1999-ban egy amerikai és egy perui archeológus – Johan Reinhard és Constanza Ceruti – szenzációs felfedezést tett. Az Argentína és Chile határán fekvő Llullaillaco rétegvulkán egyik lejtőjén, a világ legmagasabban fekvő archeológiai feltárási területén, megtalálták három, körülbelül 500 évvel ezelőtt élt inka gyermek tökéletesen épen maradt holttestét. A mumifikálódott tetemek ma az argentín Salta városában, a Museo de Arqueología de Alta Montaña-ban vannak kiállítva. A sokkoló szenzációt azonban az okozta, hogy a gyermekeket minden valószínűség szerint vallási rituálé keretében áldozták fel.

A gyermekek közül a legidősebb, kutatók által „La doncella”-nak, „a szűznek” becézett leány halálakor 15 éves volt, sorstársai egy 7 éves fiúcska, valamint egy 6 éves kislány (akit a kutatók „La niña del rayo”-nak, „villám-lánynak” neveztek el, mert a hegyen töltött mintegy fél évezred alatt egy alkalommal mumifikálódott testét villámcsapás érte, részben elégetve a maradványokat, s megrongálva az áldozati rítushoz felhasznált tárgyi eszközöket is). Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy az emberáldozat egyedi eset a világtörténelemben. Az indiai kultúra ismerői – és a hindu vallások szakértői – számára jól ismert az sati szertartás, amely értelmében a hozzátartozók a szokásjog alapján elvárják a feleségtől, hogy a férj elhunytakor öngyilkosságot kövessen el. Afrikában számos törzsi hagyományban ma is él az a szokás, hogy a falu „királyának” halálakor négy szűzleányt vele együtt temetnek el; s – kimondani is döbbenet – a falubeli család rendszerint büszke, ha az ő lányukra esik a választás.

Szóval, nem nagyon hiszek abban, hogy minden vallás egyenlő értékű út volna, amely megkülönböztetés nélkül az üdvösségre vezet. Illetve: az üdvösséggel kapcsolatban jobb nem nyilatkoznunk – az érdemes meghagyni Istennek!  Mielőtt ugyanis barbárnak és a kereszténységgel lényegileg összeegyeztethetetlennek ítélnénk a fenti szokásokat, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon nem mutat-e hasonlóságot a három inka gyermek sorsával azoknak a gyermekeknek a sorsa, akiket 5 éves korukban szüleik kolostorba adtak, hogy ott szerzetessé neveljék őket. Ez a szokás ugyanis – amely a mai hagyományosan buddhista országokban máig dívik – nem csupán a távol-keleti vallások gyakorlata, hanem a katolikus egyházban is hosszú ideig szokásban volt, s egyebek között olyan szenteket is ajándékozott az egyháznak, mint Árpádházi Margit (1207-1231) vagy Aquinói Tamás (1224-1274).

A konklúzióm így szól: mindent történetileg és „kontextuálisan” (kulturális, nyelvi, politikai, gazdasági, társadalmi stb. szövegkörnyezetbe illesztve) kell szemlélni – beleértve a vallásokat is! Az ítélkezéssel kapcsolatban pedig csak hátrább az agarakkal… – jobb az óvatosság! Az ezekre az adatokra, a gondolkodás történelmi és szocio-kulturális eredetű különbségeire és mindenkori életformánkba/életmódunkba való beágyazottságára hivatott odafigyelni az úgynevezett kontextuális teológia. Mert a különböző kultúrák mentalitása – politikailag talán nem mindenhol korrekt ezt ma túlságosan hangsúlyozni – tényleg különbözőek! Európában a kopaszra borotvált fej általában a szélsőjobboldali beállítódottság jelképe, Afrikában a tanulmányok terén való szorgalom és a konformizmus jele. A nyugati világban a Katolikus Egyház a konzervativizmus jelképe, Indiában a haladásé és a szociális reformé, mert ellenzi, hogy a szülők válasszanak házastársat a gyerekeiknek (ez az ún. „arranged marriage” (harmadik-) világszerte elterjedt intézménye). Keresztény kultúrkörben egy lódarazsat agyoncsapni ügyesség dolga, a buddhista és hindu világban viszont rettenetes erkölcsi vétség (torzult és csökevényes gondolkodásra vall, hogy valaki egy ilyen magasan fejlett teremtmény életét nem tiszteli). A muszlim és az afrikai gondolkodás magától értetődőnek tartja a többnejűséget (és hagyományosan a kultúra teljes szociális családszerkezete is erre épült, mely feltételezhetően zavartalanul működött az elmúl évszázezrek során); a keresztényeknek viszont nem fér a fejébe, hogy mindez hogyan egyeztethető össze a nők méltóságával. (S bizony én is keresztény vagyok…) Szóval, a kultúrák és gondolkodásmódok közötti különbségek reálisak – talán a szexualitást, a nevelést és a tekintélyhez való viszonyt illetően a legszembeötlőbbek –, s minden humántudományban – így a teológiában is – a legnagyobb mai kihívás megtalálni az egyensúlyt a másság tiszteletben tartása és az erkölcsileg kifogásolható gyakorlatok kötelező kritikája között. Mindazonáltal azt hiszem, mostanában a türelem és az empatikus látásmód gyakorlása aktuálisabb a kritikánál és a magabiztos változtatni akarásnál, mert a nyugati kultúra (és azon belül is a kereszténység) bizony nagyon sok hibát/bűnt követett el ezen a téren. Ti is így látjátok?