Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Friss topikok

Egy életmentő tanács: tanulj meg nemet mondani! – De hogyan?

2012.10.28. 14:30 pacsy

18_o_Csaj_nemet_mond-northfoto_blikk_cikk_1.jpgIdőnként túlterheltnek érzed magad? Olyan munkát végzel, amely hajlamos felemészteni a (magán-) életedet? Vagy egyszerűen csak időnként nehézséget okoz, hogy megvédd magad rámenős és erőszakos emberektől? Szükségét érzed, hogy olykor az eddiginél is határozottabban kijelöld – és megvédd – a határaidat? Nos, ha így áll a dolog, csak egyetlen dolog segíthet: meg kell tanulnod nemet mondani!

Ha elfogadod, szeretnélek segíteni, hogy meghosszabbítsd az életedet. Különösen is vonatkozik ez Rád akkor, ha segítő foglalkozású – mondjuk tanár, orvos, jogász, lelkész/pap, ápolónővér, szállodai portás, szerzetes stb. – azaz, ha általában emberekkel foglalkozol. És egyenesen nélkülözhetetlen, ha keresztény vagy (tehát – definíció szerint – hajlamos a segítő-szindrómára…). Végül pedig meggyőződésem, hogy mindennél fontosabb, sőt egyenesen életmentő lehet a tanácsom, ha egyházi intézményben dolgozol. Az öngyilkosság egyetlen módja ugyanis, amelyet tudtommal a Katolikus Egyház szentesít – sőt időnként minden eszközzel motivál is –, ha halálra dolgozod magad érte…

Remélem, sikerült felkeltenem kissé az érdeklődést… Most akkor jöhet a bűvös módszer – az életmentő, a nélkülözhetetlen varázsige… 

Megosztom a titkot – éspedig minden ellenszolgáltatás nélkül! :) –, abban a reményben, hogy még jó szolgálatot tehet. A legkisebb fiún (lányon?) is segítenek a mágikus mondatok a mesékben! Csak aztán el ne felejtsétek, és csak úgy álljatok ott a döntő pillanatban, mint a kapzsi kalifa az 1001 éjszaka meséiben, aki elfelejtette a delejes igét a bezárult barlang kijárata előtt… Készség szinten kell rá emlékeznünk! Na jó, nem borzolom tovább a kedélyeket. Íme az elixír:

Tegyük fel, hogy valaki felhív telefonon, és arra kér, hogy vállalj el valamit, amiről egyáltalán nem vagy meggyőződve, hogy el kellene vállalnod. (Mondjuk, mert a hátad közepére sem kívánod, nem értesz hozzá, aránytalanul sok stresszt okoz/készületet kíván, rosszkor jön, már a gondolatától is ideges leszel stb.) Mondjuk – ha pap vagy (én az vagyok, ezért ilyen kézenfekvő nálam egy klerikális példa) – arra kérnek, vállalj el egy lelkigyakorlatot, ugorj be misehelyettesítésre, vagy tarts meg egy előadást. Az illető hangjából esetleg már eleve kicseng, hogy körülbelül biztos benne: el fogod vállalni („tisztességes pap ilyesmire nem mondhat nemet…”). Szóval, egy pici nyomásgyakorlás is jelen van a dologban (na jó, ne mondjuk „érzelmi terrornak” – kerüljük a csúnya szavakat…). Mi tehát a teendő? Ha érzékeny vagy – mint a papok többsége – tudattalanul is felveszed a szavakból kicsengő elvárást: ha rendes ember vagy (főleg, ha keresztény, pap stb.), biztos, hogy rendelkezésre fogsz állni. Na jó, de mi van, ha éppen rettenetesen túlterheltnek érzed magad, hónapok óta nem tartottál szabad napot, tisztában vagy vele, hogy ha igent mondasz,  messze a színvonalad alatt fogsz teljesíteni, és különben is eleged van az emberekből, és érzelmi szinten a pokolba kívánsz minden jószándékú felkérést (ezek elég világos jelei a kiégési szindrómának …)? Szóval, ha minden racionális megfontolás amellett szól, hogy nemet mondj (és egy kissé a saját igényeidre is figyelj végre, ne csak másokéra) – akkor mi van? Nos, ebben az esetben – hinnétek? – az a javaslatom, hogy mondj nemet a felkérésre. 

Ez egyszerűen hangzik. De hogyan tehetnéd meg anélkül, hogy ne okozz maradandó sebeket, elkerüld az életre szóló sértődést, és – ráadásul még ne kelljen szívtelen kutyának (vagy – ami körülbelül ugyanaz – rossz kereszténynek) tartanod magad? Ott tartottunk, hogy éppen a telefonnal a kezedben állsz, és mondanod kell valamit… Nos, ITT kell eszedbe jutnia a féltve őrzött varázsigének! Hogy mi az? A bűvös mondat így hangzik: „KHHM…, MUSZÁJ ERRE AZONNAL VÁLASZOLNOM?” 

Mást vártatok? Valami „bűvösebbet”? Azért ne legyetek elkeseredve! Ez egy sokszor kipróbált, nagyon jó mondat. Működik! Nagyon kevesen vannak ugyanis, akik erre rávágnák, hogy „igenis muszáj!” A legtöbben inkább kissé zavarba jönnek, és így reagálnak: „Hát, muszájnak éppen nem muszáj… Miért, mikorra tudsz válaszolni?” Ezen a pontos aztán persze nem szabad visszaélni a varázsige tudásából fakadó előnyökkel, és – a felkérés természetétől függően – szerintem érdemes egy körülbelül tisztességes időkeretet megjelölni: mondjuk körülbelül egy fél órától egy napig terjedően.

Persze, csak azt adom tovább, amit magam is kaptam… De engem már sokszor mentett meg a bűvös mondat. Hadd ecseteljem még kicsit az előnyeit! Itt van mindjárt a két legfontosabb: egyrészt időt ad számodra, hogy átgondold a kérést, és komolyabban mérlegelni tudd, vajon valóban belefér-e az életedbe az adott program. Másrészt – ami nem kevésbé üdvös – a vonal másik végén is időt kap az illető, hogy felkészüljön, hogy esetleg nemet mondasz… És valóban: miután letetted a telefont, nyugodtan előveheted a naptáradat; mérlegelheted az aznapra/arra a hétre szánt tennivalókat; imádkozhatsz is, hogy világosságra juss Isten akaratát illetően – egyszóval nyugodtan forgathatod egy kicsit a szívedben a felkérést, mérlegelheted a gondolataidat és érzéseidet. Néha a döntés hamar megvan, csak még nem merjük kimondani; máskor valóban fokozatosan érlelődik meg – s ezt az időt a jó döntés érdekében nem szabad megrövidíteni. Ha mégis túl súlyos érvek merülnének fel amellett, hogy elvállald, tedd meg; de ha arra jutsz, hogy ez a jelen helyzetben felelőtlenség lenne, akkor azt vállald fel, határozottan és jó lelkiismerettel. És adj indoklást – akkor is, ha talán erre nem is vagyunk mindig kötelezve – mert az nagyban megkönnyíti a döntés elfogadását. (Vigyázat: modortalanság és súlyos szabályszegés is elfelejteni a válaszadást/visszahívást!)

Nem azért kardoskodom a nemet mondás fontossága mellett, mert lusta vagyok, és ki akarom magam húzni annak kötelessége alól, hogy szolgáljam Istent és az embereket – ez általában amúgy sem jezsuita jellegzetesség… Sokkal inkább az motivál, hogy, mint hiszem, csapda volna, ha csupán amiatt tartanám értékesnek magam, mert háromszor annyit dolgozom mint mások és mindig megfelelek az elöljáróim/beosztottaim elvárásainak. Az értékességem nem abban alapozódik, hogy mit teljesítek, hanem abban, aki vagyok. A rossz hír az, hogy Isten szeretetét nem lehet teljesítményekkel kiérdemelni; a jó az, hogy nem is kell: ingyenesen szeret! :) Mellesleg pedig az a meggyőződésem, hogy ami nekem jót tesz, az hosszú távon a rámbízottaknak is használ. Végtére is nem csak értük, magamért is felelős vagyok. Néha látok feleségeket, akik talpraesetten állnak a férjük mellett, és megvédik attól, hogy mindent elvállaljon, vagy más ostobaságokat kövessenek el. Ránk, papokra azonban ki vigyáz? Ha magunkra nem tanulunk meg, nem sok jót jósolok… Szóval, legjobb elvállalni a felelősség ránk eső részét.

