Amint azt VI. Pál pápa egykor az ENSZ-hez intézett híres beszédében mondta, a katolikus egyház szereti magát az „emberség szakemberének” tekinteni. Az Egyház szociális tanításának fejlődése az elmúlt 120 évben jó példa erre, ahogy az Egyház megkísérelte erkölcsi hagyományával hatni a gazdasági igazságosság kérdéseire.
Azonban valahányszor az Egyház megkísérel mondani valamit a gazdaságról, szembesül a kényszerhelyzettel, hogy „elátkozott akár megteszi, akár nem”, ti., hogy mennyire legyen konkrét a kérdésben.
Ha az Egyház ragaszkodik elvont elvekhez, (azt mondják) hogy (ugyan) remekül ért hozzá, de amit mond, nem tartozik a tárgyhoz, míg ha fajlagos álláspontot támogat, azzal vádolják, hogy túllépi hatáskörét, elmossa a határvonalat az állam és az egyház között, és összetéveszti a körültekintő döntést és a dogmatikus bizonyosságot.

Túl sok fajlagosság más kockázatokat is rejt:
Ideológiai bírálat bal- és jobboldalról, attól függően, hogy „kinek az ökrét bántják”. ((Ez) Az ideológiai mazsolázás egy változata, valahogy úgy, mint Kennedy és Hruscsov levele esetében, azaz ,mind a konzervatívok, mind a liberálisok hajlanak arra, hogy az Egyház társadalmi tanításából arra összpontosítsanak, amit szeretnek benne, és azt állítják, hogy a többi dolog nem is létezik.)

A média a legszenzációsabb politikai álláspontokra összepontosít és ezzel többnyire az átfogó képet torzítja. (Emlékezzünk XVI. Benedek felhívására globális irányításra 2009-ben a Caritatis in Veritate című enciklikájában. Ha a paranoiás globalizációellenes blogokat olvassuk, nekiláthatunk kémlelni a láthatárt, mikor jelennek meg a fekete helikopterek a pápai címerrel)

Mivel ez a bizarr helyzet kikerülhetetlennek tűnik, mit tehet az Egyház? Történt pedig, hogy a Iustitia et Pax Pápai Bizottság „Az üzleti vezetők küldetése” című új dokumentuma egy cseles megoldást kínál fel.

Egy egészséges húzás az ötlet, hogy az elviekben didaktikusak legyünk, míg a (konkrét) álláspontunk kérdező maradjon. Lehet, hogy az Egyháznak nem kell felkínálnia fajlagos válaszokat, lehet, hogy elégséges, ha felteszi a jó kérdéseket. Képzeljük ezt úgy el, mint az Egyház szociális tanítását Szókratész stílusában.

A 32 oldalas dokumentumot segédletnek (vademecum) szánták, vagyis gyakorlati kézikönyvnek, olyan üzleti vezetőknek, akik hitüket össze szeretnénk hangolni munkájukkal. Március 30-án került bemutatásra a ghánai Turkson Péter bíboros, a Iustitia et Pax Pápai Bizottság elnöke által, egy 2000 katolikus üzletembert tömörítő gyűlésen Lyonban, Franciaországban.

Bár a szöveg a Tanács támogatását bírja, úgy mutatták be, mint egy „elmélkedést” szakemberek és tudósok által, és nem mint formális jegyzéket vagy dokumentumot. A szerkesztő bizottságot Michael Naughton, a John A. Ryan Institute for Catholic Social Thought (A Katolikus Társadalmi gondolkodás Ryan Intézete) igazgatója a minnesotai Szent Tamás Egyetemen, valamint a római Angelicum Egyetem domonkos docense, Helen Alford nővér vezették. Tagja volt még az olasz közgazdász, Stefano Zamagni, a Caritas in Veritate fő szerzője.

E szöveg egy fő jellemzője a gazdasági (üzleti) vállalkozás eléggé fennkölt fogalma: „Ha az üzleti világ és a piagazdaság megfelelően működnek, és a közjó kiszolgálásra összpontosítanak” – mondja a szöveg – „akkor nagyban hozzájárulnak a társadalom anyagi, sőt szellemi jólétéhez”.

Amint azt Samuel Cregg a National Review Online-ban megjegyezte, ez egy jelentős előrelépés a „némely egyházi személy által gyakran elfoglalt vállveregető magatartáshoz képest.” Valóban, a dokumentum elismeri, hogy a gazdaság nemcsak gyomrokat és pénzes ládákat tölt meg, (hanem) megfelelő gyakorlat esetében az erényt is ápolja.

Egyebek között a dokumentum azt mondja, hogy az etikailag felelős gazdaság a „kulturális elköteleződés hordozója,” egy erő a „béke és jólét” megteremtésére, társadalmi szerepet játszik a „teremtés kibontakoztatásában”, és az alkotó munka által az emberek nem egyszerűen „többet tesznek”, hanem „többé válnak.”
A dokumentum hangosan kimond valamit, ami különösen az amerikaiak szemében, akik a kapitalista hitvallásban nőttek fel, meglepően magától értetődőnek tűnhet, de ami nem tűnt annak a katolikus tanításban, ti., hogy a haszon a gazdaság tökéletesen jogszerű, habár nem egyetlen, célja,
„Ha nem teremtünk pénzügyi jólétet” – mondja a dokumentum – „az nem is osztható szét és a szervezetek nem maradhatnak fenn”.
Módszertanilag a dokumentum az erkölcsi mérlegelés a belga Joseph Cardijn bíboros és a Keresztény Munkásifjúság (JOC) által úttörőként megfogalmazott és XXIII. János pápa által az 1961-es Mater et Magistra szociális enciklikában magáévá tett „Lásd, ítéld meg és cselekedj” megközelítést alkalmazza. Ez azóta is a katolikus társadalmi tanítás sarkköve. (Ha már ideológiai ellenszélről beszélünk, János pápa enciklikája ihlette meg a theNational Review hírhedt szellemeskedését „Mater si, magistra no”, mely az enciklika társadalomelemzését úgymond marxistának ítélte).

