Most épp "mégse". Megyek inkább sétálni egyet. Az ki is volt aki arról írt, hogy van valami gravitációféle bennünk, és súlyos meg fontos meg nehéz dolgok körül néha körpályára állnak a dolgok? Nekem az "intézmény krízise" mostanában ez. Próbálnék valami kiutat találni ebből-abból, és olyan sok rutinszerű válasz van, amik szépnek tűnnek, de mégis a körpályára löknek vissza. Akkor inkább a posztmodern. Odáig menően, hogy inkább nem is kell válasz, csak a körpályát ne tovább. Menjünk inkább sétálni egyet.

Napokon belül másodszorra hallok Nietzschéről. Arról, hogy "ez nem a kereszténység - ez az, amit N. tapasztalt". Oké, csak ha ezen túl sokat töprengek, akkor megint egy körpálya, egy fontos kérdés körül. Mit jelent az, hogy amit meg én gondolok, az nem "az", hanem az, amit én tapasztalok. Adott esetben a valósághoz meg semmi köze - de élni azért csak kell, nem? Csak így aztán valahogy tendenciózusan jelentését veszti minden aminek kicsit mögé nézünk; "magmaradni az úton a válasz felé", írod, én meg belekérdezek, hogy miért, szerinted van "út", vagy ez csak valami, amit éppen Te tapasztalsz (én meg nem)?

Rá is jövök, hogy megzizzenek, ha túl sokat gondolkozom. Mégse. Klikk. Fogom a 14 hónaposomat és megyek sétálni. És erősen arra gondolok, hogy most nem gondolok semmire. Ha sikerül kicsit megnyugodni, akkor meg áttör a rendszeren az első leesett faág (vagy amit annak tapasztalok???)... de mindenesetre egy idő után már tényleg csak a faág. Hű, ez is milyen posztmodern dolog lett, nem keresni semmit, csak nézni ami van. Majd mindjárt a gyerekemet, ahogyan felfedez. Ő még tudja, hogyan kell ezt önmagáért, önmagában csinálni, filozófia nélkül is.

Abban teljesen egyet értek, hogy nem a töprengés oldja meg a dolgokat. (na, ezt úgy mondtam, mintha tudnám, mi oldja meg:)) Csak azért hangsúlyoztam ki az elgondolkodást, mert az magával hoz egy kis megállást, esetleg éppen egy sétát, vagy épp egy rácsodálkozást, filozófia nélkül... Szerintem akár az igenre is találó klikk volt...

Szerintem van út, de azt mindannyian másképp tapasztaljuk, persze egy-egy ponton azért találkozhatunk...

És mindemellett élni kell, és azáltal értünk meg dolgokat, ha élünk (megyünk az úton), ha tesszük a mindennapi tennivalókat, melyek néha jól sikerülnek, örömet adnak, máskor hibázunk és lefárasztanak... (út: hepe-hupa, bocs, erdélyi vagyok; a hepe-hupa Varga Péter Spílhózni című könyvéből)

Érdekelne, hogy mit értesz körpálya alatt és mire érted Te pontosan?

De minden esetre ennyire szétszedni a folyamatokat, ahogy ebben a bejegyzésben próbálkozom, csak elméleti szinten lehet... S ez egy kicsit "mű" (nem természetes) is ... De ennek csak akkor van értelme, ha konkrét lépések követik, és köszönöm, hogy ezt is aláhúztad. Egyébként úgy mindenestől köszönöm...

Kis pontosítás: Az IGEN-re kattintva megjelenő képet konkrétan, nem képletesen gondoltam. Vagyis nem a magunk gondolkodását és tevékenységét kéne kikapcsolni, ha ezt választaná valaki, hanem magát a számítógépet.

:-) Elküldtem a kommentet, sétáltam, visszajöttem, elolvastalak, és csak utólag jöttem rá, hogy ezekre tényleg rá lehet klikkelni. Egyből felfogtam, mire gondoltál azzal, hogy a kommentem akár az igenre is találó klikk volt :-o

Nem, a gépet nem kapcsolom ki; aki volt már kisgyerekes anyuka naphosszat egyedül idegen országban, az tudja, milyen fontos, hogy legyen valami - bármi - kapcsolatunk a külvilággal. De ennek ellenére itt lehet hagyni a gépet az asztalon és elmenni sétálni, aztán utólag begyűjteni az üzeneteket meg pl. a Te válaszodat.

