Érti-e Isten a viccet, és ha igen, mekkorát nevet rajta? Ha meg ez a kérdés eleve röhej, akkor a kérdés félig már meg is van oldva. Ugyanakkor sokat mond a kérdés feltevőiről az, hogy a kérdést hogyan közelítik meg. Érdekes cikket olvastam a Guardianban, miszerint száz meg száz ok van arra, hogy Istennek miért nincsen, valamint miért nem lehet humorérzéke. A szerző egy darabig pár "istennel" kapcsolatos érvet hoz fel, mint pédául azt, hogy mivel Isten, ha létezik, időn kívül van és ha nevet, egyfolytában nevetnie kell. Ilyent és hasonlókat, amiken csak nevetni lehet. Később meg érveit átterjeszti a Bibliára, miszerint egy vicc sincsen benne, valamint bizonyos középkori kolostorszabályokra, melyek szerint a humornak megrontó hatása van.

Azon túl, hogy legalább ugyanennyi ellenérvet fel lehetne hozni arra, hogy a humornak igenis megvan és megvolt a helye (csupán hozzáállás kérdése), csak annyit tudok mondani, hogy könnyű úgy érvelni valami ellen, hogy a holdudvarában található minden objektumot összemosok vele. 

Ebben a helyzetben nem is gondoltam volna, hogy egy tíz éves poént épp a Vatikán fog feléleszteni.

A vicc úgy szól, hogy Bill Clinton amerikai elnök találkozik II János Pál pápával. A találkozó végén kijön Clinton a tárgyalóteremből, arca ragyog, látszik, hogy meg van elégedve az eredményekkel. Kérdezik a riporterek, hogy mi az öröm oka.

-Tudják, a Szentatya meg én a felvetett kérdések 90%-ában egyetértettünk. Egy ilyen esemény nagyon ritka a nemzetközi diplomácia színpadán.

Pár perccel később II János Pál is kijön, szipog, homlokán ráncok, látszik, hogy erősen megviselte a tárgyalás. Őt is megkérdezik a riporterek, hogy mi a szomorúsága oka, ha Clinton elnök ennyire meg volt elégedve a tárgyalással? Miről beszélgettek?

A Szentatya arcát kezébe temetve csendesen zokogni kezdett, és csak annyit mondott:

-A Tízparancsról...

A poén felélesztése hasonló módon történt, mint megszületése. Nancy Pelosi, az Egyesült Államok Képviselőházának elnöke ugyanis látogatásra ment a Vatikánba. Találkozott is XVI Benedek pápával, és a találkozó végén sugárzó arccal jött ki. Csapata a sajtónak azt nyilatkozta, hogy a beszélgetés egyszerűen fenomenális volt! "Mennyi mindenben dícsértük az Egyházat, hogy harcol a szegénység ellen, a globális felmelegedés meg egyéb kérdések, jaj de szuper volt, még az unokáim fotóit is megmutattam, szóval fantasztikus időt töltöttünk együtt."

Amint várható, a sztori második fele a másik oldal reakciójáról szól, akik gondterhelt arccal azt nyilatkozták a sajtónak, hogy ők finoman megleckéztették Pelosi asszonyt az abortuszról és az eutanáziáról: "Őszentsége a természet erkölcsi törvényének köveltelményeiről beszélt, meg arról, hogy az Egyháznak konzisztens tanítása van az emberi méltóság kérdéséről a születéstől a halálig." 

Engem az egészben az ragad meg, hogy jelen esetben a humor forrása nem a Képviselőház sajtóirodája, nem is a Vatikáné, hanem az a nézőpont, ahonnan az egészet meg lehet közelíteni. A pszichológiában nem ismeretlen az, hogy a humor jelenléte, az, hogy valamin már merünk nevetni, a szublimáció folyamatának egy előrehaladott állapota. Nem lep meg tehát az, hogy valaki, akinek "bögyében van" az Egyház, Isten - és úgy általában akármi, ami problémát okoz - mindaddig, amig nem rendezi le magában a kérdést, nem fog tudni nevetni rajta, még annál is kevésbé fog humorérzéket feltételezni róla.

Tökéletesen el tudok képzelni egy Jézust, aki képes volt ellazulni, egy-egy vicces megjegyzést tenni a tanítványoknak, amikor azok maguk között belekezdtek valami irtózatosan komoly filozófiai fejtegetésbe maguk között és kezdték túl komolyan venni azt. Az a meglátásom, hogy ez igenis erősen hozzátartozik Jézushoz, mint emberhez.