Eucharisztia, szentmise vagy oltáriszentség mind olyan katolikus szakszavak, amelyek protestáns testvéreinket (és másokat) egy csapásra padlóra terítenek. Nem is csoda. Csakhogy ezt az esési technikát nem ők gyakorolták elsőnek. Már az első századokban az híresült el a keresztényekről, hogy összejöveteleiken gyerekeket esznek, ugyanis az Eucharisztia ünneplése szigorúan titkos volt. S ami titkos az gyanús. És nem is olyan régen egyik kedves kommentelőnk is felszólította református testvéreit, hogy "a mi hitünk szerint... a katolikus liturgia pedig bálványimádás. Vért enni pláne." ... Nincs új a nap alatt.
Férfiasan bevallom engem is sokszor próbára tett Krisztus valóságos jelenlétének a katolikus tana; annak megértése és elfogadása végképp. Ilyenkor az a legjobb megoldás, ha az ember nem sokat törődik vele. Csak úgy elfogadja. Végtérre mások is elfogadják, sokkal okosabbak is mint én - gondoltam még 21 évesen is, pár év filozófiai és teológiai tanulmányok után. Elvégre mindenevő az ember, főként abban a korban…
Aztán egy szép napon, jezsuita novicius koromban egyik beszélgetésben noviciusmesterünk, Weissmahr Béla valami olyat mondott, ami ott és akkor teljesen megváltoztatta a fenti témáról a gondolkodásomat. És egyúttal eloszlatott sok kételyt és aggályt is.
Alaptételként csupán egy mondatot kell elfogadni, mert enélkül semmit se ér az egész gondolatsor. Aki pedig nem fogdja el, annak nem is érdemes továbbolvasni:
Szent Pál azt írja a korintusiakhoz írt első levelében: "Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek”.
Weissmahr szerint téves azt hinni, és úgy fogni fel a szentmisében való átváltozást, azaz a kenyérnek és bornak Krisztus valóságos testévé és vérévé való átalakulását, mintha ott olyan módon jelenne meg Krisztus, mint ahogyan mi, hús-vér élő emberek vagyunk. Hozzátette, hogy szerinte sok pap (sajnos) ezt gondolja és hirdeti. Ezt erősítik azok a csodaként emlegetett esetek is, amikor a bor vérré változott - itt, ott, amott. Vannak ilyen legendák fűszerezve olyan sztorikkal, hogy a miséző pap kételkedett a valóságos jelenlétben és íme vér volt a kelyben...  Inkább nem folytatom.
Weissmahr szerint az átváltozáskor a FELTÁMADOTT Krisztus jelenik meg, ami valós ugyan, de nem a mi emberi (biológiai) adottságunkban.
Milyen is a feltámadt test? Annyit tudunk róla, amennyit az evangéliumok elárulnak nekünk: hogy képes volt zárt ajtók mögött is hirtelen megjelenni az egybegyűlt apostoloknak. Hogy ott ment velük az emmuaszi úton, de nem ismerték fel, csak a kenyértörésben. Ott sütötte nekik a parton a halat és már kínálta is amikor nagy nehezen felismerték benne a Mestert, ugyanakkor meg lehetett érinteni (pl. Tamás apostolt erre bíztatja), és nem utolsó sorban 40 nap jelenés után eltűnt a szemük elől örökre.
Szerintem elég sok furcsaság van ezekben a híradásokban, egy biztos: az a test nem a mi földi dimenzióink paraméterei szerint működik. Felismerhető és mégsem, megjelenik a zárt ajtók mögött és ugyanúgy eltűnik. Persze tudom, hogy én is átmehetnék a falon (a modern fizika megállapításai alapján), pl. ha volna rengeteg időm (egy millió év vagy több), végtelen türelmem és fáradhatatlanul rohannék neki a fél méteres betonfalnak napjában többezerszer, akkor előbb-utóbb átjutnék.
Ha a magam szavaival mondanám el, akkor valahogy olyanak képzelem az egészet, hogy a feltámadt test egy olyan dimenzióba kerül, amelyikkel mi földön élő emberek nem vagyuk kompatibilisek. Abból a dimenzióból az út erre járható, akárcsak számítógépek esetében: képesek régebbi és gyengébb rendszereket integrálni, de a régieket nem lehet az újakhoz csak úgy up-date-olni.
Összegezve: ha elfogadom az alappremisszát, akkor könnyű vagy könnyebb elfogadni mindazt, amit az Eucharisztiában való jelenlétről gondolunk. Nem kell sem kannibálnak képzelnünk magunkat (vagy a másikat), elég arra gondolni, hogy a feltámadt Krisztus, aki megmutatta magát apostolainak, ma is képes feltámadottként jelen lenni abban a közösségben, ahol őt ünneplik, és abban a szentségben, amely Őt jelképezi.
Ha arra gondolok, hogy ez a megközelítés milyen egyszerűen magyarázza a jelenlétet, akkor szomorúan gondolok arra, hogy pl. a reformáció alatt és utána filozófiai és teológiai fogalmakért ölni voltak képesek nagy elődeink, nagy szentjeink. Persze, hogy filozófiailag érdekes kérdés a transzszubsztanciáció, vagy transzszignifikáció, vagy a virtuális jelenlét fogalmain való rágódás (azaz, hogy jelen van, csak egy kicsit inkább alatta, kicsit inkább balra, de nem egészen úgy és ott, ahogy és ahol te mondod, és úgyis nekem van igazam). A történelem és egyházszakadás a tanú rá, hogy mindez nem sokra vezettett.
Ez a nagy megvilágosodás engem közel 18 évvel ezelőtt ért, és azóta is boldogan vallom. Ezt erősítette meg bennem egy interjú is Nemeshegyi Péter SJ atyával, a Nemzetközi Teológiai Bizottság volt tagjával, amelyet a jelenlegi pápa megválasztásának másnapján készítettünk, és amelyben elhangzott, hogy Ratzinger egyik legnagyobb érdeme az, hogy az Eucharisztiát így interpretálja.