Számomra pedig a saját magammal szembeni felelősség elvállalása körülbelül annyit tesz: felelek a munkaeszközeimért. Ha egy sebészről elterjedne, hogy nem tisztítja a műszereit – mondjuk rendszeresen elmulasztja sterilizálni a szikéjét – ugyan ki feküdne a kése alá? A munkavégzésünk feltételeinek megteremtése ugyan ki másra taroznék? Márpedig egy segítő foglalkozású a lelkével dolgozik, tehát annak higiéniájáért felel…

Újra mondom: ez nem kibúvó akar lenni a munka alól. Csak éppen igaznak tartom a szabályt: Isten nem kér olyat, ami az állapotbeli kötelességünket lehetetlenné teszi (legyen bár szó szülőről, világi papról, szerzetesről – ki-ki életállapota szerint). Vagy vannak kivételek…? Ti hogy látjátok?

65 komment

Címkék: választás szabály felelősség tanács csapda

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr734874930

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mammka2 2012.10.28. 18:21:50

Köszönöm!!!!! Egy ideje tanulom a nem-et mondást,mert mindig segítek mindenkinek, lelkiismeretfurdalásom van,ha nem. Viszont most már tudom,hogy Isten nem várja ezt el tőlem. Ez a visszakérdező válasz pedig NAGYON JÓ!!!!

replay 2012.10.28. 18:21:59

Ez a cikk talán azoknak is szól, akik mindig delegálják a feladatokat a kedves, szolgálatkész keresztény testvérek nyakába. :-)

csaba carmarthen 2012.10.28. 19:41:33

tanulj meg nemet mondani! –
-(nagyon jo cikk;)
Ti hogy látjátok?..
-..a netezesnek is;)

egyérintő 2012.10.28. 22:15:03

Egy nagyobb hajtás után mindenképpen pihenni kell. Sőt magunknak kell vigyázni magunkra, ahogy apai nagybátyám mondta, meg ahogy Te is Pacsy.

A jó döntéshez idő kell, de ha nagyon fontos, akkor menni kell. De egy napnak szerintem is el kell telni, mert nem szabad a fontos dolgokat elkapkodni.

Dr. szpahi 2012.10.29. 15:24:43

@ pacsy

Nagyon jó cikk. Bevallom, néha én is éppen így szoktam nemet mondani, ha nagyon sarokba szorítanak. Örülök, hogy Te sem tartod ördögtől valónak...

türkiz 2012.10.29. 22:12:29

"és különben is eleged van az emberekből, és érzelmi szinten a pokolba kívánsz minden jószándékú felkérést" - na, ezek után vegye az ember a bátorságot, és álljon szegény túlterhelt papja elé :(
Persze nem akarom szétmazsolázni a cikket, de engem több irányba vitt. Ez volt az egyik (mert ezek után még annyi bátorságom sem marad kopogtatni plébániák ajtaján, mint eddig, pedig ezzel eddig is híján voltam).
A másik! Saját tapasztalatból tudom, milyen az, amikor az ember nem tud nemet mondani, de azt is tudom, hogy megtanulható (meg is tanulandó; üdítő, hogy nemcsak hasznos, de ráadásul jó is a cikk!), ugyanakkor vigyázat, jöhet egy pillanat, amikortól észrevétlen már az igenekért kell magunkban komoly harcot vívni. S hogy mi táplálóbb a lélek számára? (...) Nos, csak azt szerettem volna mindezzel érzékeltetni, hogy véleményem szerint egyáltalán nem egyértelmű a nem-ek győzelme és diadala az igen-ek felett.
Ahogyan az sem igaz, hogy a munka mennyisége játsza a főszerepet abban, hogy valaki boldog, kiegyensúlyozott, mentálisan egész avagy sem.
Ezzel együtt jónak találom a posztot, az utolsó előtti bekezdés (a saját magammal szembeni felelősségről) különösen frappánsan összegez! Persze nem tagadom, a fentebb említett egy-két morzsa más ízekre is emlékeztetett. Gondoltam, megosztom... még akkor is, ha lehet, hogy ennek a látszólag gazdagabb(?) ízvilágnak a számban csak az az oka, hogy mostanság rossz szájízzel élek :D

jurgen 2012.10.30. 13:38:25

@türkiz: "és különben is eleged van az emberekből, és érzelmi szinten a pokolba kívánsz minden jószándékú felkérést" - na, ezek után vegye az ember a bátorságot, és álljon szegény túlterhelt papja elé :(

Szerintem pont akkor fog eltűnni ez a félelem a hívekből, ha látni fogják, hogy a papjuk tud felelősségteljesen mérlegelni, s szükség esetén nemet is mondani. Mert így azt mondhatják maguknak: "megkérdezem, legfeljebb ha nem tud, akkor nemet mond"
Nekem akkor okoz gondot valakihez - nem csak paphoz - bekopogtatni, ha tudom, hogy a másik hajlandó túlvállalni magát, s nem ismeri a határait.

bölcsésztanár 2012.10.30. 15:14:52

Pacsy,
megint milyen igazad van! Pár éve a szemem láttára ment tönkre egy ferences pap barátom, mert annyira túl volt terhelve, hogy az amúgy is gyógyulásra szoruló lelke nem bírta, hihetetlen testi tüneteket produkált és még most se rakták össze teljesen, gyakorlatilag nagyon rosszul van évek óta. Összeomlása előtt 4-5 órákat aludt. Hittanok, misézés, gyóntatás, kisközik vezetése, esketés, temetés, betegek kenete, lelkigyakszi, rendtársak elviselése...
Szó szerint beleroppant.

Én most fincsi lázból és hurutos nyavalyából épülgetek fel, mert mikor jelzett a szervezetem, hogy nem kéne ma kikelni az ágyból (ez volt egy hete), csak legyintettem. Lenyomtam még négy napot a suliban, folyton beszéltem, utána elmentem a gyerekeimmel kirándulni, majd tegnap havas esőben egy orvosi vizsgálatra vittem a fiam meg egy barátom gyerekét. Este már kidőltem. Egy hete kellett volna nemet mondani, de úgy gondoltam, bírni fogom... Szóval ja.

türkiz 2012.10.30. 16:45:42

@jurgen: Biztos, hogy igazad van! Amíg azonban nem tudom, mire számítsak, nem tudom legyűrni a félelmemet. :)
Ahogy @bölcsésztanár: is említést tett rá (s akinek ezúton jobbulást!) vannak, akik a szemünk előtt mennek tönkre (lehet, hogy még mi is megpakoljuk őket) és vannak, akik a nemet túlontúl jól is megtanulták, csak az a hogyan nem került még lámpafény alá. Mert -ismerd el!- ezekkel a nemekkel lehet azért mélyeket metszeni egy másikba. Szóval én nem kívánok semmilyen apró részt sem abból, ami egy másik ember összeomlásához vezet, ahogy azt sem szeretem, ha megbántanak. Mert egyelőre ezzel a két esettel találkozni gyakrabban.
Bár láthatnánk, "hogy a papjaink tudnak felelősségteljesen mérlegelni, s szükség esetén nemet is mondani." (Aprócska lábjegyzet! Egy hónapja, hogy erőt vettem magamon és időpontot kértem egy szerzetesatyától, még csak válaszra sem méltatott. Jobb lett volna, ha nemet mond, mert felkereshetnék mást...)

telihold83 2012.10.30. 18:46:04

@türkiz: Kedves Türkiz, megrendítő dolgokat írsz. Szerintem legyél egész nyugodt abban, hogy határozott NEM-et mondhatsz ebben a helyzetben és tedd ezt minden lelkiismeret furdalás nélkül. Nem igaz, az a mondás, hogy mindenki pótolható, mert a gyerekekre gondolva, egyáltalán nem vagy az. Úgy gondolom, ez tényleg fontos. Ha bizonytalan vagy, gondolj rájuk, nagyon-nagyon nagy szükségük van éppen terád és nem másra. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még? Talán azt, hogy őszintén sajnálom, hogy megbántás(ok) ért (ek). Szeretettel gondolok Rád és remélem, hogy a legjobban fog alakulni a sorsod.

Karakó 2012.11.01. 02:52:12

Felbátorodva a kétkedőbb hangú megjegyzéseken, szeretnék magam is pár észrevételt fűzni a poszthoz (vállalva annak kozkázatát is, hogy netán „szétmazsolázom a cikket”).

