Talán beszélgetni kellene vele? Nem a templombajárásról, hanem a balesetről, a gyászról meg az érzéseiről. Ott van egy 16 éves lány, aki hatalmas krízisen ment keresztül. Remélem nem az a legfontosabb téma náluk, hogy akar-e templomba járni?

Lehet, hogy már korábban is "lazultak a szálak" ez csak ez utolsó csepp volt a pohárban. Szerintem azokat is meg kellene kérdezni, akik továbbra is templomba járnak, hogy mit éreznek a baleset kapcsán, de föként mire gondolnak, mit éreznek, hogy a lány nem jár. Szerintem ennek is tisztázódnia kellene valahogy, mert a családtagok, éppen ilyen helyzetben is, az istenkapcsolat közvetett hordozói, és nem mindegy hogyan érkezik a lányhoz tölük ez "üzenet".

Kedves Pacsy, te még nagyon fiatal vagy, vagy ez egy provokatív poszt? Nem baj egyik sem, csak magas labádt adtál fel:

Én egyetértek ifsz megközelítésével.

Továbbmegyek: Egy ilyen tragédia után, akinek élő hite van, - eddig apának tudta szólítani Istent - az szerintem most az asztalra csap, és azt kiáltja: Miért tetted ezt?! Te vagy a felelős!
Hogyan másként érezhetne egy normális ember???

Járjon talán meghasonlottan templomba, hallgassa a saját érzéseivel teljesen ellentétes prédikációkat?
Szerintem erre a helyzetre csak úgy jöhet válasz az Élő Istentől, ha most felteszi a kérdést: Hogy fog rendbe jönni az életem ezek után?
A gyász egyik fázisa a harag is, ha ez kimarad, soha nem fogja tudni lezárni, ami történt.

Még egy megjegyzés, ami már messzire vezet, de fontosnak tartom. Ha valakinek csak a templomba járás a kapcsolata Istennel, ahol vasárnaponként hall valami szépet, akkor nincs is miről beszélni. Látjuk, tapasztaljuk magunkon is (akár), hogy a mai ember gondolkodásmódján ez nem változtat. A szorgalmas miselátogatás mögött az egyéni életeket nézve sokszor évtizedes sebek, kimondatlan fájdalmak, értetlen vagy zűrzavaros hitvilág rejtőzhet.

Tényleges szeretetkapcsolatok nélkül nem lehet kereszténynek lenni. Ez viszont a helyi közösségeken, embereken keresztül, tetteken, vígasztaló szavakon keresztül valósul meg. Ha ez nincs, kálvária minden - és az ember először a templomot hagyja el, majd az egyházat. Ha mégis megmarad a hitben, - mert jó az Isten, és élteti az embert, - akkor sem futja be azt a pályát, amire az élete végén büszke lehet. A keresztény ember társas lény!
Most kéne megtalálni azokat az embereket, akik irgalommal, szeretettel, hasonló tragédián már túllépve meg tudják mutatni neki is, hogy érdemes.

Pacsy, ifjúsági bibliaórát tartasz? ( :
Szerintem lazán jöhet a vélemény, utána is kibeszéljük magunkat, nem csak előtte...

ifsz: egyetertek veled, szerintem is az a legfontosabb ilyenkor, hogy valaki a gyaszrol, a tortentekrol beszelgessen a lannyal. Meg persze az is, hogy valaki tamogassa abban, hogy megfogalmazza Istennel kapcsolatos csalodasat, haragjat, hiszen ez az elso lepese a gyogyulasnak, a valaszkeresesnek (a Bibliaban nem egy, nem ketto pelda van ra, hogy Isten emberei idonkent jol odamondogatnak). Sajnos, epp a napokban allt ossze a kep egy ismeros fiurol. Nagyon furcsa a viselkedese, es sokaig arra gyanakodtunk, hogy kabitoszerezik. Tobbszor kiserelt meg ongyilkossagot, es idonkent abban leli oromet, hogy masoknak fajdalmat okoz, foleg azoknak, akik szeretik, es hangoztatja magarol, hogy o rossz ember. Nem tudom, milyen a megszallottsag, de ez is eszunkbe jutott. Most kezd osszeallni a kep.. Ez a fiu kamaszkoraban elvesztette az apukajat. Addig templombajaro volt, de akkortol kezdve (nyilvan nem volt senki, aki ezen a krizisen atsegitse) Istent tudatosan ellensegenek tekinti. Sajnos ugy tunik, hogy ez az elhatarozas annyira tudatos es eros volt, hogy ilyen szornyu kovetkezmenyei lettek..

Kedves Pacsy!

Szerintem a miselátogatás mindig fakultatív. Ha valaki külső kényszer miatt jár misére az nem sokat ér. Egy ember életében vannak olyan időpillanatok, amikor hitélete intenzívebb vagy kevésbé intenzív. Talán úgy is fogalmazhatnék: mindig közeledünk vagy távolodunk Istentől, stagnálás, egy helyben állás nem létezik. Az általad említett esetben elsősorban az adott személy vigasztalására lenne szükség, a gyász feldolgozásának segítésére. Odafigyelésre, szeretetre és nem számonkérésre. Talán jót tenne ilyen esetben a közös Bibliaolvasás vagy hasonlóan megrendítő élményeket átélt keresztény emberek társasága. Mintaadás arra, hogy ők hogyan kerültek ki egy ilyen válságból.

