Christian Bobin kortárs francia író, Szent Ágoston egyháztanító és Kányádi Sándor erdélyi magyar költő tollából...
„Az apák háborúznak, dolgozni járnak, szerződéseket kötnek. (...) Az apa olyasvalaki, aki gyermekével szemben nem saját magát képviseli, és aki hisz is abban, amit képvisel: a törvényben, a józan észben, a tapasztalatban. A társadalomban. Az anya semmit nem képvisel a gyermekével szemben. Egyáltalán nincs szemben a gyermekével, hanem körülötte, kívül és belül, mindenütt. Karjával a magasba emeli a gyermeket, hogy bemutassa az örök életnek. Az anyáknak Istenre van gondjuk. Ez a szenvedélyük, egyetlen foglalatosságuk, egyszerre vesztük és beteljesedésük. Apának lenni annyit tesz, mint apa szerepet játszani. Anyának lenni mindent betöltő misztérium, olyan misztérium, amely nem tűrhet megosztottságot, amely semmihez nem fogható, olyan feladat, amit lehetetlen teljesíteni, s amit mégis minden anya, még a rossz is teljesít. (...) Az anyák ugyanúgy növekednek életük során, mint gyermekeik, és minthogy a gyermek születésétől fogva egyenrangú Istennel, az anyák rögtön ott teremnek a szentek szentjében, határtalan boldogságban úgy, hogy közben nem is tudják az okát.”
(Christian Bobin)
***
„Ma reggel a bal oldali ablakszárny előtt láthatatlan hálóján függeszkedő pók végezte tornagyakorlatát. Amint elnéztem a fehér levegőben föl-le mászkáló kis feketeséget, arra gondoltam, hogy mindketten a lét ugyanazon ajándékából részesülünk. Én gyűrött vagyok, rosszul ébredtem. Ő meg táncol. Az életből, amely ugyanúgy megadatott mindkettőnknek, e pillanatban ő valami szebbet hozott létre, mint én. Kissé hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, most összefoglalom: ma reggel táncórát vettem egy póktól, és ettől délután már jobban érzem magam.”
(Christian Bobin, Elámulni a mindennapin)
***
„Ó, milyen fájdalom felhőzte szívemet. Amit láttam, minden halál volt. Gyötrelemmé lett az otthonom, és gyilkos kínomra vált a szülői ház. Amit egykor megosztottam vele, nélküle szörnyű fájdalomra fordult.
Minden kis zugban őt leste szemem, és senki sem adta vissza. Gyűlöltem mindent, mert mindenből ő hiányzott, és nem szólhatott már senki, mint életében, ha talán távolról érkezett: nézd, itt van! Magamnak lettem hatalmas talánya...”
(Szent Ágoston: Vallomások IV. 11)
***
felköltöztek a szavak
a mennybe
csönd van
csak az úr léptei
kongnak az űrben
Utolsó kommentek