Az első mindjárt az írás „címzése” (ajánlása): vonatkoznak ezek nyilván mindenkire (mindenkinek ajánlott jótanács), de KÜLÖNÖSEN ajánlott a „segítő foglalkozásúaknak”, MÉGINKÁBB („nélkülözhetetlen”) a keresztényeknek, de IGAZÁN FONTOS („életmentő”) az egyházi intézmények dolgozóinak. Persze, érteni vélem az ajánlást átható humort; ez a cikk „drámainak” megformált kifejtésén végigvonul, azonban maguk a megkülönböztetések, sőt a felvázolt hierarchia – mégis „beszédesek”. Talán értelmet nyernek a továbbiakban.

A második, az a „segítő foglalkozás” fogalma. Mi lehet ez? (mert nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna ezzel a meghatározással, így csak próbálom helyesen értelmezni) Szerző két támpontot ad (nekem) a megértéshez; az egyik egy tételes, ám befejezetlen lista (tanár, orvos, jogász, pap, ápoló, portás, szerzetes, STB.), a másik pedig két hozzárendelés, miszerint a segítő foglalkozású „általában emberekkel foglalkozik”, illetve „a lelkével dolgozik”. Bevallom, nem értem. Vajon folytatható-e a nyitva hagyott felsorolás a rendőrrel (az utcai járőrre gondolok) és a Tesco-pénztárossal (továbbá a kőfaragók és balettáncosok:)? Ha nem, miért nem? – hiszen ezek is jobbára emberekkel foglalkoznak (így vagy úgy)... Ha viszont igen, akkor kik azok (egyáltalán), akik nem tartoz(hat)nak ide?
Gondolnám én (szívesen!), hogy mindez nem számít, szőrszálhasogatás az egész (az én gondjaim). De nem tudom ezt gondolni, mert különösen is bántó ez a kitétel: „márpedig egy segítő foglalkozású a lelkével dolgozik” – ezért szeretném megtudni (feltétlenül), kik ők? És, szóval a többiek tehát nem? Mindenki más fejszével-kapával, „jobb esetben” papírral-ceruzával dolgozik? (közben a lelkét pihenteti?)
Szerintem mindannyian (én mindenesetre igen) láttunk már fásult-gépies rutinnal „dolgozó” papot (akár gyóntatás, mise celebrálása, de még esketés alkalmával is). És ismerek szabót (asztalost és kőművest is), aki többnyire (nem mindig) kisugárzó-érzékelhető „önfeláldozással” műveli szakmáját, és nemcsak brilliáns kivitelezéssel „teljesít”, hanem mély emberismerettel és „ráérzéssel” igazítja ezt a megrendelő személyéhez. Csekélység?

A harmadik „nem-értésem” az, hogy a „mikor kell nemet mondani” kérdését (szerintem) megelőzi a „mire lehet nemet mondani” kérdése. Szerző példákat is ad, ezek között szerepel „ugorj be misehelyettesítésre” (stb). Természetesen nem ismerem egy pap / szerzetes mindennapjait, idő- és feladatbeosztását; eddig úgy képzeltem, hogy ha valakit (betegség, egyéb vis major okán) helyettesíteni kell, arról a feljebbvaló intézkedik (csodálkozom, hogy ezek szerint ez nem így van, erre csak „megkérik” az embert, mint egy szívességre). Mindegy, legyenek inkább világi példák:
Kedves Bölcsésztanár! Ugye, ha hallgatsz a „szervezeted jelzésére”, és ágyban maradsz, akkor az óráidat másoknak kellett volna megtartani helyetted (persze, utóbb is ez lett a vége, amikor már tényleg levert a láz)? – ja, őszintén remélem, hogy azóta felépültél! És a fiadat ki vitte volna orvoshoz, és ki vitte volna a gyerekeket kirándulni? Megbántad a kirándulást? Megbántad már, hogy végig beszéltél az órákon? (Nem írathattál volna zh-t, ha fájt a torkod?)

A negyedik (így, sorrendbe szedve, de talán a lényeget érintő) gondom, hogy az egész írásból süt egyfajta „hitetlenség”. A poszt és az „életmentő” jótanács súlypontja itt van: „Végtére is nem csak értük, magamért is felelős vagyok.” Ami tárgyi értelemben igaz („nem JÁTSZOM a tűzzel, mert megéget/het/em magam”), az az adott kontextusban végtelenül hamissá válik („igenis, megrakom a tüzet, ha arra SZÜKSÉG van” - hogy pl. ne fagyjunk meg). Mert sem „másokért”, még kevésbé „magamért” nem vagyok felelős, csak AZÉRT, amit ADHATOK.
(Nem igazán szívesen, de hozzá kell tennem, hogy ezt egy elég otromba ízléstelenség követi: „Néha látok feleségeket, akik talpraesetten állnak a férjük mellett, és megvédik attól, hogy mindent elvállaljon, vagy más ostobaságokat kövessenek el. Ránk, papokra azonban ki vigyáz? Ha magunkra nem tanulunk meg, nem sok jót jósolok…” Szóval a feleségek SEGÍTIK a férjeket a „kívánatos” VISSZAUTASÍTÁS gyakorlásában, szegény papok viszont védtelenek... Még az én „sajátos”, gyarló hitem szerint is megbotránkoztatónak HAT a Gondviselés, az isteni Kegyelem és a Szentlélek működésének ilyen szintű tagadása, nem mellesleg éppen egy paptól. Szerintem ezt „humorral” sem lehet eladni...)

Karakó 2012.11.01. 03:10:01

A varázsigeként propagált „jótanács” hibája és erkölcstelensége (szerintem) alapvetően a megközelítésben gyökerezik. Abban a mentalitásban, ami egy előző poszt témája volt, ez a „választás”-problematika (itt is „választható” opciók a „vállalás” vagy a visszautasítás, „nemet-mondás”). Nos, NINCS valós / tényleges választás, csak KÁPRÁZAT. Bölcsésztanár nem az ágyban-maradást „választotta” – és történt, ami történt. Munka (annak rendje s módja szerint), egy szép kirándulás (remélem az volt), fia orvoshoz-kísérése (ez nyilván szükséges volt). Azt, hogy mi történt volna a másik opció (ágyban-maradás) választása esetén, Bölcsésztanár már sohasem fogja megtudni, az fikció marad. Elképzelés arról, hogy talán kevesebbet szenved (testileg) egy-két nappal. Elképzelés arról, hogy talán HELYES és „körültekintő” döntés volt (lett volna) az, hogy NAGYON VIGYÁZ az egészségére (hiszen többeknek szüksége van rá). De mondjuk ARRÓL a kirándulásról még csak elképzelése sem lehetne...

Kedvenc példám egy közúti baleset (valós). Jó húsz éve, a 4-es úton meghalt egy motoros. Enyhe kanyarban megcsúszott egy olajfolton (valami traktor, vagy ilyesmi folyathatta ki az aszfaltra). A motoros igen ügyes és nagyon gyakorlott („vérprofi”) volt: a vesztes helyzetből (csúszás-pörgés) ki tudott jönni, keréken tudta tartani a járművet – a bravúr után viszont telibe kaptott egy útszéli fát. HA(!) kevésbé ügyes, „eltaknyol” az aszfalton, és élve marad (mondom i.ü. szakvélemények alapján), törött karral-lábbal esetleg. De ő „jó döntést” hozott...
(majd továbbgondolja, aki akarja)

Az írás nyitva hagyja a kérdést, mi legyen ama igehellyel, miszerint „kérjetek és adatik; kopogtassatok és megnyittatik”? Úgy kell-e ezt értenünk, hogy „adatik, megnyittatik, ha éppen ráérek”? Ha nem fáj a derekam, és nem vagyok indiszponált sem? Ja és: pont azokról az emberekről, akik így gondolkoznak, mondjuk, hogy „a lelkükkel dolgoznak”?
Valahol Szerző is érezte, hogy ez nagyon nem stimmel; visszatérően (kényszeresen?) bizonygatja, hogy hát ez nem „lustaság”, nem „kibúvó” – hát akkor mi? Gyarlóságunk (gondosan mérlegelt „öngondoskodásunk”, „magunkra-vigyázásunk”) piedesztálra emelése. Az ember nem hisz többé Isten jóakaratában, az Őrangyalában, a Gondviselés kifürkészhetetlen útjaiban – és ÖNTUDATOSAN, felvilágosultan SAJÁT KEZÉBE VESZI SORSÁT: „nincs SENKI, aki vigyázna rám, hát vigyázok ÉN, magamra! NEM-et mondok a szerintem túlhajszoló KÉRÉSEKRE!” (na pláne akkor, ha a kérés „hátam közepére se...”, sőt „rámenős, erőszakos” felebarátaimtól érkezik:)