A legfontosabbat persze elfelejtettem: imádkozni kell érte!

Helló Mindenki!
Pacsynak üzenem, hogy jó rágós csontot dobott fel témának, de persze ez egyáltalán nem baj. A téma ugyanis egyáltalán nem ritka, sajna.
Pár éve összecsaptak a fejem fölött a hullámok, és olyan helyzetbe kerültem, amikor az évek óta halmozódo dolgok hirtelen kirobbannak, és minden borul...borultam vele én is, nem mentem misére, aztán következő héten sem, sem azután, és így ment ez jó darabig. néha beoldalogtam egy-egy köznapi misére, de minden hétem más volt a motivációm és mindig csak testileg voltam jelen: megyk, mert hátha csoda történik; megyek, mert lehet, hogy jó lesz a prédikáció; megyek, mert keresztény vagyok, megyek, mert hátha lebukok a szüleim előtt; megyek, mert a barátaim megneszelnek valamit és ciki lesz a szemük elé kerülni; megyek, mert imádkozok amnéziáért és az Isten majd megadja stb. stb. néha béna indokok.
Aztán jött a Húsvét és még csak nem is gyóntam...szóval ráraktam egy lapáttal még a dolgokra. Persze nem kértem segítséget sem: nagy hiba volt! Ne kövessétek!
Nem tudom pontosan, hogy mikor és hány órakor volt a fordulat, csak azt tudom, hogy már nagyon hiányzott az, ahogyan a Nagyfőnökkel eldumáltam mise alatt és után, és az is hiányzott magamból, amivé ezek a beszélgetések tettek (miközben változatlanul dühös voltam).
Aztán nagyon döcögve, lomhán és amolyan cammogósan (kezdetben fenntartásokkal és néha bizony cinikusan) de beindult újra a misére járás, és végre mertem imádkozni is. Lett segítségem, és a barátaim eddig nem ismert tulajdonságait is megismerhettem. emlékszem, hogy egyszer faggadtak a szüleim, hogy miért nem vagyok hajlandó misére menni, de annyira utáltam a gondolatot, hogy nekem ezt még most meg is kell magyaráznm, mikor "nekem most olyan rossz, hát nem látjátok", nagyjából ezek a gonodlatok voltak bennem. Nem kell erőltetni a misére járást.....ilyen esetekben.
Válaszom Pacsynak:
- elakadt-e az istenkapcsolat? Hát persze, de jobbára én hátráltam ki belőle.
- visszatért-e a hit? szerintem igazából el sem ment, mert arra emlékszem, hogy végig szégyelltem magam, amiért nem mentem misére, csak elhessegettem a gondolatot, hogy "nekem most ki kellene tartanom a hitben, mert olyan húdejó-erős-keresztényként kéne megfelelnem a Jóistennek". (Nem lehet az Isten ennyire szigorúan elváró...ugye?)
- megerősödtem-e? Tuti, de a segítség mindig elkel, mindig.
Kérés: küszködő embernek nem biztos, hogy sikeres úgy prédikálni, hogy "gyere el misére és jobb lesz", annak ellenére, hogy tudjuk, hogy persze, hogy lehet, hogy jobb lesz, csak akkor ez még nehezen hihető....
Remélem senkibe sem gyalogoltam bele :)

Szerbusz Pacsy!

Szabad a gazda! Áruld el, kérlek, hogy mit válaszoltál! :) Nekem hála Istennek nem halt meg senki a családomban autóbalesetben, ezért eddig még nem foglalkoztatott a téma, hogy vajon mit válaszolnék ilyen esetben. De egyet tudok, hogy mit biztosan nem tennék. Észt osztani, mert fogalmam sincs milyen érzés lehet, hirtelen, búcsúzás nélkül megválni egy szeretett családtagtól. Max. vele együtt hallgatnék addig, amíg magától meg nem szólal. Valahogy így képzelem el az együttérzést, a részvétet, hogy próbálom a terheit vele együtt cipelni és magamban imádkoznék érte, hogy találja meg a lelki békéjét. Szerbusz. :)

