Az alábbiakban nagyon nagy együttérzéssel és compassioval, együttszenvedéssel szeretnék beszélni arról, amit „sérült férfiasságnak” is mondhatnék. Csak utalásszerűen hadd említsem az ezen a területen támadó nehézségeket: a homoszexualitást nagyon merész dolog szóba hozni a közép-kelet európai egyházi közbeszédben. Nem tudom egyetértetek-e, de nekem az a tapasztalatom, hogy erről igazából senki sem mer nyilvánosan beszélni. Én végigjártam a rendes egyházi szamárlépcsőt, azonban a két szemináriumban és egy római egyházi intézetben eltöltött összesen hét esztendő alatt, ahol megkaptam a teljes egyházmegyés papi képzést, legfeljebb csak homályos rébuszokban való utalásokat hallottam erről a témáról: a legkedveltebb klasszikus zsargon, a legszebb klerikális eufemizmus egyébként, az „amicitia particulare/partikuláris barátságra” való szemérmes utalás volt. (A jezsuitáknál bezzeg már a felvételi beszélgetésen – nyíltan és láthatóan minden zavar nélkül – rákérdeztek…:) Így történhetett, hogy amikor – már kész papként (de még a rendbe lépés előtt) – először találkoztam homoszexuális emberrel gyóntatószékben és lelkivezetésben, teljesen össze voltam zavarodva.

A kérdés mindazonáltal fontosnak látszik. Már csak azért is, mert újabban többször előfordult, hogy jó- vagy kevésbé jóindulatú laikus ismerőseim, barátaim érdeklődtek arról, mit is tanít az Egyház, és én mit gondolok erről a témáról. A téma tehát – úgymond – az utcán hever. Most nem annyira a hivatalos tanítás oldaláról szeretném megközelíteni a kérdést – azt feltételezem úgy, ahogy az illetékesek a legfrissebb vagy régebben kiadott  hivatalos egyházi dokumentumokban megfogalmazták – hanem személyes szinten szeretnék hozzászólni néhány részlethez. A személyes szint modellje számomra a lelkivezetői helyzet.

Vágjunk bele tehát! Mi tagadás, tanácstalan voltam, amikor a papnövendékek közül életemben először valaki a homoszexualitás kérdésével fordult hozzám. Kapkodtam is eleinte fűhöz-fához; elsősorban orvos, pszichológus és pszichiáter barátaimtól próbáltam informálódni, ugyan mit is mondhatnék, mi itt a teendő. Mára persze, elsősorban a lelki vezetésben szerzett személyes tapasztalataim alapján, szinte „szakértőnek” mondhatom magam ebben a témában. Ezért most – azért is hogy bepótoljak valamit az egykori nevelőim mulasztásaiból –, szeretnék összefoglalóan írni egy kicsit a „deficites férfiasságról”. Az elszántságom mögött persze – miként a blog-világba való beszállásom mögött általában is – az a meggyőződés áll, hogy bizonyos dolgokat legjobb nyílttá tenni annak érdekében, hogy tájékozódjunk, illetve egyszerűen azért, hogy szabadabban tudjunk lélegezni.

Volt idő, hogy szinte megtaláltak lelki bajaikkal a melegek. Mert ilyen hajlamokkal nagyon sokan küszködtek. Először is talán a dolog fenomenológiájáról mondanék valamit. Tény, hogy a biológusok szerint 3-5 %-ban minden emlős populációban jelen lévő jelenségről van szó. Persze többféle fajtája van: az ún. „mélyen gyökerező” variánstól egészen egy múlékony, átmeneti hajlamig, amit „fedélzeti homoszexualitásnak” is mondanak, mivel jellemzően hajósok (valamint katonák vagy rabok) között fordul elő. Ők azok, akik aztán a kikötőbe visszaérkezve (illetve szolgálati idejük múltával vagy szabadulásuk után) gond nélkül veszik első útjukat a bordélyház felé, és ott aztán különösebb nehézség nélkül újra helyrebillen a szexuális önazonosságuk. (N.B.: Ezt nem pozitív vagy követendő példa gyanánt említem! :) Hogy tanult vagy öröklött jelenségről van-e szó, az nagyon vitatott kérdés, és pillanatnyilag nem is fontos a mi számunkra. Az azonban nyilvánvalónak látszik, hogy koragyermekkori ilyen irányú szexuális élmények nagyban hozzájárulhatnak a szexuális zavar manifesztté válásához (viszont azok sem determinálnak rá egyértelműen!). Bizonyos azonban, hogy a legtöbb felmérés szerint megdöbbentően nagy a jelenség előfordulása az átlagoshoz képest olyan egyének között, akiknek koragyermekkori traumatikus élményük volt vele kapcsolatban.

