Ferenc pápa néhány éve megváltoztatta a Miatyánk imádságának olasz nyelvű szövegét. Ennek kapcsán többekben is felvetődhet a kérdés, vajon helyes-e ilyesmit tennie, illetve volt-e már ennek előzménye a történelemben.
Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassunk, mindenekelőtt némi pontosításra van szükség. Elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy a „reform” csak az olasz fordítást érintette, amit a 2020-ban végrehajtott liturgikus reform keretében be is vezettek az olasz egyházban. Természetesen bármely imáról legyen is szó, nagyon sok fordítás van forgalomban a világegyházban – ahogy ez mindig is szokásban volt. Ezt fontos szem előtt tartani, még akkor is, ha nekünk általában biztonságot ad az egyformaság... Aki azonban élt már hosszabb ideig például Angliában, és történetesen ismeri az ottani ortodox egyház viszonyait, az tudja, hogy amikor a pravoszláv gyülekezet összegyűlik istentiszteletre, és együtt próbálja imádkozni a Miatyánkot, akkor nehézségek támadnak. Mert mindenki a saját fordítását mondja. Az ima utolsó mondata így hangzik: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Ószláv nyelven az így hangzik: „ne vígy minket”, s ez bizony már ott is vitát váltott ki, mint az olasz fordítás esetében. Jogosan vetődik fel ugyanis a kérdés: hogyan lehet, hogy Isten kísértésbe viszi az embert? Hiszen már Jakab apostol levelében létezik egy szakasz, amely így szól „Senki se mondja, amikor kísértetik: az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért” (Jak 1,13). Tehát ennek a vitatott kérdésnek a története eléggé régre nyúlik vissza.
A teológiai probléma lényege abban áll, hogy amikor Jézus Krisztus elmondta a Miatyánkot, arám nyelven beszélt. Ezért aztán azt, hogy az eredetiben hogyan hangzott el, senki sem tudja. Jézusnak minden szava – néhány rövidke mondattól eltekintve – görög fordításban maradt ránk. (Az a néhány kivétel, amit az evangelisták eredeti nyelven hagytak az evangéliumban, például amikor Jézus feltámasztott egy kislányt ezekkel a szavakkal: „Talita kum!”, vagyis „Kislány, mondom neked, kelj fel!”; vagy amit a kereszten mondott: „Éli, éli, lama sabaktani!”, vagyis „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!”) Tehát már a „eredeti görög” szöveg is fordítás, tudniillik ahhoz képest, ahogy az eredetiben elhangzott! És a görögben tényleg az áll, hogy ne „vígy” minket a kísértésbe (καὶ μὴ εἰσενέγκῃς ἡμᾶς εἰς πειρασμόν).
Ha teológiai magyarázatot keresünk, akkor a Bibliában mindenekelőtt Jób könyve tűnhet szemünkbe. Itt arról olvasunk, hogy egyszer Isten fiai (vagyis az angyalok) összegyűltek Isten színe előtt, és közöttük volt a Sátán is. Ekkor Isten megkérdezte tőle: „Felfigyeltél-e szolgámra, Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember, féli az Istent és kerüli a rosszat” (Jób 1,8). Mire a Sátán mintegy kikéri Jóbot Istentől, vagyis engedélyt kér arra, hogy „megkísérthesse”, hogy elvehesse tőle minden gazdagságát, valamint a gyerekei és rokonai életét is, hogy kiderüljön, valóban olyan önként dicséri és szolgálja-e Istent, mint látszatra tűnik. Mi valószínűleg másként döntenénk, Isten azonban furcsa módon engedélyt ad a Sátánnak a próbatételre. Így válaszol ugyanis: „Nos, kezedbe adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a kezed” (Jób 1,12). Amikor tehát a Miatyánkot imádkozzuk, lényegében arra kérjük Istent, hogy ne küldjön túl nehéz eseményeket („kísértéseket”), amelyek meghaladnák az erőinket.
Gyakran felvetik, hogy ugyan minek megváltoztatni a szavakat és kifejezéseket, hiszen ez bizonytalanságot szül, teológiailag tekintve pedig veszélyeztetheti a hagyomány megőrzését, ami pedig az egyház egyik leglényegesebb feladata. Csakhogy akik így érvelnek, nem veszik figyelembe, hogy az egyház számtalanszor megváltoztatott már bizonyos szavakat és kifejezéseket, korábban is, annak érdekében, hogy – legalábbis szándéka szerint – ezáltal jobban tudja közvetíteni a hit lényegét a ma élő híveknek. Lényegében tehát ugyanerről a szándékról van szó ebben az esetben is.
A Miatyánk szövegének megváltoztatására egyébként szintén volt már példa, még egy olyan hagyományőrző egyház esetében is, mint a pravoszláv. Az angolul beszélő ortodoxia nyelvi környezetben ugyanis – mint arra fentebb is utaltam – két variáns is létezik arra, ahogyan a Miatyánkot imádkozzák. Az első úgy szól, hogy „szabadíts meg a gonosztól”; a második pedig úgy – a görög jelentéssel szintén összhangban –, hogy „szabadíts meg a Sátántól”. Ez utóbbi tehát megszemélyesítve beszél a gonoszról; az előbbi a rosszat általában nevezi meg. Fontos látnunk, hogy a görög szöveg minkét értelmezést megengedi. A pravoszláv egyházban használt angol fordításban ezért lehet bevett mindkét változat. Orosz nyelven viszont kezdettől fogva csak egy fordítás használatos. A szláv fordítók ugyanakkor a szöveg alapján úgy érezték, hogy itt az ördögre való személyes utalásról van szó, és eszerint fordítottak. Ez utóbbi esetben tehát a Miatyánk – érdekes módon – az Istenre való utalással kezdődik, és az ördögre való utalással fejeződik be.
A különbözőségek sokakban zavart keltenek; mások jobban képesek elviselni őket. Az általános hozzáállással kapcsolatban talán a (tévesen Szent Ágostonnak tulajdonított, ám egyébként nagyon is érvényes) mondás lehet iránymutató, miszerint „in necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas” (a szükségesekben egység, a kétes dolgokban szabadság, mindenben [pedig] szeretet [uralkodjék]).
Érdekes és informatív interjú erről a kérdésről orosz nyelven ezen a linken.
Utolsó kommentek