Szia Szucsteri, én nem éreztem ifjusági bibliaórán magam, amikor meghallgattam az anyuka gondját-történetét, csak álltam ott lesújtva. Úgyhogy nem is szeretném - most sem - a magabiztos tipp-osztó szerepét játszani. Inkább köszi mindenkinek; jó volt végigolvasni amit irtatok, épültem rajta. Különösen Dormi és Pampalini, köszi a saját anyagot :) Számomra a kulcs (a feladott labda ui. a poszt egy szavában volt elrejtve), hogy nem szabad "tanácsot adni" (labda, amit szerencsére senki sem csapott le). Mert én ilyenkor leginkább végighallgatni igyekszem, esetleg kérdezni is, de azt is először csak hosszú csend után. Pedig minden ízemben érzem - és az egész képzésem is erre predestinál -, hogy milyen kézenfekvő lenne most mondani valamit: a nyelvemen van egy csomó jó tipp/tanács/"megoldás". Csakhogy - egyre inkább ez a meggyőződésem - ez csapda volna. Csak hát kicsit nehéz kitartani az eszköztelen résztvevő tehetetlenségben, a(z együtt-) szenvedésben. Pedig, szerintem, nincs alternatívája. Egyébként pedig tudok jezsuitáról, aki évekig (!) be sem tudott menni egy kápolnába v. templomba, pedig hát pap is lett volna ugyebár. Egy kicsit válságba jutott a hite, na... Van ilyen. De az elöljárók szépen kivárták a dolgot. Meg Isten is :) Van mit tanulnunk Tőle. (Bocsánat, ha kicsit túl didaktikusnak tűntem - magamnak is mondom pedig...) Na sziasztok! PS: Hátha beindulnak lassan a többi SJ blogolók is - tartsatok ki... (Már, ha akartok - ez is fakultatív :)

Sziasztok!

Ami szerintem sokat segíthet még (főleg a visszataláláshoz) a tágabb vallásos környezet, elsősorban a hasonló korúak, vagy azok, akikkel hasonló eset történt (akikkel egyébként is kapcsolatban van). És itt nem arra gondolok, hogy üljenek le beszélni a témáról, hanem a spontán beszélgetésekből is sok erőt lehet adni a másiknak.
Nekem néhány évvel ezelőtt, volt egy allergiás rohamom, aminél felvetették, hogy a holnap már nem 100%. Ezt főként csak azért mondták, hogy vegyem komolyan a dolgot, de így is bőven sok volt. Másnapra már nem volt semmi bajom, és próbáltam teljesen visszazökkeni addigi életembe, ami úgy tűnt sikerült is. Nem sokkal később elmentem a hallássérültek karácsonyi miséjére érdeklődésből. Ezzel borult nálam minden, a jól megszokott szokások, a mise rutinja, nem voltak meg. Rá kellett jönnöm, hogy az addig szilárdnak hitt hitem, lényegében csak megszokásokra épült. Felvetődött a kérdés is, hogy a siketek miért járnak templomba? Hogy ha én sérültnek születek, és Isten jóságáról, vakok, bénák meggyógyításáról olvasok és erről magyaráznak, hát én lehet, hogy elfordulnék Istentől. De mégis úgy tűnt, hogy nekik sokkal nagyobb a bizalmuk Isten felé. Bár egy halálesethez nem hasonlítanám a dolgot, de „az ilyen események” nekem segítettek a hit elmélyítésében azáltal, hogy újra átgondoltam dolgokat, amit egyébként nem tettem volna meg (akkor nagyon nehéznek tűnt). És itt dormi válaszát Pacsynak csak megismételni tudnám. A segítség tényleg mindig elkel, de ezzel nekem az volt a problémám, hogy akkor még nem tudtam megfogalmazni mi zajlik le bennem. És úgy nem álltam a pap elé (aki négy egyházközség között rohangál), sem más hívő elé, hogy boccs valami nem stimmel nálam, fejtsd meg és segíts.(Szerintem kívülről nem volt annyira szembetűnő a problémám). Miséket nem hagytam ki, de most már azért megyek, mert ott akarok lenni, nyitottabb lettem, így egy-egy szó vagy mondat már sokkal jobban meg tud érinteni (egészen más, mint anno).
Időnként meg szoktam fordulni egy gyermekotthonban játszani a gyerekekkel, ahol főként látássérültek vannak. Én csak az állandó bentlakókkal szoktam találkozni. Itt rendre elöljön a téma, hogy a szüleinek ő miért nem kell, hogy egy szülő, hogy képes elhagyni a saját gyerekét!? Múltkor volt ott egy lány (régen ő is ott lakott hétköznap, hétvégén otthon), most 24 éves, egy évvel fiatalabb nálam és mesélte, hogy agydaganatos volt és ötször műtötték stb. És ilyenkor ott állok és azt gondolom, hogy valami valami „biztatót, vagy valami magyarázatszerűséget ” kellene mondanom, de semmi olyat nem tudok mondani, ami „értelmes” lenne, amit én is el tudnék fogadni Ilyen helyzetekben az ide vágó bibliai idézetek álszentnek tűnnek tőlem, és nem tudom én egy ilyen próbát kiállnék-e. Így jóformán csak meghallgatni tudom őket (a helyzetükbe se igazán tudom beleképzelni magam, mert én utána egészségesen megyek haza) és csodálom, hogy ezek után is képesek bízni Istenben, és járnak templomba. Hát van még mit fejlődnöm.
Bocsánat,hogy túl hosszúra sikeredett ez a szöveg, és nem a templomba járásra hegyeztem ki (bennem ezek a gondolatok merültek most fel).

