Hát... Elég elméleti... Nekem egy kicsit ájtatosnak tűnik.

Az élet egyik legbonyolultabb és legmélyebb tapasztalatáról egyórás élmény alapján beszámolót készíteni meglehetősen bátor próbálkozás.

:o)

"A körülmények ellenére, egészen világossá volt a szeretet és együvé tartozás, a biztonság érzése a halál küszöbén, és a félelem teljes hiánya."

Ha a valóságban is így volt (mármint József és Anna valóságában), akkor a haldoklás egy szerencsés pillanatát csípte el a szerző, amiből nem lenne szerencsés általános tanulságokat levonni.

"a játék nem ér semmit, mert nincsen benne szankció, amely arra kényszerítene, hogy játékosként élj. Én nem vagyok hajlandó összetéveszteni azt, aki délután azért fekszik le a szobájában, még ha üres is és be van sötétítve, hogy pihentesse a szemét, azzal a másikkal, akit elítéltem, életfogytiglan befalaztam a cellájába, jóllehet mind a kettő egyformán fekszik, jóllehet mind a két helyiség egyformán üres, jóllehet ugyanaz a fény árad el mind a kettőn. Sőt még akkor sem, ha az előbbi megpróbál életfogytiglan bezárt elítéltet játszani. Kérdezd csak meg őket az első nap lenyugtával. Az egyik csak nevet érdekes játékán, ezzel szemben azt tapasztalod, hogy a másiknak a haja őszebb lett. És képtelen beszámolni az átéltekről, annyira hiányoznak neki a szavak az elmondásukra..." (Saint-Exupéry: Citadella)

@jabbok: igazad van : elméleti.

De csak annak,aki nem élte át a halál közelségét
abban a szobában,ahol volt egy órát,egy napot,egy hetet.
Annak elméleti ,aki nem látta ,hogy napról- napra gyöngül,szenved.
Annak elméleti,aki nem érezte hozzátartozója ágyánál,hogy itt már ember tehetetlen,csak széttárja a karját,aztán összekulcsolja a kezét és szivéből remegi:
Uram,legyen meg a Te akaratod,
Uram add,hogy szent akaratodat elfogadjam .

@mama60:
Egészen nyugodtan állítom, hogy nem csak annak elméleti, "aki nem élte át a halál közelségét..."

Sőt.

Ezt a "legyen meg a Te akaratod" mondatot éppen a haldoklók közelében nagyon veszélyes emlegetni. És éppen az aggaszt, hogy ebben a blogbejegyzésben sokkal több az ájtatos elképzelés a haldoklásról, mint a valóságos tapasztalat.

Csak hogy másra ne hivatkozzak, Polcz Alaine alighanem látott és kísért néhány haldoklót. Közte sajátjait is. És mégis rettentően nehéz halála volt...

A halálhoz vezető út rettenetesen bonyolult és hullámzó. És ájtatos tanácsokkal beleszólva iszonyúan meg lehet nehezíteni.

@jabbok:

"Az élet egyik legbonyolultabb és legmélyebb tapasztalatáról egyórás élmény alapján beszámolót készíteni meglehetősen bátor próbálkozás." "Nem lenne szerencsés általános tanulságokat levonni."

Két kiegészítés, melyet fontosnak tartok.
1. Egytértek azzal, hogy ez egy beszámoló. Egy megélt tapasztalat leírása. Nekem nem tűnt fel, hogy általános tanulásokról lenne szó. Lehet, hogy az utolsó mondatra gondolsz? Nem hinném, hogy ez lenne a lényeg, sem azt, hogy az illető elméleti tapasztaltát okoskodásnak vagy igazolásnak használná fel.

2. Azt pedig talán előbb kellett volna írnom, hogy nem egyórás össztapasztalatról van szó. Az illető több éve dolgozik hospice önkéntesként. Nyilván voltak más élményei is, de ettől még miért nem írthatna egyről mely különlegesen fontossá vált számára?

@jabbok:
Megint csak egyetértek veled, hogy olcsó tanácsok nem vezetnek előre. (Talán máshol se nagyon, nem csak haldoklásnál) Nekem éppen ez tetszett a beszámolóban, hogy nem beszélték agyon Józsefet, nem próbálták 'ájtatosan' vigaztalni őt.
A beszámoló szerint nem is nagyon beszéltek, hanem csak figyeltek, jelen voltak...

Még egy apró részlet, mely ide vonatkozik.
Az egyik mondat amit kihagytam a beszélgetésből
utolsó előtti bekezdés, a '...Már nem kerekedhet fölénk' után:

'Erre talán azt mondják majd, hogy 'te könnyen beszélsz', hiszen nem te vagy az, aki szembenézel a közelgő halál tényével. De van más tapasztalatom is haldoklókkal kapcsolatban, ahol ez a félelem eltűnt. ['a szeretet legyőzi a félelmet' - fab3] láttam és tapasztaltam is ezt.'

Ettől persze elfogadom, ha valakinek ez a beszámoló, bármilyen okból, nem tetszik. Mégis ezek az utólagos részletek, remélem, teljesebb képet adnak a helyzetről.

@fab3: "Nekem nem tűnt fel, hogy általános tanulásokról lenne szó. Lehet, hogy az utolsó mondatra gondolsz? "

Nem egyetlen mondatra gondoltam. Hanem arra, hogy lélektanilag teljesen valószerűtlen számomra, hogy valaki egy tökidegen emberhez betoppan, egy önmaga számára rettenetesen idegen helyzetben (haldoklás + elhanyagolt, "sokkolóan koszos" lakás, stb), ott tölt egyetlen órát, és ezalatt VALÓBAN A HALDOKLÓRA illetve a valós helyzetre tud hangolódni.

"Ott ültem és imádkoztam ezekért az emberekért – a csendben, együtt ezekkel az emberekkel, a szeretet teljességének belső dinamizmusában. A körülmények ellenére, egészen világossá volt a szeretet és együvé tartozás, a biztonság érzése a halál küszöbén, és a félelem teljes hiánya."

Ezek a szavak túlságosan összevágnak azzal, amit keresztény körökben ELKÉPZELÜNK vagy várunk a halál közelében, mind a haldokló mind a kísérő részéről.

A VALÓSÁG azonban nagyon ritkán ilyen. Ahogy írtam, lehet, hogy tényleg sikerült a haldoklásnak egy ilyen békés és félelemmentes pillanatát elcsípni - tényleg van ilyen. Csak ritka...

Az viszont sajnos nagyon is gyakori, hogy a kísérők a valós ember és a valós történések helyett a saját elképzeléseiket, sőt, elvárásaikat látják bele ezekbe a helyzetekbe. A szakemberek közt is gyakori, de még gyakoribb éppen keresztény körökben. Ez sok tanatológus állításával egybehangzó saját tapasztalatom is, mégpedig nagyon fájdalmas tapasztalatom.

Nem mondom, hogy lehetetlen, hogy valaki életében először lát haldoklót / súlyos fogyatékost / stb, és már az első alkalommal mély kontaktusba is kerül vele. Vannak igazi médium-alkatú emberek, hihetetlen empatikus érzékkel. És vannak rendkívüli pillanatok is, amikor ez csoda nélkül is megadatik valakinek.

De azért a valóságban ez olyan ritka, hogy erős a gyanúm, hogy inkább csak képzelik ezt a nagy találkozást.

Főleg, ha a vallási / filozófiai / pszichológiai előélete olyan az illetőnek, ami alapján ELŐZETESEN IS ELEVE ILYENNEK KÉPZELI / VÁRJA ezt az élményt.