Azt is gyakran tapasztaltam, és nagyon érdekesnek találtam, hogy párkapcsolataikban az ilyen emberek hihetetlen intenzív szerelmeket élnek meg; sokkal intenzívebbeket, mint megszoktuk a heteroszexuálisok esetében. Viszont az is hozzátartozik, hogy sokkal rövidebbek ezek a párkapcsolatok: átlagosan két-három év már a maximumnak számít. Persze ők is a "nagy Őt" keresik, de sajnos – úgy tűnik – sokkal kevésbé sikerül megtalálniuk. Viszont – ami szintén érdekes – messziről észreveszik, valahogy a mozdulatokról megismerik, tévedhetetlenül is kiszúrják egymást, ha csak az utcán mennek is el egymás mellett. A szemináriumokban vagy szerzetesházakban általában nagyon magányosak, nagyon sokat szenvednek is ettől, viszont igazából jól érzik magukat, és nem költöznek ki. Olyan ez kissé, mintha egy heteroszexuális férfinak lánykollégiumban kellene élnie. Az persze nem szorul bizonyításra, hogy ilyen helyzetben jóval több számukra a kísértés, a bűnre vivő alkalom is, ami egészen biztosan sok nehézséget okoz.

Újra mondom: nagyon nagy empátiával szeretnék erről a témáról beszélni, mert csodálatos érzelmi gazdagság az, amit az ilyen emberek – a kereszt mellé – ajándékba kapnak. Elmondom, amit tapasztaltam: gyakran kifinomult érzékük van a szépséghez, a művészetekhez, az esztétikához; mindehhez sokszor társulnak még különleges nevelői adottságok, szociális intelligencia, politikai és történeti érzék, és más ehhez hasonló csodálatos karizmák. Valódi ajándékok ezek, nem félek a szótól: megannyi kegyelmi adomány. A svájci analitikus pszichológus C. G. Jung is ír erről, elsősorban A gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről c. kötetet ajánlom. Ezért aztán lelkivezetésben én gyakran fölteszem azt a kérdést, hogy „Mondd csak, te milyen értéket találsz abban, hogy ilyen vonzódást kaptál?” Van, aki ezt kapta meg keresztként, más pedig éppen valami mást. Ha a te kereszted éppen ilyen, akkor – szerintem – abban kell értéket találni! Különben nem kaptad volna, ha nem volna benne rengeteg érték is – és ez a szenvedésre is igaz! – legalábbis az én világnézetem szerint… És, tudjátok, itt nagyon szép dolgokat mondanak; mert ezt a megajándékozottságot-megsebzettséget persze nagyon átélik ők is.
Egyébként én nem szívesen sütöm rá valakire a bélyeget, hogy „homoszexuális”, mert itt aztán nagyon sok szintet lehet megkülönböztetni. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy valakit épp csak meglegyint egy ilyen érzés, gondolat, vagy álom, avagy történetesen domináns szerepet játszik; hogy aktív vagy passzív módon éli-e; esetleg csak a hajlamot tapasztalja magában – ami akár tünékenynek, ideig tartó vonzalomnak is bizonyulhat (mint fentebb említettem), és akár nyomtalanul el is múlhat a személyiség érésével, terápiával, vagy egy egyszerű környezetváltozással. Hiszen a szexualitás még jócskán alakulóban van tizen- vagy huszonegynehány éves korban. Ilyen enyhébb esetben egyébként általában nincs is betegségtudat, és nem is betegségről van szó, szerintem. Ebben a kérdésben teljes mértékben egyetértek a szakemberekkel. Viszont a személyiségzavarok nagyrészt akkor jönnek, amikor valaki aktívvá lesz. Azzal pedig nyilvánvalóan akár fiatal felnőtt korban is nagy sebet és traumát – de legalábbis alapos zavarodottságot – lehet okozni, ha valakivel „kikezdenek” (felnőtt embert talán nehezebb „megrontani”…). Ilyen helyzetekben egyébként én mindig azt tanácsoltam, hogy – kis idő múltán, ha az illető már kissé képes volt összeszednie magát a meglepetés, felháborodás vagy sokk után – „Most pedig vedd a bátorságodat, és menjen oda szépen hozzá – először hozzá! –, és kérdezd meg tőle: Mondd csak, neked tényleg vannak ilyen homoerotikus hajlamaid? Hogy állsz te ezzel? Mondj már valamit, kérlek, ezzel kapcsolatban!” Szerintem ilyenkor jót tesz a nyíltság, a szembesítés; egyébként pedig, mint mindenkor, itt is együttérzésre és érett, megbocsátó szeretetre van szükség – nem szánakozásra vagy bosszúra! –, amire – Isten kegyelméből – maga a tehetetlenségén és dühén lassan túllépő sértett ember is eljuthat. Hiszen gyakran igen súlyos sebek állnak az ilyen magatartás a háttérben.