Halihó!
Pacsy rátapintott egy fontos dologra: okosan hallgatni. Ugyanis utólag elmesélték a szüleim, - akik mint kiderült nem vakok, mint ahogyan azt én hittem-, hogy nehéz volt nekik megállni, hogy ne árasszanak el amolyan felnőtt "bőcsködésekkel", mert folyton arra próbáltak ügyelni, hogy jó időben, jó helyen, jó hangsúllyal szóljanak hozzám. Aztán addig ügyeltek erre, míg végül nem szóltak egy mukkot sem. De ez így volt jó :)
Végülis a Jóbos sztoriban is csak ülnek eleinte a haverok a főhős mellett, de legalább ott vannak.

Köszönöm, Dormi. Gratulálok a szüleidnek. Tanulom ezt én is. Ne zsigerből osztogatni az észt. Hanem közösséget vállalni az elesettel...

Szia Pazman Enikő!
Szurkolok neked! :)

Sziasztok!

Köszi Pacsy, hogy elárultad! :) Tényleg, milyen nehéz megállni egy ilyen helyzetben, hogy az ember hallgasson és pláne okosan hallgasson, teljes odafigyeléssel! :)
Dormi, a Jóbos sztori nekem is nagyon bejön. Valahogy addig el is jutottam, hogy együtt hallgatnék a példában szereplő leányzóval, de türelmesen, értőn végighallgatni és nem közbeszólni, az nehéz feladat. Pedig igazából ezt kéne megtanulnunk, amolyan Momósan hallgatni. :)

Sziasztok!
Jó volt olvasni a soraitokat!
Mammamia, ahogyan Te is írtad, és mások bejegyzéséből is kiolvasható, hogy "türelmesen, értőn végighallgatni és nem közbeszólni, az nehéz feladat". Ezt én is gyakran tapasztalom magamon.
Érdekelne, hogy Ti hogy látjátok: mi mozgatja az embert ill. bennünket, amikor saját elgondolásainkkal/sztereotípiákkal/"jótanácsokkal" igyekszünk előállni?
Magunk és mások bizonytalanságát igyekszünk csökkenteni? Vagy másról van szó?

Azt hiszem, Vidus, a "szenvedést-tűrő" képességünk hordozza a reagalásainkat.
Meg a hitünk.
Ha hiszem igazából, hogy Isten a görbe utakon is egyenesen ír, adok időt magamnak a gondolkodásra. Elbírom a szenvedést a csendemben. Alázatosan fogadom a számomra új élethelyzetet.
E képességet kifejleszteni kellenek a lelkigyakorlatok.

Igen, a hallgatás egyáltalán nem mindig "beleegyezés" - ahogy a közismert mondás állítja. Jézus sem válaszolt mindig sem a kérdezöinek, sem pedig az elítélöinek. A compassio az együtt türés (hordozzátok egymás keresztjét) fáradságos és fájdalmas. Néha a "jótanács" menekülés ez elöl (Vidus kérdésére). Ettöl függetlenül lehet tanácsot adni, hiszen akkor miért lenne a Jótanács Lelke. Ez viszon, szerintem, inkább olyan, hogy engedi az ember hatni magában és próbál segíteni, hogy ez a másikban is bekövetkezzen, és maga mondja ki lényegében a "tanácsot", vagy legalább is legyen felkészülve rá.

Enikő, Karl, köszönöm a nagyon értékes gondolataitokat.
Karl, menekülési útvonalként említetted a "jótanácsot", erről szembe jut, hogy érzéseimben időnként biztosan hasonlítok Cirenei Simonhoz...
Biztosan többen ismeritek az imáját:

"Krisztusom!
Nem így terveztem a jövőmet.
Nem akartam veled találkozni.
Nem akartam tudni, hogy ki vagy,
hogy miért gyaláznak és vernek téged.
Mégis feléd sodródtam,
és egyszer csak azon kaptam magam,
hogy az ostorcsapásokból nekem is jut,
kereszted súlya pedig a vállamra nehezedik.
El akartam onnan menni,
hisz semmi keresnivalóm nem volt ott.
Rád néztem, és mintha egy világ nyílt volna meg előttem!
Megláttam keresztedben az emberiség bűnét.
A saját bűneimet is!
Felismertem, hogy szenvedésedet értünk,
a mi bűneinkért vállaltad,
önként, szeretetből!
Most már vágyom arra, hogy melletted lehessek,
hogy én is hordozhassam keresztedet, ami az enyém is!
Köszönöm, Uram, hogy az élet forgatagában
akaratom ellenére mégis magadhoz vezettél!
Köszönöm, hogy felismerhettem benned az Üdvözítő Istent!
Köszönöm, hogy e találkozás által megváltoztattad az életemet!
Királyom, erősítsd meg lábamat,
acélozd meg akaratomat,
hogy méltó társad lehessek az úton!
Ámen."

Még egy mondat:

"Az anyuka próbálta kicsit erőltetni a dolgot, de azért neki is volt szíve: nem minden áron."