Ráadásul - lehet, hogy ez nálam már beteges - engem rettentően zavar az az ájtatos pátosz, ami süt ebből a szövegből.

Tökéletesen ugyanaz az élmény számomra, mint amikor egy buzgó keresztény belép a súlyos fogyatékos barátaim közé, akik közül némelyiknek a nyála folyamatosan folyik végig az állán le az ölébe, bűzlik a felfekvése (rettenetes szaga tud ám lenni...), a teste torz és bizony elsőre az egész látványa riasztó - és a buzgó keresztény egy óra után megállapítja, hogy az Istennek egész különleges jelenlétét élte át köztünk, és milyen fantasztikus emberek ezek a fogyatékosok, és milyen mély gondolatok ébredtek benne ennek az élménynek a hatására...

A tapasztalatom az, hogy az ilyen emberből sokkal ritkábban és nehezebben válik igazán jó segítő, mint abból, aki őszintén vállalja az első riadalmát, zavarát, sokszor kifejezett undorát is - és nem ezek nélkül, hanem EZEK ELLENÉRE, EZEKEN TÚL képes felfedezni aztán az embert magát, aki a riasztó vagy undorító külső MÖGÖTT van.

Lehet, hogy én antitalentum vagyok az empátiában, de nekem még így 15-20 sérültek közelében töltött év után is minden újabb sérült és minden új haldokló rengeteg időbe kerül. Vannak kivételes esetek és emberek, amikor csak néhány óra vagy nap kell a találkozáshoz - de általában inkább hetek, vagy még inkább hónapok...

Nekem nincs sok tapasztalatom haldoklókkal vagy nagyon betegekkel kapcsolatban, de azt elmondhatom, hogy annak ellenére, hogy különbség van aközött, hogy valaki "benéz" egy haldoklóhoz, vagy hogy végigkíséri ezen az úton, lehetnek mély élmények ott is, ahol csak egy benyomás születik a helyzetről. Erről szól a poszt: benyomás, illetve egy tapasztalat. Nem is akar több lenni, mint egy ilyen találkozás nyomán született élményre reflexió.

És ez is sokat tud jelenteni. Nekem pl. nagyon sokat adott, hogy találkoztam idősek otthonában nagyon rossz állapotban levő emberekkel, akikkel együtt is imádkoztunk, de főleg beszélgettünk. Mivel a családomban nem engedtek soha haldokló közelébe, vagy nem láttam egy családtagomat se meghalni, máshonnan jött ilyenfajta "élmény". És higgyétek el, hogy fontos, még akkor is, ha nem látom az egész folyamatot és nem élem meg olyan mélységben, mint aki végig ott van. Nem gondolom, hogy hamis vagy pietista képem lenne ezekről az állapotokról, mert nem vontam le világrengető konklúziót, de fontos volt számomra, hogy egyáltalán találkoztam ezzel. (Lehet, hogy a posztban szereplő szöveg szerzőjének is itt kellett volna megállni szerintetek...)

@bölcsésztanár: teljesen igazad van - ha félreérthető voltam, akkor bocsánat! Eszem ágában sem volt megkérdőjelezni az első - akármilyen mélységű - élmény jelentőségét vagy súlyát!

Csak azt szerettem volna jelezni, hogy - mint szinte minden hasonlóan mély első tapasztalat esetében - szerintem nagyon ritka, hogy valóban teljesen A MÁSIKRA sikerülne figyelni, és A MÁSIK EMBERRŐL sikerülne valóban mély tapasztalatot szerezni.

Nekem ebben a bejegyzésben az olyan mondatok voltak zavaróak, amik nem szubjektív tapasztalatra, hanem általánosabb tanulságok levonására utaltak: "Megéreztem a szoba meghitt légkörét." (miközben néhány perce még zavarta a "kosz, szemét mindenfelé" és az "áporodott levegő"); "egészen világossá volt a szeretet és együvé tartozás, a biztonság érzése a halál küszöbén, és a félelem teljes hiánya", "Keveset beszéltem, sokat mondtam." "itt, hogy együtt, szeretettel néztünk szembe a halállal, a halál elvesztette a félelemből nyert hatalmát. Már nem kerekedhet fölénk."

Ezek túl messzire menő állítások az első óra után. MAGA A SZERZŐ persze érezhet szeretetet és a félelem hiányát, meg hasonlókat, és ez tényleg fontos és szép tapasztalat. De hogy A HALDOKLÓBAN (akinek szintén idegen volt ez a helyzet, neki szintén nem egyszerű vagy rutinszerű feladat valakit a haldoklása közben beengedni a saját hullámzó lelki világába) mi zajlott, hogy A HALDOKLÓBAN is valóban béke és félelemmentesség volt, azt egy ilyen első óra után még egy rutinos hospice-os is nehezen tudja megállapítani. Olyat meg végképp nem sugallnék egy - esetleg valóban - békés és félelemmentes óra után sem, hogy "a halál elvesztette a félelemből nyert hatalmát. Már nem kerekedhet fölénk." Vagy hogy "van más tapasztalatom is haldoklókkal kapcsolatban, ahol ez a félelem eltűnt. ['a szeretet legyőzi a félelmet' - fab3] láttam és tapasztaltam is ezt.'"

Ha tényleg eljut a haldokló a végső elfogadáshoz és békéhez (hála Istennek, a legtöbben eljutnak, ha őszinte és nyitott kísérést kapnak), és ez az állapot láthatóan stabilizálódik, az általában a haldoklás legvégét jelzi. És ilyenkor legtöbbször órákon vagy legfeljebb néhány napon belül el is megy a haldokló.

De korábbi szakaszban egy-egy békés vagy félelemmentes óra után még rettenetes erővel feltörhetnek újabb vagy éppen a régi félelmek. Nem beszélve arról, hogy a haldokló nagyon gyakran CSAK KIFELÉ, A KÍSÉRŐK KEDVÉÉRT békés és félelemmentes - vagyis inkább csak LÁTSZIK ilyennek. MUTATJA MAGÁT VALAMILYENNEK - ahelyett, hogy vállalná azt, ami VALÓBAN zajlik benne.

Főleg ez az utóbbi az, ami miatt ennyire "ugrottam" a témára. Ez ugyanis nagyon gyakori és akár az egész haldoklási munkát rettentően megnehezítő jelenség, éppen keresztény kísérők jelenlétében.

@jabbok:
Nagyon egyetértek veled. A halál felé vezető út akkora misztérium, hogy
"Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik."

A kimondott szó megtöri ezt a nagy misztériumot...

Kedves @jabbok: az utóbbi időben már csak téged olvasni járok ide! Nagyon őszinte és igaz a hangod... kezdem visszanyerni a hitem abban, hogy nem értelmetlen az ittlét. (Legalábbis amíg vannak itt "jabbok"-ok :) )
Nagy ölelésem!

@türkiz: Köszönöm - annyiban nagy segítség ez a visszajelzés, hogy éppen ezen a blogon sokszor érzem úgy, mintha valami más bolygóról származó ember lennék, és senki sem értené, amit mondani próbálok. Emiatt többször fontolgattam már a távozást is. Úgyhogy jó néha hallani, hogy olyan is volt, aki megértette, amit mondani próbáltam - vagy legalábbis valami jót értett belőle.

Egyébként viszont rosszabbul viselem a dicséretet, mint a kritikákat... Úgyhogy csak visszafogottan...
;o)

@jabbok:én is szeretem, hogy mindig egyértelmű, világos,érthető, nyitottan konzervatív a mondanivalód, szigorú, őszinte és építő a kritikád, s időnként még humorod is van.Csak így visszafogottan.)