A dokumentum hat gyakorlati elvet ajánl a gazdaságnak, mely magába foglalja a szolidaritást a szegényekkel, „amennyiben éberen figyelünk a lehetőségekre, hogy az amúgy érdemtelenül kisemmizett lakosságot szolgáljuk” és „a gondoskodást az erőforrásokról, függetlenül attól, hogy tőke, emberi vagy környezeti erőforrás a tét.”
A siker egyik korai jele, hogy a blogvilág reakciója a megszokott pártvonalakat átszelve pozitív. A konzervatívok úgy tűnik, értékelik a gazdaság alapvetően pozitív szemléletét, mely átjárja szöveget, míg a liberálisok (azt a) sugallatát, hogy a vállalatoknak szüksége volna egy erkölcsi átvilágításra.

A szöveg talán a legfeltűnőbb eleme azonban a függelékben található. Ott előnyomtatott kérdéseket (check-list) találunk a gazdasági vezetők megfontolására, mely 30 pontból áll, és amely egyenlő a katolikus társadalmi tanítás által megvilágosult lelkiismeret (ön)vizsgálatával.

Némelyik kérdés eléggé tág (bár még mindig elég ütős), mint ez: „Megosztott életet éltem, elválasztva az evangéliumi elveket a munkámtól?” vagy „Rendszeresen járulok-e a szentségekhez, ügyelve arra, hogyan támogatják és világosítják meg üzleti gyakorlatomat?”
Mások jóval konkrétabbak, és jóval ütősebbek.
Például:
Jólétet hozok-e létre, vagy magatartásom járadékszerzésre irányul? (E zsargon mögött az rejtőzik, hogy vajon úgy akarok-e meggazdagodni, hogy a politikai és gazdasági környezetet manipulálom, például, azzal, hogy adókedvezményért lobbizom, ahelyett, hogy teremtenék valamit)
Vállatom megtesz-e minden ésszerű erőfeszítést, hogy felelősséget vállaljon nem szándékos következményekért (mint a) környezeti károk vagy negatív hatások a beszállítókra, helyei közösségekre vagy akár vetélytársakra?”
Biztosítok-e olyan munkakörülményeket, melyek alkalmazottjaimnak minden szinten megfelelő önállóságra nyújt lehetőséget?
Biztosítok-e az én vállalatom alkalmazottainak biztos munkakörülményeket, életszínvonalat, képzést és lehetőségeket az önszervezésre?
Ugyanazokat az erkölcsi normákat alkalmazom-e minden földrajzi helyszínen (telephelyen)?
Igyekszem-e biztosítani a tőkét biztosítóknak annak megtérését, a munkatársaknak tisztességes bért, a fogyasztóknak és beszállítóknak tisztességes árakat és a helyi közösségeknek tisztességes adókat?
Vállalatom megfelel-e pénzügyi kötelezettségeinek… rendszeres és az igazsághoz hű pénzügyi beszámolókkal?
Ha a gazdasági körülmények elbocsátásokat tesznek szükségessé, vállalatom megfelelően tájékoztatja-e az érintetteket, segíti-e őket az átmenetben és végkielégítést nyújt-e?

Az emberi természet olyan, amilyen, így hát nem minden üzletember fogja komolyan venni ezeket a kérdéseket, vagy becsületesen válaszolni ezekre. De ha csak egy maroknyi megteszi, az eredmény lehetne egy új erkölcsi mélység egy olyan területen, amelyre hosszú ideig úgy tekintettünk, mint egy alapvetően erkölcstelen világra.
„Az üzleti vezetők küldetése” (“Vocation of the Business Leader”) akár a legkirívóbb is lehet a vatikáni szövegek között: olyasmi, ami nem csak a vatikánisták és az Egyház egyéb fecsegő körei szednek szét  ízeire, hanem ténylegesen használnak kint a terepen. Elképzelhető, például, hogy gazdasági vezetőknek lelkigyakorlatot tartunk, amely a dokumentum köré szerveződik, és melynek csúcspontja a lelkiismeret-vizsgálat, melyre az meghív. Azt is reméljük, hogy a katolikus nevelés sarkkövévé válik, különösen a katolikus fertályban. 1800 egyházi vezetésű egyetem és kollégium létezik a világban, melyből kb.800 nyújt üzleti programot, és ez a szöveg a tanterv egy impozáns kiegészítése lenne.
Visszatérve a kiindulóponthoz, „Az üzleti vezetők küldetése”-nek valódi újdonsága abban áll, hogy elérte, hogy a katolikus társadalmi tanítást józanul oktatja, anélkül hogy egyetlen konkrét javaslatot lebegtetne. Ehelyett kemény kérdéseket tesz fel és bízik abban, hogy az értelmes és jó akaratú emberek megtalálják a jó válaszokat.

Szókratész büszke lenne.