Másfelől: a gép is csak az, ami. Eszköz, jóban és rosszban. Most van egy ádventi listám, hogy kiknek nem írtam már ki tudja mióta, és most leveleket gyártok.

A körpályáról is akarok írni, de nem most. A reflexióról azt tapasztaltam, hogy engem sokszor kirepít a valóságból és kedvetlenné tesz, lásd mint fentebb; kirepít először úgy, ahogy Téged a szemináriumról, aztán nem mindig az történik, hogy ad egy külső látást ami segít a dolgokat perspektívába helyezni, hanem értelmetlenné és viszonylagossá teszi a szójelentéseket és totál elvesztem a lábam alól a talajt. Mostanában olyan időket élek, amikor inkább utóbbi.

Vagyis: ez nem azt jelenti, hogy nincs reflexió, csak azt, hogy a reflexió folyamatára már nincs további reflexió. Izé... hogy mondjam el? Megállhatok és észrevehetem, hogy nem tetszenek a sablonok, a szokásos válaszok, a rutin, a háromopciós klikkelésekből felépülő rendszerek, de az észrevevést már nem mindig jó észrevenni, mert bűnbe visz. (Néha. Engem. Vagyis - nem általános.) Kicsit mint amikor az ember összetörik valamiben és a lecsupaszított önmaga őszintén és másokra is sugárzóan megnyilvánul, aztán ugyanő hirtelen mélyen megdöbben, teringettét, én most alázatos vagyok! Nehéz nem büszkének lenni tulajdon alázatunkra, majd nem megpróbálni e büszkeséget elfojtani és újfent büszkévé válni e nemes próbálkozásra, körbe-körbe-körbe... Nem erről a körpályáról akartam írni, de ez is az; vigyáznom kell tehát a reflektálással és jobb, ha egyszercsak hirtelen sétálni megyek.
Szóval a legjobb válaszom a mégsem. Kicsit igen, de nem nagyon; legalábbis most nem, amikor egyedül magába szippantana és inkább társaságra van szükségem.
(súgó!!!????)

A posztmodern kor kapcsán régóta motoz bennem egy-két analógia...

Néha úgy tűnik, a nyugati civilizáció elérte a késő római kor visszafordíthatatlan dekadenciáját, ez itt a hanyatlás, az érvényességek vége, a lebomlás, a rothadás, a humuszképződés ideje, lahet, hogy néhány háború is végigszántja majd még a földet, és lassan csírázásnak indulhatnak a magvak, amelyekből egy új civilizációs kor nőhet föl, mely úgy tekint majd a miénkre, mint mi Rómára, Athénra vagy Luxorra, és ki tudja, lesz-e még kereszténység, olyan, amit mi is annak neveznénk...

Máskor úgy vélem látni, a világunk sokkal fiatalabb még, és nincs másról szó, mint hogy az Anyaszentegyház édes gyermeke, a nyugati emberiség kamasszá cseperedett, túlesett a tűzzel való játékok balesetein, belépett a kohlbergi autonóm erkölcsiség személyiségfejlődési fázisába, próbálgatja a szabadságát, hisztisen borzolja a frizuráját, amelyet tanácstalan édesanyja még mindig erővel fésülni igyekszik, bulizik, új távlatokat keres, mindent ki akar próbálni, kikacagja az öreget, észrevette, hogy szülője nem tökéletes, hogy esendő, néha le is tagadja a haverok előtt, de a szíve mélyén még mindig gyermek, aki dacossága mögött ugyanúgy szomjazza a szeretetet, a törődést, az odabújás biztonságát, ezért fél szeme folyamatosan szülőjén tartja, és háborog ha az értetlen, vagy ő nem érti. És a szabadságáról soha nem lesz már képes lemondani... De egyszer megnyugodhat, ráébredhet, hogy nem a szabadság maga a cél, hanem eszköz, és hogy mégis van helye a fésűnek is, a rendnek is, mert az ember hosszú távon rendben maradhat teljes... Ezen a szakaszon át KELL esni, hogy ép lelkű felnőtt lehessen.
Csak az anya is legyen fejlődőképes! Tanuljon meg lazább, jobb fej lenni a nélkül, hogy elvtelenné válna! Nehogy rideg legyen, vagy haverrá zülljön, és a gyerekbő végérvényesen deviáns drogos váljék! Legyen továbbfejlődés! Mert ha az utóbbi lehetőség állandósul, akkor a gyermek hullájának humuszán fog felnőni előbb-utóbb egy új világ, mint az első példában, de az már nem ezt az egyházat fogja anyjának tekinteni...

