Az enyhén megtévesztő, „God in The Lab” címmel rendezett egy kisebb konferenciát a Centre for Inquiry London. Az előadások az intuitív dualizmust, az istenhit velünk-született voltát, „vallásos” élmények (hangok hallása, látomások, stb) agyi megjelenését és a vallásos hit fájdalomérzékelésre gyakorolt hatását érintették. Amikor ebben a témában jelennek meg olyan cikkek, könyvek, tanulmányok, amelyek a „hit” valamilyen aspektusát boncolgatják tudományos szempontból (legtöbbször felületesen kezelve azt), ugyanúgy félreértéseket okoz egyesekben, másokat meg kellemes megnyugvásban ringat, miszerint mégis igazuk volt, mintha csak kedvenc barkácsrovatukról lenne szó és a kérdés csak az lenne, hogy 12-es vagy 14-es csavar kell ahhoz, hogy megtartsa a polcot... Azok a vallásos könyvek, amelyek a tudománnyal foglalkoznak meg olyan középszerűek és langyosak, hogy csak elrettenteni jók, valamint magunknak tetszelegni, hogy milyen ügyesek vagyunk, mert merünk „nyitani”, gondolkozni. Eközben a tudományos társadalom csak röhög rajtunk...
Ezen a konferencián a bemutatott munkák tudatosan a legreprezentatívabb kutatási területeket érintették, ezért ezekre reflektálnék röviden, de előbb letisztázom, hogy nem az Isten létének bizonyításáról vagy cáfolatáról van szó, hanem az emberi tapasztalat van a középpontban.
„Viszketnek a kísértetek?” Egy szépen összeállított bemutató alatt az előadó azt a kérdést elemzi, hogy mi az az emberi tulajdonság ami lehetővé teszi hogy a vallásos gondolatok – terjedésük során – viszonylag akadálymentesen terjednek egyik kultúráról a másikra, mindegyik többé-kevésbé ugyanannyira receptív. A felvetett kérdésre gondosan megszerkesztett kísérletek alapján azt a választ adja, hogy az emberek „alapból” magától értetődőnek veszik azt, hogy testük és lelkük van, kimutatható, hogy már öt hónapos gyerekek különbséget tudnak tenni élettelen tárgyak és értelemmel rendelkező lények között, sőt, más viselkedést várnak el egy tárgytól és külön az embertől. Ezt a kutatást azért érdekesen reagálják le az emberek. A hitspektrum két szélén mindenki a maga szájíze szerint értelmezi: militáns ateisták úgy, hogy „megmondtuk, hogy nincs semmi természetfölötti, ebben a pillanatban omlott össze a hitetek”, szofisztikált keresztények meg „ez csak bizonyíték arra, hogy Isten olyan természetet oltott belénk, hogy kezdettől nyitottak legyünk rá”. Akármilyen vonzó, ezt az álláspontot nem találom tanácsosnak, majd a végén erre visszatérek.
Volt egy nagyon fair előadás különféle „spirituális” élményekről mint hangok hallása, látomások, Istennek, elhunyt hozzátartozóknak jelenlétének érzése, egységélmény, stb, ami felmérések szerint az emberek 30-60%-át érinti. Azért nevezem fairnek, mert az előadó óvakodott a vallási sztereotípiáktól, ritka kiegyensúlyozottan taglalta azt, hogy klinikai pszichiáter tapasztalata szerint milyen hasonlóságokat és különbségeket fedezett fel építő és romboló (békét hozó és pszichotikus) élmények között. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, hisz a témában Magyarországon is elérhető irodalom (cikk, könyv), csak annyit említenék még meg, hogy erre megint jön egy standard válaszpár, amitől engem szintén kiráz a hideg. Mindkét fajtát nap mind nap hallom. Az egyik szerint minden vallásos élmény egyszerű agyi történés és punktum, nincs semmi természetfölötti benne, a másik szerint meg ezek a kutatások csak azt mutatják ki, hogy Isten különféle agyterületeinket használja fel hogy velünk kapcsolatba kerüljön... Valakinek nincs egy tablettája? A fejfájás kerülget.
A másik kettőről már csak dióhéjban, mert mindkettőről volt szó a blogon. Az egyik a „Született hívők” címet viselte és amellett érvelt, hogy a gyermekeknek velükszületett isten-hitük van (ezt a témát az illető bejegyzésnél folytatom, hogy ne koptassuk itt a helyet, írtam egy kommentet róla). Namármost ha megköveztek sem fogok fejet hajtani egy olyan lagymatag vélemény előtt, amely azt állítja, hogy Isten minket úgy teremtett, hogy alapjáratban higgyünk benne.
Az utolsó már lassan szóra sem érdemes, azt vizsgálja, hogy mennyiben befolyásolja a vallásos hit a fájdalom érzékelését. Akit érdekel, egy cikk erről itt. Kommentként csak annyit, hogy a szerzőt a metodológiája miatt az előadás után szó szerint darabokra szedték, részben mert olyan kritériumok alapján választotta ki a „vallásos” alanyait, hogy csak „kondicionált”, „agymosott” és fanatikus egyének fértek bele a keretbe, egyforma érzéseket produkálva, mint akiket ugyanazzal az installálólemezzel programoztak be. Amúgy meg a hipnózis és szuggesztió fájdalomcsökkentő hatásáról meg irodalom mint fű a réten, ezt a kereket sem kell újra felfedezni...
Végül, miért is tartom langyosnak és veszélyesnek az olyan kijelentéseket, hogy „Isten minket dirrekt olyannak teremtett, hogy feléje forduljunk, higgyünk a lélekben és agyunknak spéci területeit használja fel, hogy velünk kapcsolatba kerüljön”? Mert Istent magyarázattá redukáljuk, amikor Ő nem a Magyarázatok Istene! Régi és uncsi szokás, hogy ha valamit nem értünk, kitöltjük az űrt „istennel”, aztán csodálkozunk, amikor jön a laboráns és kikergeti egy-egy lombikból, ahová beleforszíroztuk. A Magyarázatok Istenéről rengeteget lehetne írni, egy újabb bejegyzésben majd bővebben.
Merjünk vagy hidegek vagy forróak lenni, ellenkező esetben az egész vallás-tudomány párbeszéd csak demagógia marad és csonttörésre bőrkrém!
Utolsó kommentek