Halál, halálunk.
Sok minden eszembe jutott, amíg Benneteket olvastalak. Egészen más topic kapcsán kerültem a napokban közétek. És néhány gondolat bennem is gomolyog most. Ma van az édesapám halálának 19. évfordulója. Kislány voltam, amikor elment. Ugyanígy havazott. Talán ezét sem tudok most szótlanul elmenni a téma mellett. Mégsem igazán erről akarok írni. A testvérem szerzetes és végigkísérte már néhány idős szerzetestársa halálát, nem egyszer valóságos haláltusáját. Olyat is látott, amikor csakugyan szent életű ember rettenetesen félt a halál kapujában. Nem tudott meghalni. Egyszer elmeséltem ezt egy szintén keresztény embernek. És valósággal nekem támadt, mert ez szerinte szinte botrány. Milyen az a szerzetes, aki nem képes könnyedén átlépni a másvilágra? Hát az akkor szép kis szerzetesi élet lehetett. És így tovább. Csak mondta, mondta, mondta. Szinte lenyelt volna egészben, hogy ilyet merek állítani. Én pedig ott álltam leforrázva. Mert én akkor már sejtettem, megint meddő vitába keveredtem. Hogy mégsem tudta könnyedén elhagyni a földi világot? Hogy kilencvenévesen szerzetesként nem az Istent, hanem rég meghalt édesanyját szólítgatta éjszaka? Nem ezt várnánk ugye. Egy szerzetestől végképp nem...És mégis igy volt. Én minden mély szenvedés előtt földig hajolok. És ennek a titoknak a megértését is meghagyom igazán odaátra. Miközben közben láttam szép halált is. Éppen az apámét. Aki eszméletlenül, agyvérzetten feküdt napokig. Csövek lógtak ki belőle. De arra a tíz percre, amíg a pap ott volt nála magához tért. És fejével biccentgetve meggyónt. És még aznap éjszaka meg is tudott halni.Egyre inkább azt hiszem, hogy a jó halál kegyelme, csakugyan kegyelem. S az Isten ezt sem a mi logikánk szerint osztogatja. Te jó voltál, megérdemled, Te nem, hát szenvedj, és így tovább. Ahogy az életben is sokszor, hú de sokszor nem azt kapjuk, amiről azt gondolnánk, jár, ide vele, megérdemlem. (Csak sok hónapos gondolkodás után jöttem rá, hogy a méltatlankodó keresztény ismerősömnek ajánlanom kellett volna, hogy nyissa ki a Bibliát Jézus haláltusájánál. Aki a kereszten egyebek közt azt is mondta: Uram, Uram, miért hagytál el engem? De nekem meg mindig későn jutnak eszembe az igék. Meg hát nem is vagyok egy ilyen igemondogató típus.
Gimnazista voltam, amikor egy közösségben először hallottam esti imádság végén, hogy a jó halál kegyelméért imádkozzunk. Tizenévesen ez aztán morbid volt. Ma már nem az. De mennyire nem az.
Bocsánat, ha csak lazán kapcsolódom a témához.
De ezt most jólesett megosztanom Veletek. Én itt tartok ebben a kérdésben.

@szófialoren: Én is pontosan itt tartok.

Azt hiszem.

@jabbok: nagyon örülök, hogy ezt írtad. Mindig is féltem a fogyatékosokkal, betegekkel, "más" emberekkel való találkozástól. Nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel, a gondolataimmal. Féltem tőlük, mert féltem attól, hogy megbántom őket. Nem tudtam, mi a rosszabb: ha észreveszem, hogy nincs lába, vagy ha nem veszem észre? Mindig úgy éreztem, hogy én "gonosz" vagyok, aki képtelen a másikat elfogadni olyannak, amilyen. Eddig mindenhol olyan visszajelzéseket kaptam, amit te is írtál, hogy "milyen csodálatos velük lenni, milyen szép a lelkük, stb..." Valahogy én nem éreztem soha csodálatosnak a az együtt létet velük, mert feszélyezett voltam és féltem. Nem láttam meg a lelküket, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne okozzak nekik fájdalmat. Végre valaki leírta, hogy ez a reakció normális és idő - sok idő - kell ahhoz, elmúljon a félelem és és meglássuk a külsőségek mögötti belsőt is. Köszönöm, egy kicsit megnyugodtam. Bár még mindig nem tudom, hogy hogyan is kell viselkednem, de legalább tudom, hogy mások is küzdenek hasonló kérdésekkel és ha időt szánok rá, akkor választ is kapok.

@szófialoren: egyszer valakivel beszélgettem a halálról. Azt mondta, nem érti, hogy a keresztények miért mondják azt, hogy "hazamennek" miközben az ő igazán hívő barátnője is félt a haláltól, élni akart és bízott benne, hogy túléli a betegséget. Akkor azt mondtam neki, hogy mindenki fél az ismeretlentől. Ha félelmet érzünk attól, hogy Nyíregyházáról Győrbe költözzünk, mert mi lesz a barátainkkal, a családunkkal, hogy fogunk barátokat találni, jól fogjuk-e érezni magunkat, akkor hogy a búbánatba ne félnék a haláltól? Hiába hisszük, hogy jó helyre kerülünk, de mégis csak egy ismeretlen valami vár ránk. Én megértem az idős szerzetest. És megértem azt is, aki a jó halál kegyelméért imádkozik. Sajnos nagyon is megértem.

Egy pap rokonom, aki - mondhatom, szentéletű, szorgos pap volt - negyvenes évei közepén rákot kapott. Pár hét múltán megvakult az agydaganatából adódóan.
Ez elkeserítette, talán valamit el is vesztett reményeiből. Más szerint megtört hitében is, én nem tudom.
Aztán nemsokára meghalt.

Egy szerzetes barátja, aki eljött a temetésre, bement a szülői házba, s azt mondta: "higgyék el, én Vendit nagyon szerettem, nem érem meg az egy évet."

... Tényleg nem érte meg.

@mammamusz:
Betegek, sérültek...
Szintén gimnazista kori emlék. Nálunk a gimiben lehetőség volt jótékonykodni. Egy barátnőm, aki később gyógypedagógus lett, már kamaszlány korától fogva ment, ahogy ő nevezte és nevezi most is a "fogyik" közé. Én nem bírom használni ezt a szót. És más egyebet sem rájuk. Egyszerűen nem tudom, mit kell mondani. Ő szerette csinálni. Nem idegenkedett tőlük, talpraesett csaj volt mindig. Erős fizikumú, erős lelkű. Az ő szájából még ez a "fogyi" szó se volt pejoratív. Egy alkalommal elmentem én is vele. Marha büszke voltam magamra, ahogy mentünk a villamossal ki a város másik végébe kora hajnalban, hogy segítsünk az ébresztésnél. A lelki szemeim előtt már kék-fehér száriban láttam magam. Teréz anya a nagy sárga magyar villamoson...Meg kell mondjam, már az első perctől kezdve a szagoktól rosszul voltam. Addigi életem egyik legnehezebb délelőttje volt. És mellé persze a csalódás saját magamról. Azóta sem bírom a szenvedésnek ezt a fajta látványát. Olvastam Jean Vanier könyveit, ismerem a Bárkát, a Hit és fény mozgalomból embereket. De képtelen lennék közelebb menni ehhez a világhoz.
Akkor, ott gimis koromban is gyorsan döntöttem. Inkább vállaltam ételkihordást idős néniknek, mint azt a másikat. Talán karizmáktól is függ. Ki, hol tud segíteni. De az is igaz, a szívünknek és az életünknek olyan ablakait kell megnyitnunk közöttük, amelyek baromira be vannak reteszelve. De ettől még lehet, hogy kinyithatók...