A korábbi bejegyzésem talán kicsit indulatos volt és Pacsy joggal ütközhetett meg azon, hogy többen is szinte kiakadtunk a kérdésen.
Nos, a fenti idézettel azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen (nagy) felelőssége van a lelkipásztornak abban, hogy a természetfeletti (kegyelmi) megoldások mellett a természetes, vagyis a szakmai megoldásokat is ismerje, keresse, használja a munkájában. Miért?

Ebben a konkrét helyzetben pl. feltenném azt a kérdést, hogy az apa halálával milyen rejtett zavarok kerültek felszínre az anya és lánya kapcsolatában. Az anya otthon megpróbálta úgymond misére tuszkolni a lányt, aki ellenállt ennek. Ezután az anya a paphoz sietett, mert őt találta ebben a helyzetben olyan autoritásnak, aki a kétségeit eloszlatja, - akár pro, akár kontra.
Mit kellene kideríteni most:
1.) Van-e az anyának igazi, mély, bizalmi kapcsolata a lányával. Ha nincs, akkor nehezen tud neki most segíteni!
2.) Az anya legalább annyi segítségre szorulhat, mint a lány. Mert bár a templomba járás neki nem okoz meghasonlást (van már ennyire bölcs), az a helyzet, hogy egyedül maradt mint szülő, gondviselő, neki sem könnyebb, mint a lánynak az apa elvesztése.

stb. ... nem ragozom tovább.

Talán látszik, hogy azt szerettük volna többen is érzékeltetni, hogy nagy a lelkipásztorok felelőssége, ha valóban közel engednek magukhoz (elvállalnak) ilyen feladatokat, és abban nem biztos, hogy az együttérzés a maximum, amit tehetnek!

Nem tudom, milyen az a képzés, amire Pacsy is utal, de azt gondolom, hogy nagyon fontos felismerni, hogy hol van az a határ, amit már egyházi emberként nem tud vállalni valaki, és így továbbküldi az adott személyt megfelelő szakemberhez. Ehhez nyilván tájékozottnak kell lenni egy sor pszichológiai témában.

Ez az érvrendszer ma még túlságosan új az egyházban, sőt, sokan úgy érzik megkérdőjelezi Isten szeretetés, a Gondviselést.
Pedig a vicc is azt mondja, (elég logikus), hogy árvíz idején a csónakba kell beszállni, ami értünk jön, nem az utolsó háztetőn imádkozni égre emelt szemmel!

Talán értitek, amit mondani akarok ezzel.
Kevés lehet az a segítség, amit egy lelki vezető fel tud ajánlani. A krízisek pedig elég bonyolult dolgok.

Kedves "lélek és psziché",
úgy érzem, talán túlhangsúlyozod a szaktudományt. Abban igazad van, hogy adott esetben egy lelkivezetőnek fel kell ismernie, amikor pszichoterapeuta bevonása szükséges, de semmiképp nem tartanám alacsonyabbrendűnek a lelkivezetést, de még össze sem mosnám a két műfajt.
Sajnos sok példát látok magam körül, ahol jószándékú neurotikus hajlamú emberek hosszú ideje vergődnek a "szakemberek" kezei között, de nem gyógyulnak, mert ebben sem ők, sem a terapeuták nem hisznek igazán. Amíg nincs transzendentális távlat nyitva (amit pusztán a szaktudomány nem tud adni), nincs "kifutása" a gyógyulásnak.

Ami az adott helyzetet érinti, szerintem semmiképp nem tanácsos erőltetni, hogy a leány templomba járjon. Nagyon is jogosak a kérdései, hiteles az ellenállása. Az Istenről szerzett keserű tapasztalatai nem találkoznak az eddig kialakult Istenképével. Ezt a tragédiát egy esélynek is föl lehet fogni: itt a lehetőség, hogy újraépüljön az Istenképe, az "eddigi cukormázas automata" / joviális szakállas bácsika talán átalakulhat a szabadság Istenévé, a mindenben jelenvaló-létté. Mindenesetre - így ismeretlenül is - elkezdtem imádkozni ezért a leányért.

kiscsirke: lényegében egyetértünk.

Én nem mondom, hogy Istent hagyjuk ki a terápiából! Csak azt mondom, lehet, hogy egy adott szakemberen keresztül cselekszik. Mert egy pék is jobb kenyeret süt, mint akár szentatyánk. (Ennek ellenére még sosem adtam hálát az asztalnál péknek, sokkal inkább Istennek.)

Neked van lelki vezetőd? Nekem van - egy szerzetes. Van, amiben zseniális. Különösen a dolgok megkülönböztetésében. És van, amihez lövése sincs. Például nem gyásztanácsadó, - ami egyébként képzés keretében tanulható.

Persze, a rossz szakembernél nincs rosszabb. De bizony a beteg az imádság ellenére is sokat szenved, ha pl. nem kap fájdalomcsillapítót. Akár testben, akár lélekben.

Számomra Isten nem lesz "kisebb", attól, hogy elfogadom azokat a talentumokat, karizmákat, amiket nem közvetlenül az egyház emberein keresztül ad. Sőt!
Rácsodálkozom arra, hogy milyen értékes minden ember, és természetszerűleg része Isten tervének, ami - bár látom, ez zavaró gondolat sokaknak - elsősorban embereken keresztül valósul meg.

