Amikor csatlakoztam a jezsuita rendhez, következők voltak rendtársaimnak szánt bemutatkozó soraim: Önmagamat leginkább úgy jellemezném, mint egy kutatót, kísérletezőt, aki – mint Rejtő Jenő írja – így él: “Ez mintha megannyi lombik lenne, amibe belehelyeztem magamat, mint egy minden kicsapásra alkalmas reagenst, és valahonnan távolról, tisztán, mint komoly, fehér köpenyes tudós figyelem ezt a vergődést, komoly, tudományos kísérletet, megkeverem magam és valahol messze, a lelkem legmélyén, ma még nem is tudok róla, összegezek és megállapítok: igen, igen." Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor mindezt meg kell hazudtolnom, nem mintha nem lennék hű önmagamhoz, csak vannak pillanatok, amikor nehezemre esne ezzel a tárgyilagossággal viszonyulni olyan dolgokhoz, amik szorosan kötődnek ahhoz, hogy ki vagyok, mit teszek és kikkel vagyok kapcsolatban. 

Ilyen pillanat volt az elmúlt napokban, amikor olvastam a provinciánk belső hírlevelében, sok más hír között, egy decemberi dátumhoz kötve a következő három szót: “provinciálisi vizitáció, Marosvásárhely”. 

Be kell valljam, szíven ütött. Nem is akárhogyan. E három szónak irtó nagy súlya volt/van. Súlyát mind olyan jelentések kölcsönzik, amelyek részben az évek során a reményeinkből, várakozásainkból, részben a marosvásárhelyi közösség beindulása körül ezen a nyáron kialakult helyzetekből gyűltek össze. Az előkészítő munkálatokban nem vettem részt, de ez nem jelentette azt, hogy mint “tiszteletbeli vásárhelyi” nem vártam volna a közösség elindulását. Ugyanakkor a végső száz méteren igenis belecsöppentem a folyamatba, ezáltal részesülve annak minden nehézségében és áldásában. Egyszerűen nem tudok hidegen ránézni, összegezni, mint egy fehér köpenyes kutató.

De mit is jelent számomra ez a fent említett három szó?

Először is, amint már említettem, sok-sok év várakozást, majd három év konkrét reményt.

Aztán figyelmem középpontját, amikor rengeteg egyéb dolog e köré rakódott le, engedtetődött meg létezni. Továbbá az első ott töltött hetek nehézségeit, amikor a frissen szentelt Jakabos Barnabás rendtársammal együtt osztoztunk egy kopár házban, amiben csak két matrac, egy asztal és két szék volt. Semmi egyéb. Lassan került lekvár meg kenyér, valahonnét meg tea is, hogy legyen “meleg étel” is, ha már elegünk van a száraz kenyérből. Minden egyéb időbe tellett, amíg kialakult, és addig olyan helyzetekbe keveredtünk a hamarosan megjelenő László atyával együtt, mint például a kávéfőző edény felhasználása előbb levesfőzésre – három egymást követő adagban – majd merőkanálként. Konyhai mosogatás? Andersen meséje. Mert ugyanaz. Mindössze egy kagyló egy ideig, az is a fürdőszobában, csak hogy el ne kapjon a kényelem szelleme. Közben hetekig lehetett hősködni hideg zuhannyal, s mesélni mellette száz okot, hogy tulajdonképpen miért is egészségesebb mint a meleg víz... Az ominózus három szó hangulatához még hozzátartoznak még Barnabás kerékpárjavításai, közös bútortervezések és összeszerelések, festékes ablakok megtisztítása és összekarcolása (zene a füleknek...), villanyáram beszerelése kívánt módon, majd víz és gáz, fűtés. Folytathatnám a már tulajdonképpen elfogadható állapotban levő házba való formálisabb beköltözésekkel – ugyanakkor tudva, hogy számomra mindez nem nyúlik a nyárnál hosszabbra, mivel ősztől folytatom tanulmányaimat máshol – a házi berendezések megtervezésével, lépcsőépítésel, tornácerősítéssel, szomszédokkal való barátkozással. Ami még hozzátartozik mindehhez, az az “átjáróház” jelleg, mivel munka mindig akad, munkához meg munkás, vacsorához vendég, ébresztőnek fúrógép, altatónak kalapács vagy éppen varrógép kattogása. Jellegzetes ízei mindennek a fáradt kiülések a verandán, a nyirkos kanapén, szemerkélő eső fátylán keresztül szemlélve a kétméteres gyomot, amint ellepi a kertet és mélyreható elemzések a nap végén arról, hogy egyáltalán mit lehetne kihozni és hogyan ebből a gyomkertből, merni álmodni arról, ahogyan mi szeretnénk alakítani a jövőt – már amennyire a Fennvaló is megengedi. Mindehhez hozzáadódik Marosvásárhely egyedi atmoszférája – és itt nem a ködben elég gyakori ammóniakoncentrációra gondolok, bár az sem mellékes – közelség a társadalom minden rétegéhez, valamint a lassanként kibontakozó pasztorációs lehetőségek.

Sok mindent sorakoztattam ide fel, talán túl sok is egyszerre. Ugyanakkor ha olvasni lehetséges is tárgyilagosan, leírni egyáltalán nem volt az. Talán nem is kell. Hadd merjünk szembesülni azzal, hogy életünk nem egy precízen körbehatárolt tudományos kísérlet, amelyben egyéb dolgunk nincs csak a különböző változók módosulását nyomonkövetni. Szívem szerint átfogalmaznám mindazt, amit Rejtő írt. Valahogy így hangzana: 

“Ez mintha megannyi lombik lenne, amibe belehelyezett az élet, mint egy minden kicsapásra alkalmas reagenst, és nem is távolról, tulajdonképpen egész közelről, poros ruhában, belekeveredve figyelem ezt a vergődést, néha komoly, néha tudományos, néha észbontóan formabontó kísérletet, megkeverem magam és valahol messze, a lelkem legmélyén, ma még nem is tudok róla, összegezek és megállapítok: igen, igen, nem tudott hidegen hagyni."