"még mindig nem tudom, hogy hogyan is kell viselkednem" - egyetlen tippem van: őszintén.

Ha meg AKARSZ ismerni egy számodra elsőre ijesztő vagy riasztó vagy visszataszító embert, a legfontosabb a becsületesség. Magaddal is, vele is.

A szeretetet mi keresztények gyakran azonosítjuk a jóindulattal, a SZERETNI AKARÁSSAL. És morális kudarcnak érezzük, ha "nem sikerül" azonnal.

Szerintem két teljesen különböző dolog, amíg szeretni AKAROK valakit, akiben még nem látom igazán a szépséget, akit érzelmileg még nem szeretek - és az igazi szeretet, ami már tényleg nem az én tevékenységem, hanem tulajdonképpen mégiscsak egy "érzés", egy látásmód. Akit tényleg szeretek, azt azért szeretem, mert megláttam benne valamit, valami szeretetre méltót, valamit, ami vonz benne, vagy ami igazi RÉSZ-VÉT-re (és NEM SAJNÁLATRA!!!) indít iránta.

Ennek pedig a kereszténység legalább annyira lehet akadálya, mint segítője.

A hit óriási segítség is LEHET, hiszen mi hisszük, hogy az Isten nem alkot selejtet, hogy mindenki az Isten képmására alkottatott - tehát ami a legfontosabb vagy a legmélyebb benne, az jó és szeretetre méltó. Magyarán ha van elég kitartás és bizalom bennünk, akkor valószínűleg előbb-utóbb meg is tudjuk szeretni.

Ugyanakkor a kereszténység nagy veszélyt is jelent. Egyrészt azzal, hogy erkölcsi kötelességnek érezzük minél előbb "szeretni" a felebarátunkat, és ez görcsösséghez, mesterkéltséghez vezethet. Hiszen keresztény körökben magunknak is nehéz beismerni, hogy valakit utálunk...

Másrészt azzal jelent veszélyt a hit, hogy a sok ájtatos közhely és előfeltevés miatt sokszor meg sem látjuk a MÁSIKAT, a maga valójában. Helyette csak azt látjuk, akit belevetítünk.

Én nem tudom, miért gondolják sokan, hogy a sérültek mind szentek. Én egyáltalán nem így tapasztalom. Közöttük is vannak nem csak külsőleg ijesztő, hanem belül, a lelkükben is súlyosan sérült, agresszív, vagy akár kifejezetten alattomos vonások... EMBEREK ők is. És nem azért és nem csak akkor szerethetők, ha ezeket nem vesszük észre bennük - hanem ANNAK ELLENÉRE, hogy ezeket IS észrevesszük és elfogadjuk, vagy legalábbis hajlandóak vagyunk megpróbálni ELVISELNI. Nem azért, mert MI ilyen nagyszerű emberek vagyunk - hanem azért, mert igenis megéri. Nekünk is. Mert MINDEMELLETT, ezek ELLENÉRE is szeretetre méltók.

Akivel pedig nem éri meg, azt nem fogom csak azért "szeretni" (vagy úgy csinálni), mert ő "sérült".

Tapasztalataim szerint ennél nem kell több, és ők sem várnak többet.

Sziasztok!

Érdekes, amit az idézettel kapcsolatban többen is megfogalmaztatok, hogy ájtatos, meg álszent. Én egyáltalán nem éreztem annak. Szerintem, nem lehet elsiklani a felett, hogy ezeket a segítőket hívták, nem ők tolakodtak oda. Úgy hívták őket, ahogy a szüléshez a dúlákat, akiknek szintén nincs nagyon más szerepük a támogató a jelenlétnél. A szülésnél, szintén van olyan pont, ahol vmilyen ősi félelem, akár halálfélelemnek is nevezhetjük nagyon erősen előtör. Én pl. olyankor nem akartam mást, minthogy vki, akár tök idegen, JELEN legyen, és egyáltalán nem volt fontos, hogy ismerjen engem, tőlem aztán ájtatoskodhatott volna nyugodtan, én úgyis úgy küzdöttem, ahogy kellett (jó hangosan). Van valami ősi, közös tudás, amit életről-halálról mindannyian tudunk. Valami extázis féle, ahogy szülünk-születünk-meghalunk. Minden dráma erről szól. Persze ez nem olyan tudás, ami teljesen legyőzi a félelmet, inkább nevezném megérzésnek. Én hiszem, hogy akinek erősebb a hite, könnyebben hal meg, de azt is tapasztaltam, hogy a halál közelsége előhoz nagyon sok le nem játszott játszmát, amivel meg kell küzdeni. A téma egyébként tabunak számít korunkban, így örülök, hogy előkerült!

@szófialoren: "A lelki szemeim előtt már kék-fehér száriban láttam magam. Teréz anya a nagy sárga magyar villamoson..."
wowww DDDDDDD-:))))))
Aki ilyet tud, írni, az ne féljen, minden RENDBEN lesz :-))))))).

@fasírt: Remélhetőleg @fab3 jól értelmezte a kritikákat! Szerintem mindannyian értjük, mi lett volna a mondandó, és hogy ezt nem sikerült tolmácsolni, egyáltalán nem tragikus. Sokszor ilyenek a saját kommentjeink is, most egy teljes poszt. És? Hogy nem sikerült megütni azt a hangot, ami áttörhetett volna? Mégis -vagy talán pont ezért- nagyon szép, értékes gondolatok születtek meg a témával kapcsolatban. :) A cél ez, nem?

A halál kapcsán a szülés jutott az eszedbe; azt írod: "én hiszem, hogy, akinek erősebb a hite, könnyebben hal meg" - ebből az is következhetnék, hogy aki erősebben vágyik magzatja után, könnyebben szül: nem ezt tapasztaltam. :(
Ebből számomra két dolog következik: vagy nem jó a párhuzam vagy nem helytálló a következtetésed.

@türkiz: Szia!

Én nem a fab3 fedőnevű atyát akartam vigasztalni, egyszerűen tényleg nem éreztem ájtatoskodónak az írást, gondoltam ez is egy vélemény, hát leírom.

Szülés: A párhuzam sántít szerintem, bár mi anyák nagyon is hajlamosak vagyunk gyermekeinket isteníteni. Messzemenőkig egyetértek veled abban, hogy aki túlzottan vágyik a gyermekére, az nehezebben szül. Paradox, de én is így tapasztaltam számos ismerősöm ( és az első szülésem) kapcsán.
Sztem az Isten iránti vágyakozásunkban a legnehezebb lecke az elengedés. Ha őszintén Isten iránt vágyunk, nemcsak szorongáscsillapítóként értelmezve Őt, akkor megtanít bennünket erre a leckére, (a szülés pl. nagyon jó lecke ebben) és az élet végén talán könnyebb lesz az elengedés.

@fasírt: "Sztem az Isten iránti vágyakozásunkban a legnehezebb lecke az elengedés." - ez már engem is megnyert! :) Sőt! Jó lenne ezt kidumcsizni, de ma csak végiggondolni tudom: a fiam fáró szeretne lenni és ez elég nagy kihívás most a számomra.

Termékeny szép napot mindenkinek! Remélem, este sok érdekes, hasonlóan éltető gondolatot olvashatok majd itt! Jófejek vagytok! :)

@fasírt: Nem szokásom az adomázás, de erről egy régi emlékem ugrik be.