(Elnézést kérek a terjedelemért, ügyetlen / járatlan vagyok a rövid, frappáns megfogalmazásokhoz:)

pacsy 2012.11.01. 09:47:02

kedves @Karakó: koszonom szepen, hogy ilyen oszinten leirtad, hogy mit gondolsz a posztrol. megerintett a joakaratod, es azt a bizalom, amit - ha jol ertelek - belenk, papokba is helyezel (minden nyomorusagunk ellenere). epultem az evangelium hitelessegebe es ervenyessegebe vetett hiteden: hogy az ige mukodik a mindennapokban es koszonom - ha jol erzekelem -, hogy nem mondtal le rolam sem (azt abbol vettem le, hogy egy ilyen atgondolt kommentre meltattal).

a visszajelzesed megerositette bennem az az elhatarozast, hogy minden erommel ezentul is igyekezzek masok rendelkezesere allni (legyenek a segitsegkerok vilagi hivek vagy pap kollegak), hogy akik kernek, azoknak adathasson es akik kopogtatnak, azoknak ne kelljen beengedes nelkul tavozniuk. Jezus aljdon!

türkiz 2012.11.01. 10:54:29

@Karakó: @pacsy: Na, ezért érdemes idejárni!!! :)
@telihold83:
"Holott a semmi van jelen,
a világ azért tovább lüktet,
az erek szállítják a vért,
a kéz csomót köt, kulcsra zár,
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára." (P.J.)

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2012.11.01. 16:59:36

Üdvözlök Mindenkit! Némi kihagyás után ismét adódott pár percem, hogy ideklikkeljek.

Ex-segítőszakmabéliként (is) teljesen egyetértek @pacsy: ezen írásával (is). :-)

De hogy megválaszoljam @Karakó: jogos kérdését, hogy mik is a segítő szakmák, van erre egy nagyon jó módszer.

Ha a munkáltató azzal indokolja, hogy nem fizeti ki a túlóráidat és nem adja ki a szabadnapjaidat, mert "neked ez hivatásod, te ezt hivatástudatból csinálod" - akkor az 'segítő szakma'. Jellemzően ilyen a pedagógus, a szociális munkás, az eü dolgozó.

De ha a munkáltató azért nem fizeti ki a túlóráidat és nem adja ki a szabadnapjaidat mert "ez van, ha nem teccik el is mehecc" - az nem 'segítő szakma'. Ilyen a kubikos, az informatikus, a kertépítő mérnök, a raktáros, a postás, a pénztáros ésatöbbi.

:-) bár inkább :-(((

2012.11.01. 21:28:13

@pacsy:
bámulatos, ahogy ezeket a szeretet-kiáradásokat kezeled!

Ferdinandus 2012.11.02. 00:17:43

@Karakó:

Figyelembe veendő, hogy a karitatív tevékenységeket nem szabad túlzásba vinni, nehogy az ilyesmi hamis, szekuláris jellegű humanizmusba forduljon át észrevétlenül. Ilyenkor ugyanis az ember már nem Istent szolgálja az emberekben, hanem magát az embert. A szabadkőművesek is éppen ezt a meghamisított humanizmust terjesztik az egyházban, na és persze a világban. Az a helyes lelkiség, ha egyfajta távolságtartó, komor embergyűlölet van bennünk, - hiszen minden egyes ember (az egész teremtéssel együtt) bűnös, gonosz és romlott -, és tudomásul vesszük, hogy ennélfogva a embertárs számára csakis azért nyújthatunk mégis segítséget, mert Krisztus (általunk be nem látható misztikus okoknál fogva) kifejezetten megparancsolta a köteles szolgálatot (valószínűleg csak egy új fajta vezeklési mód megalapításának és a magunkban kimunkálandó alázat elmélyítésének pedagógiai céljával). Tehát mivel minden ember tulajdonképpen egy bűnös, értéktelen, pokolra való szemét, ezért alapesetben egyenesen bűn volna másokat megsegíteni, viszont ezt az elvet felülírja a szolgálat krisztusi parancsa. Ennélfogva az embertárs szolgálatával lényegében parancsot teljesítünk, de nem szabad, hogy ez bármiféle örömmel töltsön el bennünket (hiszen ekkor elveszne a szolgálat vezeklés-jellege), attól pedig különösen őrizkedni kell, hogy a szolgálat túl nagy helyet foglaljon el az életünkben, az imádságos, kontemplatív lelkület sokkal magasabb rendű, ezt a papok és a szerzetesek nagyon jól tudják.

pacsy 2012.11.02. 08:06:51

@Izrael misztériuma: én az embereket nem "kezelni", hanem szeretni igyekeznék - s elég bűnöm van ahhoz, hogy egyet s mást szívesen elismerjek magamrol.

amúgy a dícséret még ugyanúgy a hatalom logikája, mint a szidás, mert én mondom meg, hogy mi a helyes benned. asszem jobb ehelyett arról beszélni egy visszajelzésben, hogy "rám hogy hatott", "én hogy éltem át". Az nem lehet vitatéma sem... (azért köszi! :)

@Ferdinandus: "Az a helyes lelkiség, ha egyfajta távolságtartó, komor embergyűlölet van bennünk", "alapesetben egyenesen bűn volna másokat megsegíteni" - uhhh, ebbe azért egy kicsit beleborzongtam. vagy Neked is pietista mamád volt, mint I. Kantnak? de ugye, csak vicceltél?! :)

2012.11.02. 08:14:02

@pacsy:
én úgy éltem meg a dolgot, hogy a helyzetet sikeresen megoldottad, én erre még nem mindig vagyok képes, ezért aztán vagy megpróbálom kikerülni a csapdát vagy jobb esetben elbeszélünk egymás mellett...
:-)

pacsy 2012.11.02. 09:22:15

@Izrael misztériuma: akkor hat kitarto gyakorlast nekünk - s türelmet önmagunkhoz... ;)

Kis Zoárd 2012.11.02. 11:39:49

@Karakó:
"Az írás nyitva hagyja a kérdést, mi legyen ama igehellyel, miszerint „kérjetek és adatik; kopogtassatok és megnyittatik”? Úgy kell-e ezt értenünk, hogy „adatik, megnyittatik, ha éppen ráérek”?"

A gondolataidat végigolvasva arra jutottam, hogy megkérdezem: szerinted hogy van ez, mindig igent kell mondani és a saját állapotomat, igényeimet egyáltalán nem szabad figyelembe vennem?

Amúgy én meg azt tartom még fontosnak, hogy ez az önmagamra vigyázás, öngondoskodás ne egy felvilágosult-humanista-de_végül_is_Jézus_is_ egyetértene_ezzel erőként megszabja a józan segítés határait, hanem édestesvére legyen mások szolgálatának.
Arra gondolok, hogy ez ne két külön erő legyen bennünk/bennem (másoknak segíteni, de magamra is vigyázni), hanem ugyanannak az erőnek a két oldala legyen, azaz ugyanattól a hegyi beszédet mondó Jézustól eredjenek.
Mert ha nem, akkor ez nekem belső megosztottságnak tűnik.

jurgen 2012.11.02. 13:14:49

@Karakó: Azt gondolom, hogy abba a hibába (bűnbe) sem szabad belefutni, hogy azt gondolom magamról, ha nemet mondok, akkor összedől a világ s az embereknek már senki más nem nyit ajtót... Hinni a Gondviselésben pont azt jelenti, hogy elvégezni a rám kiszabott feladatokat. Nem kevesebbet, de nem is többet. Istennek a feladata az egész nyájról gondoskodni, ő látja át az EGÉSZET. Nem szabad - szerintem - Istenre játszanom, s azt gondolnom, nekem kell megmenteni minden embert. Ha szétosztom, feldarabolom magam, akkor pont arra nem marad időm, akikre kéne, akikre Isten szeretné, hogy fordítsam a figyelmem.