Minden hasonlat sántít, tudom, de...

f

Kedves felicián!

Szerintem is egyfajta kamaszkori lázadás a posztmodernizmus, de nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen szülők ellen lázad! A posztmodern szülője szerintem a kartéziánius modernség, ezért a posztmodern a modernhez viszonyítva mindenképpen pozitív előjelű. Ne felejtsük el, hogy a modernizmus jegyében történt huszadik századi félrevezetések, a nemzeti szocializmus (fasizmus) és a nemzetközi szocializmus (kommunizmus), miféle ideológiák mentén próbálta szervezni az emberek életét, sőt kötelezni mindenkit arra, hogy a fejlődés jegyében mondjon le mindenféle hagyományról (elsősorban a vallásról). Mindezen túl, véleményem szerint a posztmodern gondolkodásmód nemcsak az ideológiákká tett ateista eszmék, a kommunizmus és a fasizmus bukásához járult hozzá, hanem a mai, szélsőségesen piacközpontú és fogyasztóközpontú liberális mentalitás bukását is megelőlegezi. Az ún. "globális válság" is erre mutat szerintem. Egy dolog, mint száz: lehet, hogy a posztmodern nézőpont relativista és ironikus, de legalább senkit sem börtönöznek be vagy végeznek ki (legalábbis az EU-ban ) a hite vagy vallása miatt.

Az más kérdés, hogy miért nem foglalható bele az EU alkotmányába a keresztény hagyomány, de szerintem ez is meg fog változni (lásd N. Sarkozy legutóbbi álláspontját ezzel a kérdéssel kapcsolatban és az elmaradhatatlan replikákat a köztudottan ateista francia szabadkőmüvesek részéről). Szóval a posztmodern kornak is meg vannak a maga csatái.

Ui. A posztmodernizmus csapdáját egyébként a blogíró testvérrel egyetértve én is a mai ember örökös időhiányában a túlpörgetett élet- és munkatempóban, az ember és ember, ember és intézmények közötti kapcsolatok felszínessé, sablonossá válásában látom.

Kadves szpahi!

Ezak az analógiák annyira távoliak, hogy akárhogy is lehet látni.
Én a karteziánus modernséget is korakamszkori lázadásnak látom, mivel egy olyan fajta tudományosság teremtette meg energetizáló alapját, amely a keresztény világkép talaján nőt ki. Ilyen értelemben tehát a kereszténység gyermeke ez is, a gyermek dacos arca. Nálam. :)
Hogy nem börtönöznek be senkit... ezt már nem tudom elhelyezni az analógiámban, mert ezt nézve már az a sajátság lesz hangsúlyos, hogy a mindenkori egyház és a mindenkori keresztények is a saját koruk gyermekei bizonyos értelemben, a világ olyan volt, amilyen ők, és fordítva.

Én ugyanakkor ezt is úgy látom, hogy a mai humanizmusban a tiszta(!) kereszténység emberszemlélete győzedelmeskedik, csak mivel ez konkrétumaiban elszakadt spirituális gyökereitől, így egy kicsit erőtlen. Pontosabban bennem úgy vetül le a helyzet, hogy a humanizmus csak addig fog működni, amíg a kritikus tömegben így-úgy, de keresztény morális világkép él. Ha ez megszűnik, a humanizmus is üres relatívummá válik. (Ilyen módon amikor a humanizmus ateistásat játszik, a saját létalapját parazitálja. Én így látom.)

