Talán kevesen tudják, hogy nem is olyan messze Budapesttől, Leányváron, egy alkoholistákat mentő ház működik papok, püspökök, szerzetesek számára. Állandóan telt házzal. Alig képesek befogadni az egyház gyermekeinek vezetőit, a nyáj pásztorait. Van rendtársam, aki évekig szupervizorként volt jelen számukra, és vannak rendtársaim, akik ott találtak új életre. Mindenkit szeretettel fogadnak. Remélem, ha kell, egy nap engem is...

Az elmúlt években számtalanszor szerettem volna meglátogatni a helyet, hogy többet megtudjak az ottani életkörülményekről, a módszerről, a bentlakók bizarr kilétéről.

Nos, ami késik, az nem múlik. Most úgy hozta az Élet, hogy magam is egy alkohol- és drogfüggő betegekkel foglalkozó intézetbe kerültem. Külön kórházi rész van HIV/AIDS betegek számára. Igaz, nem Leányváron, és igaz nem paciensként vagyok jelen.

Napom nagy részét 47 drogos és alkoholista közt töltöm. Sokat beszélgetünk. Van mit megosztaniuk. Az HIV/AIDS-sekkel kevésbé, ők már utolsó óráikra készülnek, s amit lehetett, azt (sajnos) megosztották még idejében.

Már reggel 6-tól jógára járok velük, naponta többször együtt meditálunk az életünk értelméről, “input”okat” hallgatunk a családhoz, társadalomhoz való viszonyról, aztán meg “output”-okat, hogy tényleg, “de marha is voltam, hogy akkor ezt nem vettem észre, és most szinte késő, és nem tudom, hogy valaha még sikerül-e” stb. Takarítunk, ha kell, ha nem, ásunk, ha kell ha nem, sportolunk, ha kell, ha nem. Lényeg, hogy ne unatkozzon az ember. Már a régi jó szerzetesek is megmondták: “az unalom rossz tanácsadó”. Hát tényleg az, mennyivel inkább, ha van hozza egy kis pia és/vagy drog, derül ki számomra nap mint nap.

Az első napokban féltem. Hamar kiderült, hogy gyilkosok, többszörös börtönbüntetettek, és sokadik rehabilitáció után is visszaesett férfiakkal vagyok együtt. A terápia részeként két nagy teremben alszanak együtt a paciensek, hogy jobban tudjanak vigyázni egymásra. És vigyáznak, főként az újonnan érkezőkre. Jól eldöngölik és ágyhoz kötözik például azt, aki pár nap után meg akar lógni vagy nem tartja tiszteletben a hely szokásait. Nagyon értenek egymáshoz. A súlyosabb betegeket kis cellákba teszik, hogy se maguknak, se másoknak ne ártsanak. Én is egy ilyet kaptam. A félelem első napjaiban úgy éreztem, hogy egy ilyen 2,5x2.5 lyuk a legnagyobb szabadság és biztonság tárháza ilyen alakok közt. Minden relatív, itt is kiderült.

Most már kicsit szűknek érzem. Miután sokukkal beszélgettem, és velük együtt “nem unatkoztam”, egyre jobban megszerettem őket. Az őszinteség és hitelesség mintaképei. Nincs kétszínűség és szerepjátszás bennük. Itt mindenki nulláról indul újra. Senki nem jön ide jó- vagy önszántából, legtöbbjük a sír széléről fordult vissza, amikor ezt az intézetet választotta. Nem volt olyan szenvedés, amelyen ő ne ment volna keresztül vagy mások miatta ne élték volna át a legnagyobb megaláztatásokat: feleségek, gyerekek, barátok, munkatársak. Amikor “józanok” vagy “tiszták”, csodálatos emberek: érzékenyek, művészlelkek, meg nem értettek, festők és zsenik. Van köztük keresztény, hindu és muzulmán, középkorú mérnők és matematikus, van írástudatlan és hajléktalan, katolikus pap és természetimádó földműves, de van köztük 17 éves srác, aki egy éve tisztul, hogy 18 évesen börtönbe menjen, mert halálra gázolta legjobb barátját egy “olyan” állapotban. Úgy hozták be, hogy nem lehetett tudni „hol végződik a szája és hol kezdődik a segge” - mondták róla a vezetők viccelve. Van, aki 25 éven át zenészként kereste kenyerét. Aztán elveszítette családját és végül a házát. Utoljára, egy húsvét vasárnap még a gitárját (amit a börtönbe is magával vihetett) adta zálogba, hogy utolsó adagját megkaphassa. Utána már itt ébredt fel az intézetben. Öt éve tiszta. Most ő a vezető. Van olyan, aki többszöri rehabilitáció után évekig józanul élt, és mérnökként jól megállta a helyét. Szülinapján kollégái unszolására se fogadta el az italt, akik viszont a fejére öntötték a pohár tartalmát. Pár csepp érintette az ajkát és elég volt, hogy egy hónap múlva itt találja magát újra.