Hogy hol a határ? Igen, a nemek és igenek közti arány megtalálása valódi kihívás, amihez sok-sok ima, s intenzív Isten-kapcsolatra van szükség.

türkiz 2012.11.02. 14:18:44

@jurgen: Én meg azt gondolom, minden időszaknak/korszaknak megvan a maga zászlaja és szlogenje. Amikor egy kamasz mindenre és lázasan mond igent, bizonyos, hogy előbb vagy utóbb (tanácsra vagy saját kárán), de meg kell tanulnia nemet is mondania.
Talán hogy ne haljon bele, talán, hogy ne forgácsolódjon szét...(és lehetne folytatni)...
De szerintem meg csak azért, hogy megtanuljon végre valódi igent mondani mindarra, amit az Élet elévisz: emberekre, feladatokra... Ahogy nem tesz másként Elvira anya vagy Böjte Csaba sem, de az az idős ember sem a Szentkirályi utcában, akiről tudom, hogy láthatatlan palástja alatt miként teszi a dolgát nap nap után...
Életünk derekán nem árt, ha szemlét tartunk a saját barakunkban. (S jobb ha önként, mintha nem; én már csak tudom.) Az ember eddigre jogos önvédelemből a legtöbb esetben egy olyan biztonsági rendszert épít maga köré, amit észre sem vesz. Pontosítok, büszke az alkotásra, minden egyes apró részelemet mint saját vívmányt át-átolajoz, meg-megcsodál, pláne egy-egy bevetés után, csak közben azt nem veszi észre, hogy bezárult, hogy elviselhetetlenül szűk lett az élettere... hogy egész egyszerűen kizárult a saját életéből...
Mára hiszem, hogy aki megreked itt, a nemek háborújában, az akár be is fordulhat a falhoz az ágyában, ennyi volt.
Nekem úgy tűnik, semmi más feladatunk sincs, mint újra készségessé tenni magunk az igenekre. Ami csöppet sem egyszerű! lehet, hogy valamikor tudtunk, nagyonis könnyen tudtunk igent mondani, de az is igaz, hogy az akkori igenjeink köszönő viszonyban sincsenek azokkal a csendes rábólintásokkal, amelyekhez most túl sok ismerettel, túl sok beidegződéssel magunkban el kellene, hogy jussunk.
Hála Istennek, az elégedetlenség, a jobbra, teljesebbre való vágy, sőt, a boldogság utáni vágy ott élt és él azokban az emberekben (is), akik éltére jó rápillantani és egy percig sem hiszem, hogy az életszentség kritériuma a boldogtalanság lenne. Én sem tudtam eldönteni, hogy komolyan kell-e vennünk, amit írtál avagy sem, @Ferdinandus: .
Hogy hol a határ? Egy bizonyos időn túl, ha lázunk van, azt lázmérő nélkül is tudjuk biztosan, anélkül is tudjuk, hogy a tűz éget, hogy belenyúlnánk...
A poszt előtt nem sokkal döbbentem rá, hogy az én életemben éppen a nemekből lett túl sok, és már csak egyet szeretnék mindenekfelett: újra igenben élni :)

jan 2012.11.02. 19:41:54

@Karakó: nekem ugy tunik, hogy elegge rosszindulatuan es/vagy szuklatokoruen alltal hozza ehhez a poszthoz :(

türkiz 2012.11.02. 20:47:04

@jan: De érdekes, amit írsz! Ha mindezt nem vélem felfedezni @Karakó: két kommentjében, akkor könnyen meglehet, hogy magam is a "rosszindulatú és/vagy szűklátókörűek" táborát gyarapítom... nohát!
Most abban az esetben nagyon szomorú lennék, ha pacsy nem írt volna vmi ilyesmit is: nem lehet vitatéma az, hogy egy-egy poszt kire hogyan hat...
Meg kell mondanom ugyanazok a kérdések, kételyek szaladtak át bennem is (bár itt most sajnáltam, hogy a "segítő foglalkozással" mint olyannal már találkoztam), egyedül a "nincs valós vagy tényleges választás, csak káprázat" bekezdés érintett újként, de ez is tetszett.

jurgen 2012.11.03. 14:41:26

@türkiz: Teljesen egyetértek Veled abban, hogy éljünk az igenekben. "Nekem úgy tűnik, semmi más feladatunk sincs, mint újra készségessé tenni magunk az igenekre." - írod, s ezt már csak annyival egészíteném ki, hogy készségessé tenni magunkat az IGEN-re Isten hívására (nem kizárólag a hivatásra gondolok, hanem arra a feladatra, amit a nekünk adott talentumok által megkínál), a Vele való kapcsolatra. Ha ezt a nagy IGEN-t ki tudjuk mondani, akkor tudni fogjuk, mire mondjunk igent, s mire nemet a mindennapokban.

Mert rengeteg jó dolog (Istennek tetsző dolog) van a világon, amire IGEN-t mondhatunk. Ez a nagy kínálat azt eredményezi, hogy minden egyes IGEN valami jóra ugyanakkor egy NEM is valami szintén jóra. Például biztos tucatszámra van hasznos keresztény tartalmú blog, honlap a neten. Én úgy döntöttem, hogy a jezsuita blogot olvasom (erre mondtam IGEN-t), ami egyben azt is jelenti, hogy NEM-et mondtam sok más szintén értékes blogra. És ez teljesen rendben van, mert ha mindegyikre igent akarnék mondai, akkor mást se csinálnék, csak a gép előtt ülnék, s elhanyagolnám a családom, barátaim,munkám stb.

Az igenekben élés számomra nem azt jelenti, hogy semmire ne mondjak nemet, mindenre csak igent, mert ezzel egy lehetetlen feladatra vállalkoznék, amibe gyorsan beleroppanok, kiégek stb. (lásd a posztban a példákat) De ha én TUDOM, hogy miért mondok nemet valamire, s ez a valami egy IGEN valami másik jóra, akkor ki tudok lépni a nem-központú gondolkodásból, s belépni az igenek világába, ahogy írod.

Ez szerintem a lényeg: ha a NEM-em mögött nem áll egy IGEN valami más jóra, az valóban önző és öncélú. De ha kimondtam egy nagy IGEN-t valamire, azt tudatosítanom kell, hogy ez egyben NEM-et is jelent sok másra. S ez így van rendjén.

A legegyszerűbb példa erre a papi hivatás a római katolikus egyházban: a római katolikus papok IGEN-t mondanak az egyházi szolgálatra, s ez egyben nemet is jelent a feleségre, családra. S fordítva: a családapák igent mondanak "szaporodjatok és sokasodjatok"isteni parancsra, s nemet mondanak az egyházi szolgálatra.

"...már csak egyet szeretnék mindenekfelett: újra igenben élni :)" A leírtaknak a kontextusában ehhez csak annyit tudok mondani: HAJRÁ-HAJRÁ!

türkiz 2012.11.03. 15:40:21

Kedves @jurgen: Köszi, de azért nem versenyzem... épp ez a lényeg, asszem! :) Örülök, hogy kifejtetted, mire is gondolok (mert talált!)... persze én picit egyszerűbben úgy fogalmaztam meg a háttérben természetesen jelenlévő nem-ek létét, mint egy olyan belső mechanizmust, melyben már minden tudja a maga dolgát. Valójában ha az ember összhangban van a benne élő belső törvénnyel, akkor nem azért dönt az igenek mellett, hogy kizárja a nemeket és nem azért zárja ki a nemeket, hogy igent mondhasson, hanem mert egyszerűen így kell tennie, nem is tehetne másként a lekiismerete és önismerete szerint (még akkoris, ha szigorúan a döntés szemszögéből vizsgálódva és elemezve -igazad van! és- innen nézve minden igaz volna rá abból, amit írsz).
Röviden! A "nem" kell(!), hogy szerepet játszon az életünkben, hisz aki nem tanult meg "nem"-et mondani az életben, az -ahogy taglaltuk itt néhányszor- nem jutott önismeretre, és nem nőtt fel a felelősségig sem. Másképpen: a kegyelem sodrásában is csak az maradhat meg, aki képes összetartani a hullámok erejét - ezt soha nem vitattam! Csak azt próbálom magamon keresztül megérteni, hogy miért mondunk le életünk nagy kalandjáról éppen akkor, amikorra már Vele(!) képessé lennénk erre a bravúrra... s azt találtam így első blikkre, hogy többnyire a posztban említett külső-nemek hordják azt a veszélyt, hogy egy idő után galádul átvegyék az irányítást az életünk felett. - Ahogy a külső rendetlenség a belső(nk) felett... (...)
Még 1x köszi a kiegészítést, jólesett, hogy a fejemmel gondolkodtál! :)

jurgen 2012.11.03. 16:17:19

@türkiz: "s azt találtam így első blikkre, hogy többnyire a posztban említett külső-nemek hordják azt a veszélyt, hogy egy idő után galádul átvegyék az irányítást az életünk felett. - Ahogy a külső rendetlenség a belső(nk) felett... (...)"

Igen, ezt aláírom, most már értelek!
Kösz, hogy igent mondtál a konstruktív közös gondolkodásra! ;)

pacsy 2012.11.04. 07:37:35

@jan: "nekem ugy tunik, hogy elegge rosszindulatuan..." stb.