A Lipóton, egy vegyes osztályon dolgoztam, pszichiátriai betegek mellett az osztály fele tulajdonképpen elfekvő volt. Volt egy nagyon kedves kicsi néni betegem. Már pelenkázni kellett, de nagyon utálta, így ha ott voltam, én inkább - a kérése szerint - ágytálaztam, és ha néha mégis baleset történt, akkor ölbe kaptam és felvittem a fürdőbe. Lift persze messze lett volna, így lépcsőn vittem. Alig volt 40-45 kiló - de mondjuk én nem vagyok egy Schwarzenegger, úgyhogy a szükségesnél hosszabban nem szívesen tartogattam.

Ő viszont mindig félt, hogy leejtem. A lépcsőfordulónál sokszor elkapta a korlátot, és megkapaszkodott - én meg ott könyörögtem neki, hogy engedje el, mert nem bírom még 10 percet tartani. Mondogattam neki: volt már, hogy leejtettem? "Nem." Hát akkor engedje el... "De én akkor is félek..."

(Azóta majdnem ugyanezt a sztorit visszahallottam több más gondozóval és beteggel is.)

Azóta is sokszor gondolok rá, hogy mennyiszer vagyunk ugyanígy az Istennel is...

"Bízol bennem?"
"Persze..."
"akkor engedd el a ..."
"De nem merem..."

@jabbok: :) :) :) :) :)

@türkiz: Csak hogy tudjátok, itt vagyok és figyelek. A lényeggel egyetértek, csak egy-két apróság. Én csínnyán bánnék a sikeres és sikertelen szóhasználattal, különösen ha ilyen érzékeny témáról beszélünk. Olyasmit szerettem volna leírni, amit fontosnak tartok. Az, hogy stílus vagy más szempontból ez másokban máshogyan rezonál az egy másik dolog.
Mint a kommunikációban általában, itt is kétirányú közlésről beszélünk. (Még ha én is indítottam ezt el) Ez egy másik ok amiért a siker kategóriát hanyagolnám. Egy fontos dolgot írtam le, ilyen válaszok születtek. Nem érzek egyedüli személyes felelősséget, sokkal inkább egy párbeszédet látok ami most így alakult, és folyamatosan alakul minden hozzászólással.
no egy kis kitérő kerekedett ki. Mindenkinek szép vasárnapot!

Kedves @fab3: "Olyasmit szerettem volna leírni, amit fontosnak tartok." - azt hiszem, ezt senki nem vonta kétségbe.
Most írod: "a téma érzékenysége" óvatos szóhasználatot követel. Valami ilyesmit szerettem volna (másokkal együtt) magam is hangsúlyozni. Azt is mondhatnánk, te is, én is, hogy vannak dolgok az életben, amiket nem lehet elbagatellizálni, és ami most kettőnk közt a félreértést szüli az az, hogy te elhiszed, hogy a szándék és maga a történés mélysége, drámaisága elég ahhoz, hogy áttörje a falakat; èn meg azt gondolom, hogy nemhogy nem elég, de sokszor a szóhasználat és stílus méltatatlanul maga alá préselheti azt, aminek -egyetértünk!- nem ott és nem úgy van ott a helye.
Azt gondolom, ami itt történt, (mert történt kiigazítás) igazolja mindezt: ez az "érzékeny téma" igenis kitört abból a formából, amit magad szerettél volna neki adni. Talán szűkösnek találta az általad kapott helyet; nem lehet?
Nézd, nem vagyok nyelvész, de szerintem nagy különbség van a "siker/sikeres" kategória vagy épp aközött, hogy valamit "sikerült-e megoldanom". Ez utóbbit fenntartom, mert szerintem csak nagyon nagy jóindulattal jön át az, amit velünk megosztani akartál volna. Ugyanakkor nem fogadom el, hogy ezt személyes sikertelenségnek éld meg, mert mint írtam, ilyen mindannyiunkkal megesik. Itt még felelősségről sem beszélhetünk olyan nagyon mindaddig, amíg nem vagyunk írók vagy/és művészek.
Az igazán nagy dolgokat a legnehezebb jól megragadni, még inkább, jól tolmácsolni - ezt ki vonná kétségbe?: már csak neked kellene megenyhülni, és elhinni, hogy ez nem kudarc. Mert nem az. Ez a téma ilyen, kicsit "halálos". :)

@fab3: Kedves fab3,
én egyáltalán nem érzékeltem, és nem is tudom értelmezni a "személyes siker" vagy "sikertelenség" kategóriáit, ebben a témában különösen nem.

A stílus ugyan valóban személyenként változó, de amiért viszonylag élesen és kritikusan reagáltam, az szerintem nem szubjektív elem. Az, amit ebben a beszámolóban "támadtam", az a prekoncepciós hozzáállás. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy az előítélet - a keresztény hitünkből származó előfeltevés is - sokszor kifejezetten pusztító lehet.

És ez különösen így van a halál közelében.

Nagyon hálás vagyok az Úristennek, hogy a haldoklásról és a halálról előbb szereztem személyes tapasztalatot, aztán kísértem másokat, és csak később találkoztam a tanatológia tudományával, ami nagyrészt már csak rendszerezte és igazolta a saját tapasztalataimat.

A tanatológia általános megállapítása, hogy a haldoklás 5 fő szakasza (hárítás/elutasítás, alkudozás, agresszió/lázadás, depresszió és végül a megbékélés/elfogadás) szinte törvényszerűen eljut az utolsó fázisig, amikor nem csak a halál tényével, de a lét egészével, a környezettel és az Istennel is békét talál a haldokló.

Csakhogy vallástól, kultúrától, személyes történettől és életsorstól rettenetesen függ, hogy az egyes szakaszok mennyi ideig tartanak, mennyire egyenes az út a szakaszokon át, vagy mennyire tér vissza esetleg több körben is valamelyik szakasz. A félelem, a lázadás, vagy a depresszió...

Végül szinte biztos a megbékélés.

EGYETLEN IGAZI AKADÁLY van, amin viszont, úgy tűnik, tartósan el tud akadni a folyamat.

És ez a HAZUGSÁG.

Az a megdöbbentő, hogy a legrosszabb hazugság nem is az, amikor áltatják a beteget csodaszerekkel vagy csoda-gyógymódokkal.

Úgy tűnik, hogy a legrosszabb hazugság ilyenkor - és éppen a keresztény világban EZ A LEGGYAKORIBB IS - az ájtatosság.

Amikor pl. egy lázadás/agresszió szakaszában lévő haldoklóhoz belép egy ostoba vagy egyszerűen csak tapasztalatlan vagy gyáva pap vagy más lelki segítő - és pl. elkezdi biztatgatni a haldoklót, hogy fogadja el a sorsát, békéljen meg "az Isten akaratával".

Jó esetben a haldokló - manapság már nálunk is - elküldi az illetőt melegebb éghajlatra.

Rosszabb esetben viszont elkezdi elfojtani a dühét, a lázadását. Szégyellni kezdi, hogy hát ezek szerint ő rossz keresztény... Hogy bűnös vagy hitetlen, ha nem tudja örömmel fogadni, hogy ő nem fogja látni az unokáját, nem tudja bizalommal fogadni a szenvedést, a néha hónapokig tartó kiszolgáltatottságot, fájdalmat, kórházi bánásmódot...

Hatalmas hiányossága a mai keresztény nevelésnek, hogy csupa szép imádságot tanítunk. Beleneveljük az emberekbe, hogy mit "illik" mondani az Istennek, és mit nem.

