Régente alapvető különbséget tettek hívő és hitetlen között. Az ötvenes évek Hollandiájában az egyházi/felekezeti hovatartozás pontosan tükröződött a politikai pártállásban, a gyermekszámban, vagy az élet alapvető kérdéseiről vallott más nézetekben is. Manapság kissé bonyolultabb világban élünk, és – szerintem ez nem baj...
Ma a hitet és a hitetlenséget elválasztó határmesgye saját szívünket mettszi ketté – nagyjából középen. Jól látszik ez a szellem azon két területén, ahol a legmarkánsabban kijönnek a világnézeti különbségek: a művészetben és a filozófiában. Vegyük találomra először a lírát. Az, hogy van-e „katolikus költészet”, szerintem éppúgy kérdéses, mint az, hogy létezik-e „katolikus filozófia”. Lehet, hogy inkább – mint gyanítom – csak költők és filozófusok vannak, akik katolikusok (evangélikusok, reformátusok, baptisták, unitáriusok, zsidók, hinduk, muszlimok; nem kívánt törlendő). (A materializmus számomra nem egyenrangú: az összehasonlíthatatlanul felületesebb világértelmezés!) A szellemi élet területeinek, minden esetre – definíció szerint – szabadság jár; feltéve, ha művelői önmaguk akarnak maradni, s nem kívánunk az önmaguk és az általuk megcélzott létterület szintje alá visszaesni. Aki vét e szabály ellen, az álművészetet űz, és álfilozófiát: átcsap a giccsbe vagy az ideológiába.

Lehet tehát vallásosan költeni? Ady-epigon papköltőint (Sík Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos) sajnos nem meggyőzőek ezen a téren: Illyes Gyula nem véletlenül szapulja Mécs mellett Kocsis Lászlót is: „Mindkettő pap, egyelőre az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettőt láthatólag a hivatás teszi; papok mint ahogy más hivatalnok, és verselnek – vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? … Nincsenek kételyeik, nincsenek problémáik, nem látom hitvallásuk eredetét, amit követhetnék. Kész világszemlélettel lépnek fel…” Akinél a vallás csak művészi stíluselem (ti. az zárja le a verset), az számomra olyan, mint annak esetébe, akinél csak politikai állásfoglalás (mondjuk nemzetpolitikai tényező az ország fennmaradásának nemes célja érdekében). Hiteltelen. Vagy hogyan is mondjam csak, szóval: túl kevés. Ha a viták ilyen szintre szálltak, kicsit mindig úgy érzetem, eltévesztettem a házszámot. Mintha csak bécsi magyar emigránsokat hallanék a ’80-as években, amint a „keresztény magyarságukról” beszélnek…

Ha azonban felnézek a csillagos égre, a perspektíva egyszeriben kitágul. Ezek, és egyedül ezek a távlatok számomra egyszeriben relativizálják, hogy ki nyeri a választásokat vagy, hogy mekkorák az umbuldák a politika, az EU-s pénzek körül. Nem mindha az nem lenne fontos! Csak van egy pillanat, amikortól számomra érdektelen. Egyszerűen nem ez a tét többé. Ami eltávolít a kiengesztelődéstől, falakat húz ember és ember mélyebb megértése, elfogadása köré, az engem nem érdekel; nem érdekel már.

Szóval, Babits vagy József Attila, Szabó Lőrinc vagy Pilinszky „küzdelmes hitével” valahogy mélyebb közösségben érzem magam. Ahogy egyformán riaszt a marxista Lukács György és a „katolikus filozófus” Etienne Gilson hajlíthatatlansága is. Ami közös bennük – számomra –, az valami merevség-féle. Márpedig papnevelőként mindig arra próbáltam bíztatni a kispapokat, hogy Isten emberei legyenek, ne egy szervezet hivatalnokai.

Hit és hitetlenség ma elválaszthatatlanul összefüggenek. Van bennünk valami alapvetően közös. Pilinszky írja: „Ő hitetlen – nem minden probléma nélkül. Én hívő vagyok – szintén nem minden probléma nélkül.” Ez pedig elégséges közös alapot teremt. Heidegger szerint az a hit, amely nem teszi ki magát a hitetlenségnek, nem méltó a hit elnevezésre. Ilyen hiten túli hitre vágyom eljutni. Más autoritást aztán már nem is idéznék. Talán csak még XVI. Benedek pápát, aki – még bíboros korában – „megkísértett hitről” beszélt. Számomra ez is egy hiteles formula. (Ő pápa, beszélhet így - s hihetjük, hogy emlékezni is fog rá. Csak mi el ne felejtsük!)