Hmm. Ha ennyi ítélet és minősítés van egy visszajelzésben, akkor egy agresszív védekező ellenreakciót jósolok (és nem csak ezen a keresztény blogon... :)
jezsuita.blog.hu/2011/05/06/netikett

Dr. szpahi 2012.11.04. 16:35:23

Aki soha sem képes nemet mondani semmire, az nagyon meg szeretne felelni az önmagáról kialakított pozitív képnek, vagy (ami lényegében ugyanaz), nagyon jó képet szeretne festeni mások előtt önmagáról. Ez (szerintem) nem esik távol a farizeusi képmutatástól.

Mert, ha valamit elvállalunk, azt örömmel és szeretettel, erőnk és akaratunk teljes bevetésével kell elvégeznünk. Vajon érdemes-e úgy segíteni, jótékonykodni, hogy állandóan azt várjuk, mikor lesz már vége, mikor léphetünk le onnan? Különösen érvényes ez azokra, akik segítő szakmában dolgoznak...

A gondolkodás nélküli "igent"-mondás helyett én azt tenném, hogy őszintén elmondanám a másik embernek, hogy miért nagy teher az adott időpontban elvállalnom a feladatot, és miért nem tudok maximálisan örülni a felkérésnek. Persze, ha ezek után sem sikerül más megoldást találni, akkor elvállalnám.

Karakó 2012.11.05. 03:43:32

Kedves @pacsy: ,

köszönöm a választ (atyai áldásodat külön is), megtiszteltél ezzel.
Biztos vagyok benne, hogy eddig is, amint ezután is „minden erőddel igyekszel mások rendelkezésére állni (legyenek a segítségkérők világi hívek vagy pap kollégák)” – de nem erről, hanem csak a fenti poszt(od)ról volt (van) szó.

Természetesen nem gondolom, hogy az ember bármikor / bármely kérésre IGEN-t mondhat (és teljesítheti azt). Egyfelől, nyilvánvalóan vannak lehetetlen helyzetek és abszurd kérések. Másfelől, az ember gyarló, esendő, ezért még akkor sem mindig áll helyt, amikor tényleg képes lenne rá, és/vagy igazán szeretné. Viszont az írásod címe: TANULJ MEG NEMET MONDANI, ezt pedig kifejezetten és hangsúlyozottan „önvédelemből”, önnön jólétem, „integritásom” (egészségem, „életben-maradásom”, stb) érdekében ajánlod. Ez a BUZDÍTÁS az, amit kifogásolok.

Elismerem, hogy van az írásban bizonyos árnyaló / tompító vonulat is, hiszen pl. a „bűvös mondat” sem közvetlen elutasítás, hanem idő kérése (amely idő alatt gondosan mérlegelheted a válasz tétjét). Ezzel együtt sem gondolom legitim motivációnak (okok-célok) az általad kiemelteket: „életem meghosszabbítása”(?), „túlterheltnek ÉRZEM magam”, „határaim megvédése”(?), „rámenős és erőszakos” emberektől való védelem, stb. És visszatérően hangsúlyozott a NEM-et mondás (időnként) pozitív volta.

Mert pap vagy, és az olvasók többsége nyilván nem az, a saját példáidat kell / lehet a leghitelesebb helyzeteknek elfogadnunk: „arra kérnek, vállalj el egy lelkigyakorlatot, ugorj be misehelyettesítésre, vagy tarts meg egy előadást”. Ha ezekre nemet mondasz, emberek min. tucatjai maradnak az ige nélkül – miért? Hogy csendben imádkozhass, pihenhess, „összeszedd magad”. Jó ez így?

Végül az egész indoklása (mint önigazolás) nagyon felteszi a pontot arra az i-re: „Isten szeretetét nem lehet teljesítményekkel kiérdemelni”. Akkor hát mégsem igaz az, hogy a fa a gyümölcséről ismerszik meg? A rossz gyümölcs helyett elég, ha elkerüljük a kihívást? Továbbá: „meggyőződésem, hogy ami nekem jót tesz, az hosszú távon a rámbízottaknak is használ”. Ez valószínűleg így is van, csak éppen a „hosszú távban” nem lehetsz soha biztos (hiszen nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát). Ha pl. nem vállalsz egy „holnapi” misehelyettesítést azért, hogy alaposabban felkészülhess egy „holnaputáni” (beígért) előadásra, és az előadás esetleg elmarad (van ilyen), akkor néhány hívő pont értelmetlenül maradt a szertartás (és áldozat) nélkül (igaz, ha igent mondasz a kérésre, akkor esetleg éjszakáznod kell/ene az előadásra való felkészüléssel).
És akkor (még egyszer) a „slusszpoén”: „Ránk, papokra azonban ki vigyáz? Ha magunkra nem tanulunk meg, nem sok jót jósolok…” – nehezen értem (egyáltalán nem!), hogy vállalhatónak tartod ezt a kérdést / feleletet.

Azt hiszem, túlontúl is elmodtam, kifejtettem a véleményem. Előre is megköszönöm, ha reagálnál ezekre (nem biztos, hogy kellene), de viszontválasz már nem valószínű, hogy lesz.

Karakó 2012.11.05. 03:51:42

@m-athos:

Ne haragudj meg, de komolytalan megközelítésnek tűnik, ahogyan egyes „szakmákat” a munkáltató esetleges hivatkozásai alapján minősítesz. Amint az is eléggé valószínűtlen, hogy a felsorolt szakmákat (pedagógus, szociális munkás, eü dolgozó, kubikos, informatikus, kertépítő mérnök, raktáros, postás, pénztáros) Te „hivatásszerűen”, képesítéssel űzted volna. Akkor, honnan veszed? (a cimkézést)

Egyebekben, azt hiszem, félreértettél: nálam már maga a „segítség” szó (lévén igen torz divatja) mély ellenérzést kelt; a „segítő foglalkozás” kifejezés ezt csak hatványozza.
Szerintem tökéletesen cinikus és érzéketlen módon visszaélnek ma a segítség fogalmával.
Egy példát mondok: mély vízben, ha nem tudok úszni, nyilván „segítség”-ért kiáltok. Nekem segítség lenne, ha valaki „megszabadítana”... Viszont másnál – aki mondjuk a közelben van, „ráér”, úszni is tud – és a mentésemre siet, annál ez nem „segítség-nyújtás”, hanem kötelesség-teljesítés (nem jogi, hanem erkölcsi értelemben). Pláne, ha ezért fizetik... (akkor ui. felmerül a jogi vonatkozás is)

Tudod, nagyon rühellem már, hogy akár közértben, akár hivatalban, a fizetett alkalmazott így köszön rám: „Miben segíthetek?”. Ilyen helyzetekben (életem minden percében) nem várok, majdhogynem nem is fogadok el „segítséget” – mindössze azt szeretném, ha mindenki azt csinálná, amit KELL. Ugyan miért devalváljuk – értelmetlenül és fölöslegesen – a segítség fogalmát? Hogy így tetszelegjünk önmagunk (mások?) előtt.

Nem értem, és visszautasítom ezt a „segítő foglalkozás” cimkét (hasonlatosnak tűnik az „értelmiségi” elitkedéshez). Ha ÉN mentek ki vkit / vmit a tűzből, az lehet talán „segítség”; ha ezt egy (hivatásos, önkéntes) tűzoltó teszi (rendes munkaidejében vagy túlórában), az nem „segítség”. Hogy a túlóráját egy alkalmazottnak kifizetik-e vagy sem, az pont irreleváns – munkajogi kérdés.

Ha esetleg még mindig nem értenéd, az álságot az leplezi le különösképpen, hogy ide soroljátok a tanárt, orvost, szállodai portást... mondom, ezeket követik a kőfaragók és a balettáncosok! (ha-ha)

Egyetlen megkülönböztető jegyet látok elfogadhatónak: azok a választott foglalkozások, amelyek gyakorlása során az ember „üzemszerűen”, állandóan és elkerülhetetlenül, szembesül az emberi nyomorúság és elesettség – nyilván lelkileg / érzelmileg megterhelő – valóságával (testközelből). Összesen két ilyent tudok megnevezni: a beteg-ápoló és a „szoc.munkás”. Elfogadom, hogy ezek „érzelmileg” megterhelő, kimerítő munkák (persze, azért ezek sem abszolút minden esetben).

Karakó 2012.11.05. 03:54:30

„minden ember tulajdonképpen egy bűnös, értéktelen, pokolra való szemét”

Csak remélni tudom, hogy a hívő keresztény – ha már mindenkivel kapcsolatban nem is, de – legalább családtagjai, szerettei vonatkozásában egy picit árnyaltabban képes kezelni ezeket a kategóriákat.