A halál sokszor éppen ezért különösen nehéz a legaktívabb keresztényeknek. Mert ott meg kell tanulni végre igazán kommunikálni az Istennel. Nem lehet már azt mondogatni, amit "illik", amit a hitoktatók szerint az Isten "szeret" hallgatni - hanem végre meg kell tanulni, hogy lehet vele őszintén beszélni: panaszkodni, vagy akár perelni, ne adj' Isten ordítani is.

A Biblia tele van csodálatos ilyen imádságokkal.

Gyönyörű, amikor Jób azt nyöszörgi vagy üvölti az Istennek, hogy "átkozom a napot, amikor megalkottál!"

Gyönyörű, hogy NEM ŐT szidja, vagy nem RÓLA mond csúnyákat másoknak - hanem NEKI (!!!) mondja el, amit érez, amire talán nem büszke, ami nem az, amit SZERETNE mondani - de ami AZ IGAZSÁG. És még gyönyörűbb, amikor az Isten - Jób barátaival ellentétben - nem háborodik fel ezen, hanem végül válaszol. ERRE tud válaszolni...

És ez az, amire igazán CSAK Ő tud válaszolni.

És aztán éppen az ájtatos barátokat, akik háborogtak amiatt, hogy Jób hogy mer szembe szállni az Úrral meg hogy mer ilyeneket mondani neki - őket irányítja Jóbhoz, hogy Jóbtól tanuljanak imádkozni...

Vagy amikor Jeremiás panaszkodik az Istennek, hogy "olyan lettél számomra, mint a csalóka patak, aminek a vizére nem lehet számítani"... "Azt mondtad, prófétát csinálsz belőlem, aztán helyette bohócot csináltál belőlem, akit mindenki kicsúfol és kinevet..."

Ismétlem: a beszámolódban szereplő segítő SAJÁT ÉLMÉNYÉT nem akartam bántani. De fenntartom, hogy aki egy ilyen helyzetben, életében először haldokló mellett, zavaró koszban és büdösben egyből az isteni békét és szeretet-egységet tapasztalja, az vagy IGEN RITKA kivétel, vagy egyszerűen a VALÓSÁG HELYETT a saját előzetes várakozását, prekoncepcióját élte át. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem ritka.

A mi köreinkben élő, hívő embereknek mindenesetre sokkal fontosabb megtanulni, hogy ezt az ájtatos szemléletet félretéve álljunk a haldoklók mellett - mint hallani arról a ritka kivételes esetről, amikor mindjárt első látogatáskor a haldoklás valóban létező, de ritka szép pillanatait sikerül elcsípni valakinek.

@jabbok: @türkiz:
Köszönöm szépen alapos és kedves válaszotokat.
Továbbá köszönöm a tapasztalatokat is amiket megosztottatok, halál és haldoklás kapcsán.
Elfogadom a bejegyzés stílusról mondott meglátásokat it, hogy túl 'jámbornak, ájtatosnak' találtátok. No persze az erdeti írás kontextusáról nem beszéltem és ez hiba volt. A beszámoló egy 'interjú' alapján készült, ahol két kérdés is vonatkozott a tapasztalat teológiai vonatkozásaira. Innen Jézus és Szent Benedek.

Másik ok pedig a fordításból adódó torzítás lehetett. A mondatok máshogyan gördülnek, mint az eredetiben, ezt magam is észrevettem, annak idején erre nem fordítottam nagy figyelmet.

Jabbok kivetítéses ötleteden sokat gondolkoztam. Nagy ajándék, hogy ezt sok éves tapasztalat következtében mondod, és 'tudod mit beszélsz.'
Külön köszönet a legutóbbi bejegyzés részletességéért és tartalmáért. A kivetítés és önáltatás valós veszély csakúgy mint más segítő 'helyzetben' is.
Mégis, személyesen ismervén a szerzőt és realitás-érzékét, bennem ez a kétely nem merült fel (továbbá a háttér: a leírt tapasztalat előtt már több éves hospice-önkénteskedés, illetve az inetrjú készítése előtt évek főállású Bárka-munkatársa) A már említett interjú egyik szempontja a kiemelkedő fontosságú élmény volt, amit szintén a 'ritka kivétel' lehetőséget erősíti. Ezt inkább csak miatta írtam... :) Magam részéről, szerény tapasztalatom fényében, soha nem tekintettem ezt általános érvényűnek vagy 'megszokottnak', éppen rendkívülisége adta az ötletet, hogy itt is közöljem. 'Jó, hogy ilyen is van!'-alapon.
Ezzel persze megint csak a stílusnál/nyelvezetnél vagyunk, amiről egészen világosan és kimerítően írtatok. Erre csak azt tudom mondani, hogy köszönöm, tűnődtem/tűnödök rajta. Egészen biztos, hogy nem volt haszontalan, sokat tanultam.

Visszatérve a születés-halál misztériumára, én is megosztanám egy több mint 20 éves élényemet.
Hatodévesen, életem első szűlőnője, egy éjszakai ügyeletben. Nagyon erős fájdalmak között várta kisbabája születését. Jött, hogy tennem kellene valamit, de nagyon bénának éreztem magam. Aztán bátorságot vettem, és megkérdeztem, miben segíthetek? Mire ő, szűlt már ön? Pironkodva vallottam be, nem, még. Erre, a megint erősödő fájdalmait alig bírva, nyögések közt egyet legyintett. Ebből egyértelművé vált számomra, hogy majd ha én is átélem ezt az állapotot a saját bőrömön, akkor majd megismerem ezt a titkot. Rá egy évre, amikor már én voltam a vajudóban, visszaemlákeztem erre a nőre, és éreztem, hogy egyenrangúak lettünk.

@P.E.: Ettől ilyen szép és nehéz ez a szakma, hogy a szakrális pillanatoknál ott lehetünk. Kár, hogy az orvosokat egyáltalán nem készítik fel pszichológiailag, mit is kezdjenek az ehhez kapcsolódó érzéseikkel. Sokszor egyszerűen marad az érzések elfojtása.

@jabbok: Most, hogy elmúlt belőled az indulat, mint egy virág, kibomlott a mondanivalód. Én is tanultam belőle, köszi!

A haldokló számára a halálnak a tragikus és félelemmel terhes színezetét leginkább - ha nem kizárólagosan - a kárhozat lehetősége adja.
Persze, a világ dolgai és a szeretett embertársak irányában kialakult kötelékek elszakítása (a búcsúzás) is fájdalmas és szomorú, de ezek nem indokolják azt a mély szorongást és félelmet, amely a halál jelenségét lengi körül. Az ember (még ha maga nem is volt hívő és nincsen tudatában a túlvilági lét lehetséges változatainak), a halálfélelem formájában mintha ösztönösen rettegne kárhozatának lehetőségétől.

@P.E.: ezt írod: "éreztem, hogy egyenrangúak lettünk". Ez alatt ugye nem azt érted, hogy a nem-szült nők alacsonyabbrendűek, mint az anyák?

Ugye valami olyasmit akartál "üzenni", hogy a vajúdás fájdalmát (szenvedést) jobban át tudja érezni az, aki már maga is átment ezen (szenvedett)?

@kis_csirke: Egyenrangúak lettünk, ennek a szenvedésfajtának a megértésében. Köszönöm a figyelmeztetésed.

@Impetuoso: "A haldokló számára a halálnak a tragikus és félelemmel terhes színezetét leginkább - ha nem kizárólagosan - a kárhozat lehetősége adja."

