Néhány évvel ezelőtt hosszabb ideig volt szerencsém az USA-ban rontani a levegőt és a Chicagói Jezsuita Provincia vendégszeretetét élvezni (sic!). Akkoriban sokat hallottam egy sikertörténetről, amelyet csak úgy emlegettek: Cristo Rey iskola. Természetesen nekem is Magyarországra kellett visszajönnöm, hogy aztán - megmerítkezve a közoktatás bugyraiban - érdekelni kezdjen, tulajdonkeppen mi is az a „Cristo Rey”, és miben nyújt különlegeset, mást, mint a többi tanintezet, ha egyáltalán különlegeset nyújt valamiben.

Nem borzolom az idegeket: a „Cristo Rey” egy sikertörténet kezdete az 1990-es évek derekán. Az egész úgy kezdődött, hogy az évtized elején a chicagói jezsuiták egy csoportja gondolt egy merészet, és egy olyan suliról kezdett el álmodozni, ahová elsősorban a szegénységben elő hispán közösség gyermekei járnak majd, ezáltal elősegítve azok beilleszkedését az amerikai társadalomba.

Igazán ütős dolog úgy iskoláról gondolkodni – majd aztán természetesen megvalósítani –, hogy rengeteg kérdés eleve megválaszolatlan, mint pl.: fognak-e a szülők támogatni olyan projektet, amelyben igényes, komoly kihívásokat állítanak a diákok elé? Hogyan lehet anyagilag megalapozni egy ilyen intézményt? Nem lesz-e túlságosan nagy az intellektuális szakadék, amelyet a gyerekeknek meg kell ugraniuk?

Minden reálisan felmerülő kérdés és valós nehézség ellenére 1996-ban a Cristo Rey Jesuit High School megnyitotta kapuit, Chicago nyugati részében. Nem titkoltan azzal a céllal, hogy a bevándorolt „latino” családok szegény sorsú gyermekei egy jobb [magis], tehetségüknek megfelelő életpályát futhassanak be. Mindehhez ideológiaként az ignáci pedagógia eszményét hívták segítségül: „a jezsuita iskola ideálja az, hogy olyan hely legyen, ahol hisznek az emberekben, tisztelik őket, és törődnek velük; ahol mindennapi esemény a gazdaságilag szegényekért és a nevelési téren hátrányos helyzetben lévőkért hozott áldozat; ahol mindegyikünk megtalálja a szükséges kihívást, bátorítást és támogatást.”

Az iskola alapstruktúrája az úgynevezett „work-study program”; azaz a diákok a tanulás mellett – heti egy alkalommal – dolgoznak, pl. irodai, adminisztrációs feladatokat látnak el, különféle vállalatoknál. Portfóliókat készítenek, bemutatva, értékelve tanulmanyaikat. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy saját munkájuk révén finanszírozzak jelenlegi középiskolai és majdani egyetemi tanulmányaikat. Mert minden közhiedelemmel ellentétben az Egyesült Államokban is iszonyatos összegeket emészt fel egy-egy család számára, hogy gyermekük magasan kvalifikált – vagy egyáltalán valamilyen – képzésben részesüljön. És hogy miért éri meg a vállalatoknak spanyol anyanyelvű, hátrányos helyzetű fiatalokat foglalkoztatni? A válasz egyszerű: nemzetpolitikai cél az oktatás támogatása, fejlesztése. Mindemellett egész egyszerűen megkerülhetetlen annak a közösségnek a jelenléte, amely éppen – hogy úgy fogalmazzak – a legdinamikusabban fejlődik. Ezért szinte minden elnök elindított egy oktatási, felzárkóztatási programot. Most hirtelen példaként Bush regnálása alatti jut eszembe, az NCLB [No Child Left Behind]. Természetesen a kormányzati támogatás mellett szükséges, hogy az amerikai jezsuiták egészen kiváló lobbizó tevékenységet végezzenek ez irányban, és igen jelentős a jezsuita „öregdiákok” támogatása is. Egy összetett rendszerről van tehát szó, amelybe bevonódik a társadalom szinte minden rétege. Egy olyan rendszerről, amely társadalmi összefogást sejtet. Ki tudja, talán egy-két „Krisztus Király” (spanyol: Cristo Rey) iskola Magyarországon is elkelne…