A vezetők és tanácsadók is mind (volt) alkoholisták vagy drogfüggők, van, aki 5, 8 vagy 15 éve “józan” és “tiszta”. Az Alcoholics Anonymous (AA) programját követik. Más megoldásoktól eltérően itt nincs gyógyszer és nincs visszaszámolás. A tiszta testi-lelki gyógyulás erejében hisznek. Az igazi gyógyszer és megoldás az emberben létezik, vallják. Ugyanakkor hiszik, hogy maguktól már semmire se képesek. A drog vagy az alkohol lett teljesen úrrá egy-egy ilyen egyén életén. Érzik, hogy csak Valaki Más mentheti meg őket (A Higher Power), amint azt a vezetők és tanácsadók élete tanúsítja. Vallják, hogy “amíg azt hiszed, hogy ura vagy önmagadnak és kontrollálni tudod magad, addig nincs mentség. Az újrakezdés akkor kezdődik, amikor elismered, hogy nem te vagy az Isten, hanem Valaki Más, aki erőt és segítséget adhat ahhoz, hogy újra élj, újra ember légy. Az ébredés, az új élet kezdete, a mindennapi küzdelmek viszont azt a tapasztalatot hozzák számukra, hogy Valaki ott szenved értük tehetetlenül egy szülőben, egy feleségben, a kiskorú gyerekeikben. És ettől minden megváltozik. Rájönnek, hogy az Istent főként a szenvedésben, megaláztatásban, a kiszolgáltatottságban lehet megtalálni. Ha Isten jelen van ebben a világban valahol, akkor legkézzelfoghatóbban ezekben a szenvedőkben van jelen. Nincs kétség felőle. Mert Ő mindig előbb szeretett.

Időközben jól átolvastam az AA bibliáját és még jobban rádöbbentett arra, amit eddig is sejtettem, hogy így vagy úgy, de mindannyian szenvedélyesen függünk valamitől: étel, ital, szex, pornó, számítógépes vagy szerencsejátékok, hobby, barátok, munka, teljesítmény, siker, szépség, egészség, elismertség, pénz, ideológia, hovatartozás, a napi rítusaink, a vallásunk és sorolhatnám a végtelenségig. Van, ami ezekből társadalmilag elfogadott, sőt tanácsolt, de van, ami láthatóan tönkreteszi az egyént és a családot. Van, ami lassabban öl, van, ami gyorsabban, van ami tolerált, van ami törvényesen büntetett, van amiről azt hisszük, hogy jó tesz nekünk, de van ami biztos pénzt hoz másnak, van amit gyökerében orvosolni kell, és van amit már alig vagy egyáltalán nem lehet.

Eltűnődöm nap, mint nap, ahogyan az újak érkeznek. Vérvörös szemmel napokig kóvályognak az udvaron és tereken. Vacognak és motyognak. Pár nap után tisztább lesz a tekintetük, kimossák ruháikat. Pár hét után ezen emberi roncsok és rémült tekintetek mögül egy-egy “csodálatos istenarc” kezd révedezni... Olyan ismerős...

Ma is történnek csodák.

Az vesse rá az első követ, aki függőség nélkül van közületek.