Szerintem az EU egy kapitalista alapokon szerveződő gazdasági szervezet, amely sohasem fog (lényege szerint) igazi keresztény alapokon működni, így nem is kellene belerángatni a kereszténységet ebbe e kétes játékba. A megoldás az lenne, ha nem tulajdonítanánk akkora eszmei jelentőséget az EU-nak, hogy olyan komoly eszmei alapokat keressünk hozzá, mint a kereszténység...magint csak szerintem.

f

Úgy néz ki, egyre nagyobb erre az igény, h.s.s: lásd alább
www.jngszi.hu/gimnazium/lastpage.htm

Kösz mercator, nagyon jó ez a link!

vagy ez :)
www.lastpageoftheinternet.co.uk/

Kedves felician!

Egyetértek Veled: a humanizmus keresztény alap nélkül csak üres fogalom.Én viszont úgy látom, hogy a posztmodern létállapot keresztény-közelibb mint a 18-20 századi elitista ideológiák. Szerintem ez érvényesül abban a paradoxonban is (amennyiben hinni lehet a statisztikáknak), hogy az értelmiségiek többsége napjainkban vallásosabb a képzetlen emberek többségénél.

Én az EU-t nemcsak egy gazdasági alapokon szerveződő rendszernek látom, hanem az európai népek valamifajta ideológiai és morális egységesülés felé törekvő közösségének is. Ennek a törekvésnek pedig -akár tagadják az illetékesek, akár nem - a mintája a középkori keresztény Európa.

Megmondom nektek a frankót: :-)

A posztmodern azt jelenti, hogy "Na, emberek,
nincs új a nap alatt, de ennek a mostani kulimásznak már tényleg nem tudunk új nevet adni. Kifogoytt minden neo-, és -izmus. Úgyhogy most egy darabig áruátvétel miatt zárva..."

Tehát szerintem nem kor a posztmodern, hanem egy történelmi fáradtság. Amikor az ember(iség) látja, hogy sehogy se lesz jobb, csak próbálja valahogy elnevezni ezt az érzést.

-----
Egy komolyabb "szakmai" kérdés:

"És minek reflektálni, ha előttünk az ablak: igen, nem, mégse. Másodpercek alatt lehet dönteni, az élet nem áll meg, ha nem reflektálok...?! Vagy lehet, hogy az él meg krízist, aki az intézményben vagy mögötte van, az ember?! Te, ő és én...?! "

A mai ember nem túl erős reflektálásban... lehet, hogy régen sem volt jobb, de most nagyobb szükség lenne rá.

Állítólag 400 ezer évig járt gyalog az ember.
Az elmúlt 50 évben tért át az autóra.
Vajon evolúciós szükségszerűség az, hogy egyszerre mindenkinek ennyire sürgős lett?
Magyarázható ez csak a fogyasztói versenykapitalizmussal?

Mindenesetre 50 év nem nagy idő történelmileg. Egyáltalán nem biztos, hogy az elmúlt század(ok) bármilyen szempontból fontosak maradnak hosszú távon. Persze nekünk igen.
Csak az utókor csodálkozhat, hogy miért nevezzük a promodernikumot posztmodernnek. :-)

"a posztmodern felborítja a hagyományos gondolkodást, értékrendet, nem igazán kedveli az ún. rendszert."

ez így tévedés szvsz. a (nyugati) jelenkor plurális. több rendszer él egymás _mellett_, és ezek között a lehető legtágabb kereteken (a világi törvényességen) belül az egyén választhat.