Jó reggelt, lélek és psziché, örülök, hogy reagáltál!

Amit most kifejtettél, azt el tudom fogadni. Isten szerencsére nem aszerint oszja az adományait, hogy a klérushoz tartozó, vagy szerzetes, vagy "mezei" világi hívőről van szó.

Van lelki vezetőm, szoktam imádkozni, néhányan járnak hozzám beszélgetni (lelkivezetésre???).

Szerintem egy reális lelkivezetés nem próbál meg kész megoldásokat, "fájdalomcsillapító" kegyességi maszlag válaszokat adni a problémákra (ami a tüneteket összemossa az okokkal és egy rövid ideig tartó megnyugvást ad), hanem csupán meghallgat, jelen van, kísér, esetleg kérdez a tisztázás végett ; Istenre irányítja a figyelmet.

Előbb utóbb mindenki életébe belekerül a szenvedés, az a kérdés, hogyan viszonyulunk hozzá. Manapság nagy a kísértés, hogy azonnal szakemberekért, fájdalomcsillapítókért kiáltsunk, távol tartsuk magunktól a fájdalmat.
Szerintem a szenvedéseket alapvetően nem csillapítani kell, hanem elfogadni. Ha nem tagadjuk, hanem bátran próbáljuk elhordozni a szenvedést, esetleg Istent megtalálni benne, az mindenképp a megvilágosodás útja. Ez a személyes tapasztalatom.

Természetesen a lelkivezető ismerje föl, ha a "passzív" meghallgatás mellett mondjuk pszichológiai támasz is kell, de ilyen esetben sem szabad egymást kizáróként tekinteni a szakembert és a lelkivezetőt, hanem együtt lehet egy-egy krízisen átsegíteni a rászorulót. (Szerintem ebben is egyet értünk.)

Kedves Kiscsirke!
Egyetértünk a lelkivezetés lényegét illetően, viszont én azt látom időnként, hogy a pszichológiai támasz, szakember szükségességének (környezet által történő) felismerése és annak igénybevétele az érintett személy részéről nem biztos, hogy ennyire magától értetődő dolog. Az sem egyszerű kérdés szerintem, hogyan segíthet ebben a család, a barátok.

Arno! Ez jó kis buktató adott esetben a gyógyulás felé vezető úton. A fentebb említett meghallgatás, együtt szenvedés stb. valamikor nagyon kevésnek bizonyul, bizony kell a szakember. Van olyan ismerősöm, aki évtizedek óta(!) szenved a körülette élők problémái, és legfőképp saját gondja, hozááláása miatt. Előfordult vele, hogy végre igénybevette pszichiáter segítségét, ami arról szólt, hogy kéthavonta kellett 3-4 órákat ülni a rendelőben, hogy 5 perc alatt felírjanak neki valamilyen gyógyszert, meg sem teremtve a lehetőségét a mélyebb beszélgetésnek, a probléma kiaknázásának. Ez, gondolom, az érintett emberben is joggal kérdőjelezi meg a szakmai segítség(? - Segítség!) hasznosságát. A helyzetet pedig hónapról-hónapra egyre rosszabbnak érzi az illető, és ez meglátásom szerint a környezetében élőkre is nagy terhet ró.

hozzáállása miatt.

Sziasztok!
Egy mondat shine kommentjéhez:

Nyilvánvaló, hogy az állami ellátásban nagyjából az általáad vázolt ellátást lehet kapni. Nagy baj ez, részben gazdasági kérdés, messzire vezet.

De aki bármilyen formában is terápiáról beszél itt, az nyilván szakszerű és érdemi orvos-beteg kapcsolatot feltételez.
Az "egyből a gyógyszer" és a "csak semmi gyógyszer" pedig egy olyan problémakör, amihez nem lehet általános receptet adni.

A legszerencsésebb talán a pap-pszichológus lenne, bár ez is nehéz, és nyilván kevés embernek van affinitása, hivatása a két dologhoz egyszerre.

Furcsának tűnhet, hogy ilyen keretek között értelmezi valaki a lelki vezetést, csak az a helyzet, hogy ha körülnézünk, elég zűrös dolgok vannak az ember életében. Ami régen 50-100 évig (vagy tovább) igaz volt, az most folyamatosan változik. Nehéz ehhez úgy alkalmazkodni, hogy az ember válságok nélkül megússza. Régen is ilyen volt az ember lelke, csak nem voltak pl. ilyen elvárások.

Egy munkahelyen például ott kell lenni fejben, kész.
Ha nem vagy ott, röpülsz. Aztán marad a csövezés.
Észnél kell lenni, és kihasználni minden lehetőséget, ami ebben segít.