Karakó 2012.11.05. 03:56:24

@Kis Zoárd:

„szerinted hogy van ez, mindig igent kell mondani és a saját állapotomat, igényeimet egyáltalán nem szabad figyelembe vennem?”

Nem tudom, pontosan mire gondolsz (saját állapotom, igényeim), de pl. az esetleges indiszponáltságom, rossz kedvem „megtagadása”, vagy pihenési igényem megkurtítása nem tűnik számottevő „áldozatnak” valamely értelmes kérés teljesítésével szemben.

Karakó 2012.11.05. 03:59:11

@jurgen:

„azt gondolom magamról, ha nemet mondok, akkor összedől a világ s az embereknek már senki más nem nyit ajtót...”
„nekem kell megmenteni minden embert”

Nem, csak azt gondolom, amit leírtam (vagy szerettem volna megfogalmazni): szerintem csak azért nem szabad nemet mondanom (egy kérésre), hogy a KÖVETKEZŐ feladatra (kérésre) „kipihentebb”, diszponáltabb, jobb kedvű legyek. És nem is biztos, hogy lesz következő kérés... (elég sok NEM után ugye egyre kevésbé is valószínű)

„Hinni a Gondviselésben pont azt jelenti, hogy elvégezni a rám kiszabott feladatokat. Nem kevesebbet, de nem is többet.”

Nos, ez a MÉRICSKÉLÉS számomra riasztó „opció”. Ebből úgy tűnik, azt, hogy melyek a Rád „kiszabott feladatok” – azt talán Te magad döntöd el. Na de ez a „nem is többet” behatárolás, hát... (jut eszembe: „ideje van, teje van – miért ne szoptasson?”:)

Karakó 2012.11.05. 04:01:45

@jan:

Sajnálom, hogy ezt a benyomást keltettem benned. Igyekeztem az írás konkrétumaira összpontosítani – ez talán magyarázhatja (ha nem is mentheti) a szűklátókörűségemet.

jan 2012.11.05. 09:12:17

@Karakó: úgy utólag olvasva túl sommás volt a megállapításom, ezért elnézést kérek.

Amúgy itt alighanem - mint mindig - az a "probléma", hogy sokfélék vagyunk. Pacsy tanácsa az emberek egy részének (akik hajlamosak hagyni kihasználni magukat mások által) nagyon is releváns: ők találva érzik magukat a poszt által; és számukra követendő a buzdítás: merj nemet mondani!

Viszont van rengeteg olyan ember is, aki meg túl könnyen mond nemet: nekik nyilván az ellenkező buzdítás lenne a követendő: mondj többször igent!

Aztán biztosan van olyan is, akinél ez egyensúlyban van: csak így tovább!

Gondolom, te az utolsó táborban vagy, és sok olyat ismersz, aki a középső táborban van, ezért bizarr neked a poszt üzenete. Én viszont az első táborban vagyok, és ismerőseim többsége is, ezért én nagyon is tudok rezonálni a posztra.

2012.11.05. 10:38:42

Perfekcionizmus, depresszió és pánikrohamok
www.youtube.com/watch?v=pvPhdXS1Xzk

jurgen 2012.11.05. 21:04:13

@Karakó: "szerintem csak azért nem szabad nemet mondanom (egy kérésre), hogy a KÖVETKEZŐ feladatra (kérésre) „kipihentebb”, diszponáltabb, jobb kedvű legyek. És nem is biztos, hogy lesz következő kérés..."

Abban egyetértek Veled, hogy én sem tartom helyénvalónak egy esetleges későbbi más feladat miatt (ami korántsem biztos, hogy befut) nemet mondani egy felkérésre. Nekem nem az jött le a cikkből, hogy pacsy egy ilyen helyzetben buzdított volna a NEM-re.

Hogy milyen helyzetre gondoltam, azt itt @jurgen már kifejtettem. Most még az jut eszembe, hogy Jézus is nagyon sokat elvonult egyedül a pusztába imádkozni, böjtölni, volt, hogy menyegzőn mulatott vagy épp hagyta Máriának, hogy heverésszen a lábánál... Miért nem gyógyított éjjel-nappal? Vagy tanított, prédikált folyamatosan? Hisz ott volt a tömeg folyamatosan körülötte, mégis sokszor faképnél hagyta őket... Vagy miért csak 12-t vett magához közel? Vagy miért nem 37 éves koráig tanított 33 helyett?

Jézus is meghúzta a határokat, folyamatosan kapcsolatban volt az Atyával, és a feladatával, amiért eljött a földre, tudta, hogy mit és mennyit kell tennie. (Akkor inkább így fogalmazok, ha a se többet, se kevesebbet irritál.)

S pont ezen van a hangsúly: Jézus nem hagyta magát a tömegtől befolyásolni. Tudta, mi a célja, s ez alapján döntött, hogy mit és mennyit csinál. Vagyis nem azt mondom, hogy én döntsem el, mi a feladatom, hanem azt, hogy nekem kell megtalálnom az Istentől nekem szánt feladatot. S ha ez megvan, tudni fogom, mire mondjak igent, s mire nemet.

Ha ezt a szabad akaratunkból kifolyó felelősséget áthárítjuk a külvilágra, könnyen úgy járhatunk, mint a szolga, aki elásta a talentumát...

Hogy mit kezdtünk ezzel a felelősséggel, azzal majd ki-ki maga elszámol Isten színe előtt. Addig viszont nekünk itt a földön nincs jogunk számon kérni pl. a papjainktól, hogy milyen alapon mondanak bármire is nemet vagy igent.

saturn 2012.11.05. 22:48:49

@Karakó:

Érdekes dolgokat írsz. Sokáig csak read-only felhasználó voltam, de annyira részletesen és kérlelhetetlenül kiállsz egy sajátos álláspont mellett, hogy (mint pályaelhagyó szociális munkás) érzem, valamit kell reagálnom rá.

Abban teljesen egyetértek Veled, hogy a "segítő foglalkozás", mint kategória, nem túl szerencsés, hiszen (mint írtad) bizony a rendőr, mentőtiszt, vagy a tűzoltó is hasonló pszichikai (és fizikai) megpróbáltatásokkal néz szembe, és őket nem (mindig) soroljuk ide. Sőt, a főállású édesanyákat sem, pedig ők 24 órában teszik, amit KELL.

Van egy olyan érzésem, hogy (ahogy előttem is írták Rólad) talán túl sok NEM-mel találkoztál közvetve, vagy közvetlenül, így számodra teljesen természetes, hogy ez "nem természetes" :)

Szerintem amit Te "méricskélésnek" hívsz, valóban hibás hozzáállás, de úgy érzem, ez csak egy állomás az ember életében. Ahogy a dackorszak, vagy a kamaszkori lázadás is.
Ha ugyanis az ember egészséges önismerettel és önbecsüléssel rendelkezik, akkor nem méricskéli, hogy "ennyit kaptam, ennyit adok, ennyit bírok, a holnaputáni feladat több erőt kíván, stb...", hanem ösztönösen igent, vagy nemet mond. Ez egy hosszú folyamat eredménye, sok élettapasztalat kell hozzá, sok társas interakció, sok hiba (a túlvállalás, és a "csakazértsem"-féle elutasítás közötti területen)...és végül, azt hiszem, eljut az ember oda, hogy tisztán tud adni magából annyit, amennyit bír. Persze eddig az Istentől hivatott életbölcsességig kevesen jutnak el. Kétlem, hogy én valaha eljutok ide, de tanulni folyamatosan kell.

A másik:
Szerinted hol a határ az IGEN esetében? Honnan származhat az erő az IGEN-hez? Emberek vagyunk, minden gyarlóságunkkal és jó szándékunkkal.

A Második Főparancs fényében kérdezem ezt Tőled: "Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!"

