Az élet nem habos torta, szokták mondani. Valóban a hétköznapok szürkék tudnak lenni, mindenkit megkísérthet a monotónia, a feladatok, a helyzetek ismétlődése rutinszerűvé válhat. De azt hiszem, hogy minden hivatásban vannak pillanatok, amikor az ember valahogy mélyebben átérzi az élete szépségét, hivatásának eredetiségét. Számomra az egyik ilyen ünnepi alkalom a Szentjánosbogár tábor. Tábori pap voltam a héten egy pest megyei kis településen Kókán. Az első este arról prédikáltam a falu lakóinak és a gyerekeknek, hogy az Isten országa hasonlít a bogártáborhoz, mert mindenkiből valahogy a jót hozza elő. Ennek számtalan konkrét példáját láthattuk a hét során. A plébánostól kezdve a polgármesteren át nagyon sok ember megmozdult, hogy segítsen a tábor szervezésében. 110 gyereket és vagy 20 fiatal felnőtt vezetőt fogadott be a falu. Volt, aki gyerekeknek adott szállást, volt, aki akadályversenyben segített, az egyik gazda üdítőitalokról gondoskodott, egy másik több láda cseresznyével állított be egyik este, és még hosszasan sorolhatnám a jóindulat, és segítőkészség ezernyi formáját, amit tapasztalhattunk a helybeliek részéről. Ugyanakkor nagyon hálásak voltak ottlétünkért, gyakran megköszönték, hogy milyen nagyszerű, hogy ennyi aranyos gyermeket hoztunk ide hozzájuk, mennyire örülnek, hogy segíthettek. Mélyen megérintett egy idős bácsi köszönete, aki a tábor végén könnyes szemekkel mondott hálát mindazért, amit a héten tapasztalt. 
 
Jómagam egy vidéki kisvárosban nőttem fel, de 18 éves korom óta világvárosokban élek, talán ezért is hatott rám most újult intenzitással a vidéki Magyarország szépsége, nyugalma, az emberekben élő erős összetartozás tudat tapasztalata. Persze azt is érezhettem, hogy a vidéki lét cseppet sem idealisztikus, mégis az volt az érzésem, hogy van fantázia és jövő az ilyen településekben (megjegyzem, hogy épp a vidéki élet szépségeiről és kihívásairól szól a Szív július-augusztusi száma, http://www.jezsuita.hu/2012-06-21/megjelent-sziv-nyari-dupla-szama, nagyon jó!).

No de mit is csinál egy tábori pap? A tábor lelki életének animálásáért felelős. Ennek vannak jól megragadható sarokpontjai, mint a minden nap sorra kerülő misék, prédikációk, reggeli napindító gondolatok, esti imavezetés, gyóntatások, beszélgetések. Emellett van elég sok szabad idő is, ami egyrészt a személyes imával, és a beszédekre való készülettel telik. A prédikációra való készület nem olyan egyszerű, mint egy számomra szokásos vasárnapi egyetemista misénél, ahol homogén a közösség. Itt úgy kéne beszélni, hogy a gyerek, a kamasz, a fiatal felnőtt vezető és a helyi felnőtt, és idős számára egyaránt legyen mondanivaló. Készületeim hol vajúdással teltek, sokáig keresve a megfelelő történetet, ami szemlélteti a mondanivalót, de volt olyan is, amikor valami inspiráció révén gyorsan összeállt a beszéd. Aztán jön a magvetés. Beszéd közben olykor érzi az ember, hogy megérkezett a mondanivaló, de gyakran ez nem olyan egyértelmű a tekintetekből. Az evangéliumi példabeszéd szerint Isten országa hasonlít a földbe vetett maghoz. Elvetik, aztán kikel, maga sem tudja hogyan. A papi életet gyakran élem meg ilyen magvetésként. Gyakran nem látszik a magvetés eredménye, kevés a közvetlen visszajelzés. A mag a szívekben van, lassan növekszik. A magvető ritkán látja. Azt hiszem, hogy a dolog természete ilyen. Hit, türelem és remény kell hozzá, épp úgy mint a földműveléshez. Talán minden nevelési munka ilyen, hogy csak sokkal később látja az ember a befektetett energia gyümölcsét. De vannak kivételek, amikor ez korábban bekövetkezik és a bogártábor ilyen. Ugyanis a bogárban kultúrája van a pozitív visszajelzésnek, mindenki kap a tábor végén egy kis írást, amit a többiek állítanak össze, ahol felsorolják, hogy mi mindenért adnak hálát az illetőért, milyen jó dolgokat vettek észre benne a tábor során. Ez az üzenő füzet, a kisebbeknél meg a harmónika. Aztán meg búcsúzáskor mindenkihez oda lehet menni és személyesen is megköszönni dolgokat, esetleg bocsánatot kérni az esetleges megbántásokért. Talán ezért van, hogy a bogártábor úgy hat a résztvevőkre, mint egy szeretet bomba. Ennyi pozitív visszajelzést sosem kap az ember ilyen dózisban. Meg kell, hogy mondjam, nekem is nagyon jól estek a fiatalok és a gyerekek visszajelzései. Örültem, hogy szeretnek és értékelték a papi jelenlétemet. Pl. „Nagy élmény volt hallgatni a prédikációidat, napindító gondolataidat”- írta az egyik egyetemista. Egy fiúcska pedig, aki a héten nyafogott, hogy miért van minden nap mise, meg miért olyan hosszúak- búcsúzáskor azt mondta, hogy „Atya, hiányozni fognak ám a miséi!” – hát ez nagyon jól esett. Sokat jelent számomra az ő szeretetük. Hát mégiscsak valami megérkezett a mondandómból! Mint a mag, amely visszainteget a megvetőnek, hogy „hello, élek és növekszem!”

A tábor alatt azért időnként elfogott egy olyan haszontalanság érzés is, mit is csinálok én itt tulajdonképpen? Ugyanis a „papi feladatok” mellett, sok olyat is csináltam, ami nem kifejezetten „munka”: fociztam a kicsikkel, játékokban vettem részt, gyerekcsoporttal voltam, tanítottam hogyan kell rendes fekvőtámaszt csinálni (ld. főkép), vagy csak ültem és hallgattam őket, vagy szimplán ott voltam. Tudom már, hogy milyen a jelelős játék, a tíz labda, a puff stb. A teljesítmény centrikus agyam tiltakozott „mit csinálsz itt, amikor annyi megválaszolatlan leveled, csomó elintézni való telefonod van, közeledik a következő tábor, amit szervezni kéne, te meg csak játszol és semmi hasznosat nem teszel. Dolgozz már valamit!” Volt is két délelőtt, amit a „fontos” intéznivalókra fordítottam. De örülök, hogy csak ennyit, mert valahogy úgy éreztem, hogy a gyerekek közt kell lennem, akkor is, ha ez „nem hasznos”, he nem teljesítek. Számomra gyakran nehéz az ilyen „haszontalan” időtöltés, csak jelen lenni és semmi hatékonyat, fontosat, mérhetőt stb. nem csinálni, nem irányítani, nem szervezni, nem prédikálni csak ott lenni figyelemmel és szeretettel. Ugyanakkor látom, hogy érdemes elpazarolni az időt a gyerekek, fiatalok között. „pusztán, hogy élsz erőt adsz nekünk”- írta az egyikük. A fiatalok tanítanak engem arra, hogy a cselekvésen túl számít és fontos a lét, a velük való lét, az együtt töltött idő, az elpazarolt figyelem is a szeretet útja. Köszönöm bogarak, hogy köztetek újra és újra felfedezhetem az igazán fontosat.