Erről a gyógyszerfelírásról eszebme jut, amit egy orvos barátom mondott, hogy ma milyen gondokkal küszködik ma itthon a családterápiás kezelés. Ha egy nehéz sorsú családban felnövő gyermek tanulási-, viselkedési zavarokat produkál, akkor a gyereknek írnak fel gyógyszert és ezzel mintha kifogynának az eszközökből a szakemberek (Mert a brutális apuka nem valószínű, hogy akár szakemberhez, akár paphoz bejelentkezne). Vajon hány ezer családban fordul ez elő?

Lélek és psziché: "De aki bármilyen formában is terápiáról beszél itt, az nyilván szakszerű és érdemi orvos-beteg kapcsolatot feltételez." Lehet, de ez csak hipotézis, ami egy blogon talán elmegy, a való világ meg sokszor sajna egész más. Ahogyan Te is írod: "Nyilvánvaló, hogy az állami ellátásban nagyjából az általáad vázolt ellátást lehet kapni." Ergo: aki lelki segítségre szorul, de nincs pénze (kb. 5000,- Ft/óra) maszek segítségre, az sok jóra ne számítson, legalább is a hazai eü-től. Szerintem ilyen körülmények közt nem furcsa a lelkivezetés, sőt, éppenhogy jó, ha "legalább" az illető Istenképét, alapvető szükségleteit, vágyait, érzéseit stb. rendezi valamelyest.

Egy szentmisén hallottam, hogy amióta megcsappantak a sorok a gyóntatószék előtt, azóta megnőtt a pszihiáterek, pszihológusok pacientúrája.

Ez lehetséges, de ez egy idöhatározói (amióta) és nem következményes (így aztán) mellékmondat. Lehet, hogy az utóbbi értelmében szánták (nem tudom), én viszont inkább az elöbbiben fogadom el.
Kérdés továbbá: mit jelent az, hogy megcsappatak a sorok, a mennyiség milyen arányban áll a minöséggel? ;-)

Szia Arno,
igaz. Ha valakinek pszichológiai támaszra lenne szüksége, de ezt nem fogadja el (vagy azért, mert ő maga nem látja be, hogy baj van, vagy azért, mert szégyell egy ilyen jellegű kezelést elfogadni // sajnos még manapság is megbélyegző lehet egy ilyen jellegű terápia), az egy nagyon nehéz helyzet. A környezet adhat visszajelzésket, de mindenképp együtt kell szenvednie a segítségre szoruló emberrel.

Az szerintem fontos egy ilyen "beállt" helyzetben, hogy a környezet tudatosítsa magában, hogy csak Isten a Mindenható, vannak helyzetek, amiket "külső" emberek a legjobb szándékkal sem tudnak megoldani. Bizonyos dolgokat el kell hordozni.

Szia Kiscsirke!
Egyetértek. És bizonyára még valami jó is ott van rejtetten abban a nehéz helyzetben.

Köszöntök Mindenkit!
Sok érdekes vélemény megfogalmazódott a témával kapcsolatosan. Talán annyit szeretnék hozzátenni , hogy régebben a hagyományos paraszti kulturában(Erdélyben ma is) különböző ritusok(virrasztás, siratás, halotti tor, gyászruha) segitették a veszteségek feldolgozását. Ezek kifejezték a közösség támogatását, keretek között tartották a gyászt.
Napjainkban a gyász időszaka azért is nehezebb mert gyakoriak a hirtelen halálesetek ami váratlanul ér, nem tudunk felkészülni, védtelenek vagyunk. De a mai - siker, pénz, karrierre épülő társadalmi szemlélet sem segiti a gyász feldolgozását, sőt a halál megkérdőjelezi ezeket.
Életünk minden időszakában érnek veszteségek(válás, műtét, munkahely elvesztése stb), a gyászhoz hasonló lélektani folyamatokon megyünk át. Nem szeretjük életünkbe beengedni a veszteségeket, de ha odafigyelünk és meggyászoljuk a "kis halálokat" akkor a nagyobb veszteségeket könnyebben sikerül elfogadnunk/feldolgoznunk.
Itt már utalt valaki arra, hogy bizonyos "kereszteket" egy életen át kell hordozni. A plébániai közösségek nagy lelki támaszt tudnak nyújtani veszteségek esetén.Ha szakember közbelépése szükséges, ott nyagy lelki sérülésről van szó, amit a közösség nem tud kezelni.

kektarnics: nagyon elgondolkodtato, amit irtal. Valoban, a hagyomanyos kulturaban minden valtozasnak megvolt a maga ritusa, ami segitett az uj elethelyzet elfogadasaban. (legenyavatas, katonakiseres, menyegzo, gyasz, elsiratas). Neha ugy erzem, rosszkor, rossz helyre szulettem :(

Milyen jó kis poszt lett ez! :-)
Az utóbbi két hozzászólás is mutatja, hogy milyen szerteágazó a témakör...

Én több éve várom azt, hogy ilyen párbeszédek főműsoridőben legyenek a tévében is.
(Naív elképzelés?)

