikük, egy európai, úgy értelmezte az evangéliumi példabeszédet, hogy a misszionárius a magvető, aki szórja az Ige magvait. Hiszen mi sem magától értetődőbb! Legalábbis látszólag...

Adolfo Nicolás SJ 2008 és 2016 között vezette a jezsuita rendet

A szavaink közül egyesek úgymond az út szélére esnek, és hamarosan felcsipegetik őket a madarak – ezek azok az emberek, akik elvesznek a hit számára, nem képesek termést hozni. Mások köves talajra hullanak, ahol gyökerek híján hamar kiszáradnak. Ezek – hasonlóan az előzőkhöz – olyanok, akik nem tudják életre váltani az Igét. Akárcsak azok, akiket elfojtanak a tövisek, amelyek közé hullottak, s így hamar elszáradnak – lelki értelemben is. Csak kevés mag hull jó talajba, hogy ott aztán végre bőséges termést tudjon hozni; harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat... (vö. Mt 13,3–9; 18–23; Mk 4,3–20).

A másik misszionárius azonban – aki japán volt – nem értett egyet ezzel az értelmezéssel. Egyáltalán nem erről van szó! – erősködött. Ha jobban megnézzük az evangélium szövegét, akkor mindjárt kiderül, hogy a magvető maga Jézus Krisztus. Isten a magvető! A misszionárius legfeljebb csak az aratásban segédkezhet...

Mit jelent mindez? Nagyon is sokat! Óriási különbség van ugyanis abban, milyen hozzáállással megyünk az emberek közé, attól függően, hogy milyen szerepet tulajdonítunk a példázat szereplőinek és kivel azonosítjuk őket. A japán teológus – és maga Nicolás atya is – azon a véleményen volt, hogy amikor elmegyünk hirdetni az evangéliumot, bátran feltételezhetjük, nem mi vagyunk az elsők. Isten előttünk jár. A nyomait már ott találjuk, bármilyen korán keljünk is útra, hogy elsőnek érkezzünk. Krisztus ugyanis már elhintette az evangélium magvait az emberek szívébe, éspedig jóval azelőtt, hogy mi akár csak gondoltunk volna a misszióra. Ő már előkészítette a szíveket az üzenet befogadására.

Másokat meghallgatni – ez bizony nem erőssége az európai (és általában a nyugati) kultúrában nevelkedett embereknek. Mi inkább ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy magabiztosan cselekedjünk és „megmondjuk, hogy hogyan is kellene lennie a dolgoknak” (Tudniillik szerintünk...) Csakhogy a túlzott magabiztosság valójában gyengeséget, vakságot és belső bizonytalanságot takar. A valódi erő nyitott a másik által felkínált igazságra, keresi és meglátja a másokban is meglévő jót.

Ha ti képesek lesztek az életetekben másokat meghallgatni, sohasem lesztek egyedül! Úgy sohasem szigetelődtök el, nem kell félnetek az egyedülléttől, ahogy attól sem, hogy „munka nélkül maradtok” az emberek között. Isten, aki már ott várakozik a szívek mélyén, segíteni fog. Ámen

P.S.

Egy prédikációhoz nem szokás dokumentumokat fűzni bizonyítékul. Most mégis hadd idézzek Adolfo Nicolás SJ egy 2015-ben Taizében elmondott beszédéből:

„Úgy gondolom, a vallásos érzület számára magától értetődő a bölcsesség. Sok bölcs embert találhatunk Ázsiában. Ázsia tele van bölcs emberekkel: Konfuciusz, Buddha, az upanisadok misztikája. Minden országnak megvan a maga listája. Lao-Ce, Menciusz, és a többiek. Ez a bölcsesség Isten Lelkének a munkája. Meg vagyok győződve, hogy szükségünk van Ázsia bölcsességére is, nemcsak azért, hogy nyitottabbak legyünk, hogy jobban érezzük magunkat a miatt, mert nyitottak vagyunk, hanem mert Krisztus teljességét akarjuk. Krisztus teljességéhez pedig minden bölcsességre szükségünk van, ezeket együtt kell látnunk. Úgy gondolom, ez igencsak megváltoztathatja a hozzáállásunkat a misszióhoz. Túlbuzgóak vagyunk abban – a saját hiányosságaimról, hibáimról tudok beszélni –, hogy elmondjuk mindazt, amit Európában láttunk, de nem vagyunk képesek meghallgatni. Soha nem ültünk le, hogy meghallgassuk azt, amit az ázsiaiak szeretnének elmondani nekünk, hogy ők milyen emberi bölcsességgel is rendelkeznek, amelyre Isten Lelke vezette őket a századok során. Nem sokkal Japánba érkezésem után hallottam, hogy Isten már a misszionáriusok érkezése előtt is ott volt Japánban, és meg vagyok győződve arról, hogy ez így is van. Ezeknek az embereknek a bölcsességében, hagyományaiban, kultúráiban és vallásaiban Isten már igen nagy munkát végzett, tőlünk [ti. az európai misszionáriusoktól] függetlenül. Mielőtt a Fülöp-szigetekre mentem volna, az egyik utolsó dolgom Japánban az volt, hogy moderáltam egy a magvető példabeszédről szóló beszélgetést, ahol részt vett egy japán teológus is. Két vélemény volt: az egyik egy francia misszionáriusé, a másik pedig egy japán ferences biblikusé, aki jól ismerte a példabeszéd kommentárjait. A misszionárius a hagyományos nézetet vallotta, miszerint a misszionárius a magvető, aki elhinti Isten Igéjét. A japán teológus azt mondta: Nem így van, ez nem jó értelmezés, ugyanis Isten a magvető. Ha figyelmesen olvassuk az Újszövetséget, észrevehetjük, hogy Krisztus a magvető, aki az emberek szívébe hinti el az Igét. A misszionárius csak aratásra megy. Így megváltozik a látásmód: a misszionárius igehirdetése csak megtalálja azokat, akik válaszolnak Isten Igéjére, amely már őelőtte dolgozott az emberek szívében, megérintette szívüket, és válaszolnak rá. Ez csak az aratás. A misszionárius nem egy sivatagba érkezik. Soha nem egy sivatagba érkezik, hanem olyan emberekhez, akiknek a szívében már ott van Isten, aki már sokféle módon munkálkodott bennük. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos.”

(Fordította: Korponai Gábor)

P.P.S.

És még, legvégül, az interkulturalitás egy további aspektusa egy nemrég készült interjúból: 

A MAGYAR JEZSUITA, AKI BESZÉL KÍNAIUL – ANDRÁS ATTILA SJ TAJVANI ÉLMÉNYEIRŐL