"Állítólag 400 ezer évig járt gyalog az ember.
Az elmúlt 50 évben tért át az autóra.
Vajon evolúciós szükségszerűség az, hogy egyszerre mindenkinek ennyire sürgős lett?
Magyarázható ez csak a fogyasztói versenykapitalizmussal?"

ez egyrészt tévedés: az ember nem 400 ezer év békés gyaloglás után ült át az autóba, hanem előtte még lovagolt, kocsikázott, vitorlázott, gőzhajózott, aztán pedig jött a vasút.

ennek a magyarázata rémségesen egyszerű, és az a jó hírem van, hogy katolikus szemmel is elfogadható: az ember biológiai lény, és mint ilyen expanzív, mint akármelyik baktérium vagy gomba. expanzív egyénileg is, amennyiben szeretne ötszáz kiló babot hazavinni a teszkóból, meg utazni is szeretne, általában az akciórádiuszát tágítani. és ehhez az autó jól jön. továbbá expanzív mint közösség, ehhez nagyobb és nehezebb gépjárműveket vesz igénybe, lánctalppal. de amíg az nem volt, addig meg fogta magát, hajóra ült, és elment a vadakhoz Krisztust expandálni.

kicsi reflektálás nem árt, ugye.

Köszönöm a kiigazítást. Valóban sok a rendszer a posztmodernben, és mindez szerintem a biztonságkeresést jelenti. Ezért lassan már azok is rendszert csinálnak, akik nem akarják a rendszert. Pontosan ebből a nem akarásból születhet rendszer. Helyesebb lenne talán azt mondanom, hogy a posztmodern kor embere nem kedveli a rendszert. Persze az is kérdés, hogy nevezhető-e kornak a posztmodern? Viszont az tény, hogy általában két szélsőség jól látható: vannak, akik teljesen szakítanak a rendszerrel, mások meg beállnak egy rendszerbe vagy létrehoznak egyet. És ez érezhető az egyházon belül is. És természetesen a reflektálás soha nem árt:)

"ez egyrészt tévedés: az ember nem 400 ezer év békés gyaloglás után ült át az autóba, hanem előtte még lovagolt, kocsikázott, vitorlázott, gőzhajózott, aztán pedig jött a vasút."
----------------
Oké, legyen 150, max. 200 (?)

A lényeg, hogy egész jó neveket találtak ki régebben a korokra. Amikor a dinasztiák kifogytak (ezzel el voltunk pár ezer évig, nem csak mifelénk), akkor jöttek a kognitív és érzelmi megközelítések, úgy mint fel- / meg világosodás, ill. pre, post klasszicizmus, romantika ésatöbbi. Az utóbbiak persze már post mortem elnevezések ... többnyire.

Most viszont beállt a csend, és a "posztmodern" után elég nehéz lesz elhitetni az emberekkel, hogy utána jöhet még valami felvilágosultabb...

Pedig az embereknek kell valami cimke, hogy saját helyüket a világtörténelem horizontján el tudják helyezni. (Keresztények előnyben: A.D. + egy pozitív egész szám, vagy akár tört.)

A többieknek marad az aktuális divat.

Nekem már unalmas ez a "felvilágosult" halandzsa. Sikamlós is, vértől sikamlós.

Mihez képest van világosabb? A "sötét középkorhoz"?

A középkorban (ha jól tudom, történelmet utoljára MuMo keretében tanultam a '80-as évek elején) a jobbágy fizetett tizedet az egyháznak, kilencedet a földesúrna, meg évi 4-8 hetet dolgozott ugyan ingyen, de általában valamilyen ellátást kapott. Az, ha jól számolom, durván összesen 25% közteher, amiben (az első éjszaka jogának biztosítása nélkül persze) ma is kiegyeznénk a legtöbben.

Kedves Poszter!

Én sokszro azt tapasztalom, hogy a posztmodern embere többre vágyik. Ezt nem anyagi értelemben gondolom, hanem szellemi, de spirituális szinten is. Érdemes megfigyelni a különböző igazán mai együttesek számainak szövegét, és nemcsak egy-egy kis körben kedvelt együttesre gondolok, hanem sok igen népszerű csapatra, akik dalaikban kifejezik azt, hogy igen is várnak valamiféle új fel/megvilágosodásra, sőt! Én nemrég egy olasz énekesnő egyik dalában azon lepődtem meg, hogy milyen tisztán benne van az örök-re való vágy a rohanó világunkkal szemben.
Lehet, hogy van ezek mögött valami?