Persze, ha valaki ilyesmiről mesélt nekem, azt hihetetlenül nagy bizalomnak éreztem, mert hát ezek azért nagyon érzékeny dolgok, amiket nem tárunk fel akárkinek. Egyébként közvetlenül azután, hogy a homoszexualitás témájáról megjelent az új vatikáni dokumentum, hosszabb ideig csak elvétve fordult elő, hogy valaki ilyen kérdéssel jött volna hozzám; mert hát egy tekintélyi verdict kissé tabusítja, lebetonozza a témát... Sokan félni kezdenek, hogy kirúgják őket a szemináriumból vagy szerzetesházból, és fenyegetve érzik magukat vagy a hivatásukat.

Lassan ideje befejeznem ezt a témát, de azt azért elmondom még, hogy egyszer kérdeztem egy fiút, aki nagyon aktívan belevetette magát ezekbe a dolgokba – baráti kör, kávéházak, bulik, hiszen ez egy egész – sokak számára vonzó és kifinomult – szubkultúra (ami manapság ráadásul egyre inkább trendynek is számít)! –, hogy „Mondd csak, te mit tanácsolnál: mit mondjak azoknak, akik ilyen dolgokkal fordulnak hozzám?” Soha nem felejtem el a válaszát! Néhány másodpercig komolyan elgondolkozott, rám nézett és azt mondta: „Mondd azt, hogy ha még nem kezdte el, NE kezdje el [ti. aktívan kiélni]!” Ez a tanács nagyon megmaradt bennem. Egyébként létezik homoszexuális hajlam a szemináriumokban, a szerzetesházakban is; a fent említett okokból talán az átlagosnál kicsit magasabb arányban is. Számomra a kulcskérdés mindig az volt, hogy akarja-e az illető tartani a cölibátust. Hiszen alapelv, hogy a tisztasági fogadalom rájuk éppen úgy vonatkozik, mint a heteroszexuálisokra. Ez számomra nagyon fontos: nincs kettős mérce! Szerintem – ahogy a dokumentumok és mértékadó szerzők is tanítják  – ugyanaz a mérce vonatkozik rájuk is e tekintetben. Ha pedig valaki nem akarta, vagy nem tudta tartani a cölibátust, azt onnantól kezdve egyértelműen arra igyekeztem segíteni, hogy elmenjen. Hangsúlyozom: én mindeddig lelki vezetőként dolgoztam, belső fórumon, gyóntatási titok terhe alatt, minden fegyelmi hatalom és felelősség nélkül (ami – mint elképzelhető – egyszerre jelent nagy belső szabadságot és - ugyanígy - külső megkötöttséget is).

Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert ezek a témák lassan úgyis begyűrűznek Nyugatról – már itt is vannak! –: egyre inkább divat lesz az egyházban is kihirdetni (outing) az ilyen hajlamot, jogot követelni az aktív megélésére. Márpedig az USA-ban jó néhány szerzetesközösség teljes krízisben van, mert érintett tagjai számára lassan minden erről szól, mindent ebből a szempontból értékelődik. Ők aztán gyakran összejönnek, nyalogatják a sebeiket, felhánytorgatják a sérelmeiket, folyton-folyvást erről beszélnek, és ez teljesen megmérgezi az egész közösség egészséges lelkiségét, hangulatát. Ami én fontosnak tartok ezzel kapcsolatban, hogy magát a problémát őszintén kezeljük és elfogadjuk. Ez a változás lehetőségének első feltétele. Külső fórumon, a vonatkozó – már hivatkozott – egyházi dokumentumok világos útmutatást adnak.