Ezt miből gondolod?

@jabbok: Tudod! Bámulatos mennyire belőlem szól a hangod... Ettől a "prekoncepciós hozzáállástól" - amitől mindig annyit szenvedtem s amivel olyan gyakran maradtam magamra, mert ez közösségben tud még csak igazán felerősödni - az utóbbi időben mintha lenne egy sokkal rosszabb. Valami túlnövése, mutánsa mindennek, ami engem személy szerint, ennél is jobban zavar. - Te tapasztalatad-e azt, hogy valaki már tudja, hogyan nem(!) kellene egy adott szituáciában viselkednie (egy sérülttel, egy haldoklóval...) és meg is játsza, roppant kihívón, egyben állati bunkón. Megteremtődnek antiájtatos keresztény társaságok, csak a szín változik, de éppenolyan prekoncepciók mentén, ugyanazzal a régi mechanizmussal, csak éppen most másra mondják, hogy ejnye, ejnye! Engem ez aggaszt. A rózsaszín legalább nem bújt más szín mögé, mindig megvolt az esély arra, hogy egy kis légáramlattal, de elővarázsolódjanak a valóságos színek; ennél az összemosott színnél kevesebb az esély. Közelebb az önámításhoz, távolabb az igazságtól.

(Hát, félek, nem vagyok elég érthető, de segíts ki, légy szíves, ha érzed, mi okán keresem a szavakat; és kíváncsi is lennék a véleményedre nagyon, hogy szerinted is ez egy újabb jelenség a keresztény "elitnél", amivel számolni lehet vagy csak olyan divat, ami majd lecseng?)

@P.E.: köszönöm.

(A nyáron egy "katolikus nagycsaládos" anya (fiatalabb nálam) határozottan kioktatott, hogy "rossz nő vagyok", mert nincs gyerekem...azóta érzékenyebb vagyok a témára, pedig tudom, hogy nincs igaza és köze sem volt hozzá....)

@kis_csirke: Ez a kedvencem.

Tipikus. A gyerek tehát valami olyan, ami NEKÜNK ugyan rossz, és csupa nehézség meg "szent áldozat" - de az Úristen kedvéért mi még ezt is kötelesek és képesek vagyunk vállalni. Akinek van (minél több), az jó, akinek nincs, az rossz.

És természetesen még örök jutalom is jár majd a gyerekvállalásért...

@jabbok: Erre természetesen nincsen semmi bizonyítékom, vagy valamilyen erős,logikus érvrendszerem, csak amolyan, megfigyelésből fakadó, szubjektív benyomásként, élettapasztalatként fogalmazódott meg bennem.

Ahogy írtam is, számomra a kárhozat lehetőségén kívül semmi sem indokolja ezt az erős, feloldhatatlan félelmet és szorongást. Szokás még mondani, hogy a halálfélelem az ismeretlentől való félelem, azonban sok erős hitű ember is fél.

Egy hívő jól tudja, elfogadja, hogy a katolikus, keresztény tanítás szerint három, világosan elkülönülő létállapot lehetséges a földi halál után: örök kárhozat, purgatórium, örök üdvösség (mindhárom hittétel). Még ha kissé misztikus és homályos is, de ennek ellenére sem fél senki az eljövendő üdvösségtől, hiszen ennek elnyerése adja reményünket, életünk célját és értelmét. Félni csak a pokol és a tisztítóhely gyötrelmeitől van igazi okunk, mely utóbbiak az egyházatyák - talán nem egyhangú, de jelentős számú - vélekedése szerint nem sokban különböznek a kárhozat szenvedéseitől (leginkább csak végességükben).

Részint ezek alapján jutottam erre a véleményre.

@jabbok: kicsit érintve érzem magam megfogalmazásodban, mivel egy másik cím alatt írtam. Sok gyermek vállalása igenis nehéz és igénybevevő, de igenis Édes teher. Szerintem az, amiért többet áldozol megnő, mint érték, ha ugyan egy kisgyermeket lehet méricskélni, hogy mennyit is ér.Ez a dolog, bárhogy is próbáljuk szavakkal megfogalmazni, mindig kifejezhetetlen lesz...
Mikor két kisfiam volt , egyik 2,5 másik 1,5 éves - már tervezgettem egy kislányt is.Egy szintén két fiús anyuka azzal 'bíztatott', hogy majd egy év múlva már nem fogok vágyakozni újabb gyermek után, lecseng...hát én úgy megijedtem ettől, nem akartam, hogy elveszítsem ezt a vágyakozást, s hamarosan kislányunk 1LETT1.Hiszek abban, hogy a nem tervezett gyermekek a spontaneitás által ISTEN TERVE, Ő jobban tudja. Ez nem jelenti azt, hogy az így vállalt gyermeket ne nevelhetnénk ugyan olyan felelősséggel.
Bocs nagyon eltértem az eredeti témától.

@Impetuoso: Tipikusan értelmiségi (racionális) elképzelés. ;o)

Csakhogy az emberben a tudat, az értelem - mint tudjuk - max. 10 %... A jéghegy csúcsa.

Ha éjjel, egyedül, sötétben végig kell menni egy teljesen ismerős erdőn vagy temetőn, még akkor is felébred bennünk a félelem, ha pontosan tudjuk, hogy nincs ott se gyilkos, se zombi, se szellemek.

És a "gyógymód" meglepően egyszerű: legtöbbször elég egy társ, egy érintés...

A legősibb félelmek egyike és a legtöbb szorongás gyökere az ún. szeparációs szorongás, ami néhány hónapos kor után már megjelenik a csecsemőknél is - tulajdonképpen a magánytól, az egyedül maradástól, az elhagyatottságtól való félelem.

Ennyiben tulajdonképpen igazad van, hiszen tulajdonképpen ez a kárhozat: a tökéletes magány, ahová még az Isten jelenléte sem ér el.

"Szokás még mondani, hogy a halálfélelem az ismeretlentől való félelem, azonban sok erős hitű ember is fél.

Egy hívő jól tudja, elfogadja, hogy a katolikus, keresztény tanítás szerint három, világosan elkülönülő létállapot lehetséges a földi halál után: örök kárhozat, purgatórium, örök üdvösség (mindhárom hittétel)"

A hit, amiről írsz, a hitnek csak a tudás része. Az értelem hite.

Kis szent Teréz, a maga teljes Istennek szentelt élete végén, olyan rettenetes kétségeket élt át, hogy a nővérek egészen az utolsó kiadásokig meghamisították az önéletrajzát: a halál közelében nem egyszerűen hittételek - pokol, üdvösség, - kérdőjeleződtek meg benne, hanem saját szavai szerint "a megrögzött ateisták gondolatai". Hogy talán a misztikus élményei is csak képzelődések voltak, sőt, talán nincs is Isten... Hogy lehet, hogy az egész élete hiábavaló volt... És iszonyatos halálfélelme volt. Nem a kárhozattól félt - hanem attól, hogy még az sincs...

"Félni csak a pokol és a tisztítóhely gyötrelmeitől van igazi okunk."
Az élet igazán nagy dolgainak nem sok köze van ilyen dolgokhoz, mint "ok" vagy "értelem". Mi az oka vagy az értelme, hogy pont abba szeret bele az ember, akibe...? Mi az oka, hogy félünk a sötétben? Mi az oka, hogy a magánzárkában lenni szerzeteseknek is rossz volt (miközben kiváló lelkigyakorlatos lehetőség is lehetne)? ...