Szinte soha nem nézek tévé-t, de ha lenne ilyen műsor, és tudnék róla, biztosan bekapcsolnám!
pampalini: "minden valtozasnak megvolt a maga ritusa" - ma meg annyi változás ér bennünket, hogy nem győznénk már ritusokkal... De a változás is lehet jó, vagy akár jobb, mint a korábbi helyzet, csak bennünk él mélyen az ismeretlentől való félelem. Nagyon fontosnak tartom, hogy bármilyen helyzetben is vagyunk, igyekezzünk egész valónkkal, minél tudatosabban jelen lenni benne, ízlelni, megélni.

Érdekes téma ez. De vajon hogy látja ezeket egy szerzetes és / vagy pap:

- Nehéz vezetni az embereket?
- Mennyire sok a lelki probléma?
- Beszélünk erről eleget (vagy ez is túlzás)?
- Segíthet a pszichológia?
- Milyen a jó (segítő) közösség?

Érdekelne a véleményetek, most elsősorban szerzetesek és papoké!

Hello átlagember, mint pap és szerzetes megszólítva éreztem magam :) Na most jól feladtad a leckét - így 5 percben... Én egyébként mostanában egyre kevésbé igyekszem "vezetni" akarni az embereket. Nyilván, ha lelki kísérőként egy beszélgetésben azt hallom, hogy valaki nyilvánvaló bűnt akar elkövetni, akkor mondjuk megmondom, hogy szerintem ezt ne tegye. De ha pozitíve szeretné, hogy megmondjam a tutit, pl., hogy "mi az Isten akarata", akkor már óvatosabb vagyok. Az ui. legtöbbször nem látszik ilyen világosan; még "belülről", hát még kívülről. A döntéseiért csak vállalja el ő a felelősséget! (Nehogy már rám haragudjon, ha tévednék :) Na jó, ez most poénnak hangzik, pedig komoly: sokan szeretnék egyháziakra hárítani a döntési felelősséget, amit én nem szívesen vállalok be. Persze ismerek lelki mestereket, akiknek nincs szükségük pszichológiára, mert egyszerűen látják, hogy mi van és mire van szükség, de én nem képzelem, hogy itt tartanék. A közösség pedig nagy megtartó- és támogató erő. Szerbusz.

pampalini!
Kesernyés hangulatodra Szt.Pál szavait idézem:"akit szeret az Úr, azt megfenyiti" Gyakran azért kell próbákat kiállnunk mert Isten ezek által készit fel egy komolyabb feladatra.

Olvasásra ajánlom Polcz Alain tanatológiával foglalkozó irásait.

- Lehetek a tanítványod?
- Csak azért vagy tanítvány, mert a szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanulnod tőlem, vagy bárki mástól.
-Mi szükség van akkor Mesterre?
- Hogy megláttassa veled, mennyire haszontalan dolog Mesterre hagyatkozni.
(Anthony de Mello)

Üdv mindenkinek!

Kiscsirke, szerintem ezzel a tréfásnak látszó kommenttel komoly dologra utalsz. Persze nem illik egy bölcseleti írást így kiforgatni, de felmerül a kérdés: Mi szükség van lelki vezetésre?
Vagy inkább így kérdezem: Amikor valaki odamegy egy "mesterhez", tudja, hogy mit akar tőle? Mert gondolom, hogy régen volt egy megszabott út, amit pl. Keleten be akartak járni a tanítványok.

Lehet, hogy a mai európai (magyar) mester-tanítvány viszony - az egyházban - inkább egy romantikus ábránd, vagy divatos trend?
Mit gondoltok erről?

Pacsy, kösz a választ!

Csatlakozom az átlagémber véleményéhez: Pacsy kôsz a választ, még akkor is, ha nincs ô betum - kulfôldôn élek, még saját computerem sincs. S szerintem, aki a misét csak látogatja, az elôbb-utóbb így végzi.... ennyi. A kérdés szerintem az: el szabad-e veszteni a gyermek-hitet?

Kedves Pacsy!
A történet "sziven" ütött.Én sem tudok mit tanácsolni,pedig hasonló cipőben járok,mint a vitainditó cikkben az anyuka. Gyermekeim rendszeres templombajárók voltak.14-éves korban megbetegedett az egyik fiam,aminek következményeként lebénult a lába.Egész nap fekszik,távúton végzi az iskolát (öt éve beteg).
Nagyon sokat szenvedett .Kijelentette,nem tud hinni Isten létezésében,mert ha van , akkor könyörtelen Isten.Én azóta még közelebb kerültem Istenhez(vagyis próbálok az Ő közelében maradni),és nem tudok a fiamnak érvelni,csak azt tudom mondani,hogy nagyon szeretem,és elfogadom a nézetét.Azt viszont tudja,hogy nekem fontos a szentmise és a szentáldozás (ha hazajövök ,megkérdi,hogy "na mit prédikált a pap").
Azt gondolom,hogy a legfontosabb,hogy a szeretetünket kimutassuk a gyermeknek,és elfogadjuk olyannak,amilyen,mégha nagyon fáj is ,hogy nem azt hiszi,amiről mi meg vagyunk győződve.(ez néha nem sikerül).

(Az imákra nagyon-nagy szükségünk van)