@Impetuoso: Tipikusan értelmiségi (racionális) elképzelés. ;o)

Csakhogy az emberben a tudat, az értelem - mint tudjuk - max. 10 %... A jéghegy csúcsa.

Ha éjjel, egyedül, sötétben végig kell menni egy teljesen ismerős erdőn vagy temetőn, még akkor is felébred bennünk a félelem, ha pontosan tudjuk, hogy nincs ott se gyilkos, se zombi, se szellemek.

És a "gyógymód" meglepően egyszerű: legtöbbször elég egy társ, egy érintés...

A legősibb félelmek egyike és a legtöbb szorongás gyökere az ún. szeparációs szorongás, ami néhány hónapos kor után már megjelenik a csecsemőknél is - tulajdonképpen a magánytól, az egyedül maradástól, az elhagyatottságtól való félelem.

Ennyiben tulajdonképpen igazad van, hiszen tulajdonképpen ez a kárhozat: a tökéletes magány, ahová még az Isten jelenléte sem ér el.

"Szokás még mondani, hogy a halálfélelem az ismeretlentől való félelem, azonban sok erős hitű ember is fél.

Egy hívő jól tudja, elfogadja, hogy a katolikus, keresztény tanítás szerint három, világosan elkülönülő létállapot lehetséges a földi halál után: örök kárhozat, purgatórium, örök üdvösség (mindhárom hittétel)"

A hit, amiről írsz, a hitnek csak a tudás része. Az értelem hite.

Kis szent Teréz, a maga teljes Istennek szentelt élete végén, olyan rettenetes kétségeket élt át, hogy a nővérek egészen az utolsó kiadásokig meghamisították az önéletrajzát: a halál közelében nem egyszerűen hittételek - pokol, üdvösség, - kérdőjeleződtek meg benne, hanem saját szavai szerint "a megrögzött ateisták gondolatai". Hogy talán a misztikus élményei is csak képzelődések voltak, sőt, talán nincs is Isten... Hogy lehet, hogy az egész élete hiábavaló volt... És iszonyatos halálfélelme volt. Nem a kárhozattól félt - hanem attól, hogy még az sincs...

"Félni csak a pokol és a tisztítóhely gyötrelmeitől van igazi okunk."
Az élet igazán nagy dolgainak nem sok köze van ilyen dolgokhoz, mint "ok" vagy "értelem". Mi az oka vagy az értelme, hogy pont abba szeret bele az ember, akibe...? Mi az oka, hogy félünk a sötétben? Mi az oka, hogy a magánzárkában lenni szerzeteseknek is rossz volt (miközben kiváló lelkigyakorlatos lehetőség is lehetne)? ...

??? Ez hogy lett dupla???

@álomfejtő: Persze, hogy teher is a gyerek. Jutott belőle nekem is néhány... ;o)))

De szerintem nem arról van szó, hogy teher - de megéri valami nemes oknál fogva. És főleg nem attól válik jóvá, hogy az Isten jónak mondja. Ha valami rosszat is jónak mondana az Isten, akkor hazug lenne, nem?

Sokkal inkább úgy gondolom, hogy az ég világon minden éremnek két oldala van. Minden igazi szenvedély komoly áldozatokat kíván.

Szenvedés / szenvedély - passió / passzió...

Az embernek egyszerűen az a sorsa, hogy rámegy valamire. Az is, aki edzőteremben meg sportpályákon gyúrja magát, hogy ő lehessen a falu bikája - neki is rámegy a szervezete a saját szenvedélyére.

Nem az áldozat teszi értékessé a gyereket - hanem a gyerek iránti szeretet teszi - illetve csak TEHETI !!! - értékessé az áldozatot.

Én bizony azon az eretnek nézeten vagyok, hogy manapság nagyon sok ember - keresztény ember is - van, akinek egyáltalán nem való több gyerek. Ahogy nekem nem való a hegymászás vagy a tűzoltói munka.

@jabbok: "a gyerek iránti szeretet teszi - illetve csak TEHETI !!! - értékessé az áldozatot."
Ez szép, köszönöm.

Ja, és még valami: szerintem nagyon egysíkú a gyerek túlértékelése. Nem hiszem, hogy az Isten szemében csak a szerzetesi cölibátus és a sokgyerekes modell kedves. Szerintem rettenetes nagy szükség lenne HIVATÁSSZERŰEN gyermektelenül, szabadon másokért élő emberekre. Pl. szerintem a tűzoltó, a baleseti sebész, de még egy-egy művész vagy egy falusi körzeti orvos sem biztos, hogy azzal teszi a legtöbbet Istenért és az emberiségért, ha 10 gyereket is el kell tartania és időről is gondoskodnia az ő számukra is.

@jabbok: ez egyértelmű számomra is

Nagyon megrázó Matthew Linn jezsuita szerzetes tanúságtétele, aki Julio társa lett szenvedésében és kísérte végig mindhalálig:
"Mikor Bolíviában spanyolul tanultam, egy családnál laktam, ahol Julio, az apa lassan haldoklott leukémiában. De minden egyes héttel, ahogy vesztett a maga feletti ellenőrzés képességéből, mégis egyre inkább hálás volt a megmaradó kevés képességéért. Legtöbbet használt szava a „gracias” (köszönöm) lett. Köszönetet dadogott, amikor le tudott nyelni egy darab kenyeret és köszönetet mondott, amikor kómából ébredt fel. Semmi garancia nem volt rá, hogy el tud suttogni egy szót, enni tud egy falatot, vagy ébren tud lenni egy órára, de minden ajándékká lett. A legmélyebb „gracias”-t arra tartogatta, amikor szorosan tartotta egy jó barátja kezét, mintha utolsó búcsút venne. Minden éjjel egyre több szeretettel szorította az én kezemet is és mindkettőnkben növekedett a vágyódás, hogy soha ne engedjük el egymás kezét.
Halálának végső perceiben minden családtag szorosan fogta a kezét, átölelte és megcsókolta őt. Annak ellenére, hogy Julio vért hányt, lázálmában eltaszította egyik lányát vagy öntudatlanul kómába esett, semmi sem tarthatta vissza a családot, hogy apjukat szeressék. Megértettem, hogy Isten sem szerethet kevésbé. Még ha Julio lázálmában nemcsak családját, hanem Istent is elutasítaná, Isten legalább annyi szeretettel ölelné át, mint azt felesége tette az utolsó öleléssel. Ennek a nagy szeretetnek láttán és mindennek megélése után már nem éreztem vágyat a tökéletes, szép halálra, amely Jézus nevét kimondva és mosollyal az arcomon érkezik el. Többé nem féltem attól, hogy öntudatlanul, esetleg barátaimat vagy Istent elárulva halok meg. Megértettem, hogy barátaim és Isten szeretete úrrá lenne azon is, ha én el akarnám lökni őket. Julio halála óta nemcsak magamban bízom, hanem főként az ő szeretetükben, ami az én elgyengülésemmel növekszik, ahogy rábízom magam azokra a Kezekre, amelyek soha nem engednek el."
(Életünk nyolc szakaszának gyógyítása)

Miért nem lehet elolvasni a hozzászólásokat, csak késleltetve...!?

csak saját hozzászólás után,!

@izrael miszteriuma: végre sikerült most elolvasnom. Nagyon szép ez a történet. A legegyértelműbb útmutató, hogy hogyan forduljunk szeretteinkhez, ha eljön az ideje..köszönöm.

@álomfejtő:
Szerintem tömören úgy lehetne összefoglalni, hogy teljes szíveddel, teljes lelkeddel és teljes bensőddel...