Erre nagyon kíváncsi vagyok, mert első olvasatra nehezen elfogadható számomra a véleményed, másodikra viszont a tiltakozásom kérdésekbe és a fent leírt kiegészítésekbe fordult át.

pacsy 2012.11.06. 08:46:10

kedves @Karakó: , köszönöm, hogy újra irtal; és most mar sokkal jobban értelek, sőt magamat is jobban megértve erzem annak fényében, ahogy fogalmaztál. valahol tetszik is az a részletes és szövegközeli elemzés, amivel "szétmazsoláztad" a cikkemet. ;)

talán ahhoz kapcsolódnék, hogy nagyon közelinek érzem azt a kétséget, hogy sohasem lehetek biztos benne, hol a határ a jogos és legitím önvédelem valamint a bűnös és megengedhetetlen önzés között - mert tényleg nem egyértelmű. a vegytiszta szétválasztás talán elvileg is lehetetlen ebben a bűntől sérült ("bukott") emberi világban - de nem akarok teologizálni, mert még megrónak érte... (hallasz, satori?! :) én mindenesetre a döntéshelyzetekben ezt úgy élem át, mint állandó és fájdalmas bizonytalanságot, kétséget, ami talán hozzá is tartozik az élethez, és amiért talán hálás is lehetnék, mert - remélem - annak jele, hogy (még) nem teljesen kőből van a szívem, hanem érző emberi szív ("hús-szív"), az ennek megfelelő olykor fájdalmas érzésekkel - a dilemma mégis napi teher és folyamatos gyötrődés forrása.

azzal együtt a rendem hagyománya, hogy egyeseket merészen és nagyvonalúan elvonjon a közvetlen lelkipásztori szükségletektől, valamely "nagyobb jó" (magis) érdekében. tényleg fontos az alapvető igények kielégítése (legyen miséző a fiataloknak, gyóntató a nagyböjti lelkinapon stb.), de hogy milyen szemléletű teológiát tanulnak a pap- és szerzetesnövendékek főiskolákon, lesz-e keresztény sajtótermék és vizuális médiaprogram a köztévében, zajlik-e hivatásgondozás stb., az legalábbis nem kevésbé fontos, csak éppen nagyobb koncentrációt (több nemet-mondást) és hosszabb távú befektetést ("stratégiát") igényel. ráadásul - meggyőződésem! - ez nem jelent értékhierarchiát a tennivalók között, hanem egyszerűen csak abból fakad, hogy egy olyan fokon strukturált társadalomban élünk, amelyben a munkamegosztás szükségszerű.

de túl klerikális lettem: egy családanyának is jó eligazítás, sztem, hogy nem kíván tőle olyat az Isten, ami lehetetlenné teszi az "állapotbeli kötelességeinek" teljesítését. (OFF, de van itt egy szép bejegyzés: www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1149:jelenetek-a-hazassagombol&catid=52:egyuett&Itemid=79

lehet persze, hogy írnunk kéne egy másik posztot arról, hogy "tanulj meg IGENT mondani", mert ez is igaz: sőt, ez az első és elengedhetetlen lépés a kereszténység felé (feltétel, ami ráadásul később sem válik soha érvénytelenné).

jó, hogy vagy. örülök, hogy beszéltünk és további örömteli vándorlást kívánok ezen az igenmondásokkal és nemekkel kikövezett keskeny úton.

zzsuzsici 2012.11.06. 22:42:38

Szerintem minden segítő foglalkozású embernek szüksége van feltöltődésre. Mindig csak adni mint tanár, mint pap...nagyon nagyon nehéz. Mármint a "mindig" rész. Waldorf tanárok, akik végigvisznek 8 évig egy osztályt- kapnak egy fél év pihenőt, ami tulajdonképpen egy év, de a 2. félév azzal telik el, hogy felkészülnek a következő első évfolyamra.(most itt meg sem említem, hogy mivel tankönyv nincsen a Waldorf iskolákban, a tanárok saját maguk állítják össze az iskolai tanterv szerint az anyagot...irgalmatlan munka.) Egyik ilyen tanító szerint a Waldorf az "szerzetesi életmód" és a tanítók gyerekei a "Waldorf árvák" :) Szóval kellene 8 évente egy fizetett év....(és nem óraszámemelés, hanem radikális csökkentés melletti radikális bérnövekedés)

Karakó 2012.11.10. 03:25:48

@zzsuzsici:

LOL!!

Szerintem inkább pályaalkalmassági vizsgával kellene megszűrni a pedagógiai pályákra aspirálókat - már ha nem a kaszt érdekeit, hanem a jövőnket nézzük.

Karakó 2012.11.10. 03:29:18

@pacsy:

„rendem hagyománya, hogy egyeseket merészen és nagyvonalúan elvonjon a közvetlen lelkipásztori szükségletektől, valamely "nagyobb jó" (magis) érdekében”

No, amíg saját megközelítésem kifejtésével voltam elfoglalva, erre (és ilyenekre) valóban nem gondoltam (mea culpa!). Hogyha mindenki CSAK pásztorkodna / térítgetne – lehetne talán(?) minden szép, de Egyház (így, ahogy ismerjük) biztosan nem lenne. (nemhogy belátom, hanem ...)

Mégegyszer, köszönöm a válaszaidat. Hiszem és remélem, hogy a kiegészítéseiddel nemcsak az eredeti írásod lett egész-ebb, hanem talán mi mindannyian befogadóbbak (ezzel-azzal „stb” szemben).

„Megszületik a kisbaba, katartikus élmény. De minden éjjel felkelni, hogy megetessük, már nem annyira felemelő. Elkapni a férjem szerelmes pillantását, együtt nézni a naplementét Velencében, katartikus élmények. De átvállalni tőle feladatokat, ha megbetegszik, ahhoz már kitartás kell, elköteleződés. Ha hetekig gondterhelt, nem azt vizslatni, hogy biztosan nem szeret, hanem arra gondolni: értünk dolgozik – ehhez megértés és türelem kell.” (talita)

Örülök annak, hogy a hölgy láthatólag megbékélt az élettel (hogy az ilyen is, olyan is). Számomra zavaró kissé, hogy bár Istennek ad hálát, mégis mintha saját fejlődésének eredményeit méltatná – igaz, lehet / kell magát a felismerést, a dolgok „lényegének” megértését is megköszönni (egyszóval, valószínűleg rosszhiszemű lehet az értékelésem).
Talán az a bajom, hogy nem tudom a „jó” és „rossz” oldalakat (katartikus élmény vs. kitartás, elköteleződés, türelem, „nem annyira felemelő”) kellőképpen szembeállítani (ekként látni); nekem ez (már) jóformán ugyanaz a „massza” (turmix).

Karakó 2012.11.10. 03:35:41

@jan:

„Gondolom, te az utolsó táborban vagy, és sok olyat ismersz, aki a középső táborban van, ezért bizarr neked a poszt üzenete. Én viszont az első táborban vagyok” ... „akik hajlamosak hagyni kihasználni magukat mások által”

Próbálok óvatosan fogalmazni, kényes kérdés. Nem nagyon hiszek ebben a „kihasználni” / „kihasználtság” – dologban...
Egyfelől, van ugye a használat: ez tk. haszonra fordítás. Aligha elítélhető és megvetendő használni dolgokat – különösképpen arra, amire „valók”. Használok egy tárgyat, egy eszközt, mert erre lett „kitalálva” – sőt adott esetben „teremtve” (hiszen használom – sőt, „elhasználom!” a levegőt is...). Másfelől, az ember (a nyelv, a gondolkodásunk) létrehozta a használat egy pejoratív, „elítélendő” változatát is, a „ki” igekötő beiktatása útján.

A következő megfontolás: az emberek (személyek) „használata” – ez már neccesebb, de azért belefér. A pédabeszédekben pl. a szőlősgazda simán „használja” a napszámosokat, béreseket – arra, amire valók – megfelelő fizetség ellenében (több ez üzletnél – bár nyilván AZ IS – maga az élet...). Aztán, az újkori kapitalizmusban (az ellenérték, fizetség mértékének bírálata jegyében) szeretjük azt mondani, hogy a tőkés „kihasználja” a munkást, a dolgozót. Hangsúlyos értelmet kap tehát a pejoratív, „bűnös értelmű” kicsengés.

További vonatkozás, hogy a kinyilatkoztatás szelleméhez nagyon is közel áll a haszonelvűség. Az ószövetségi történetekben minden előfordul (megengedett eszköz), ami Isten tervét szolgálja (hazugság, csalás, lopás, gyilkosság) – ezeket az eszközöket isten „használja” (hatékonyan kihasználja) céljai megvalósítására. De ide tartozik az is, hogy „gyümölcséről ismerszik meg a (jó) fa”, vagy az elásott talentum esete – ami / aki nem hoz hasznot (értsd: nem lehet „jóra” használni, avagy jóra „kihasználni”), az értéktelen, elvetendő.

Mindezek tükrében azt gondolom, hogy „a világon” minden és mindenki „használtatik” (jó esetben arra, amire való); a pejoratív értelmezés („kihasználás” minősítés) viszont teljesen szubjektív, azaz önreflexió. Ezért azt is gondolom, hogy ez „egyszemélyben” (meditatív úton) kezelhető, átértékelhető. (ez hosszabb történet lehet, de talán ennyiből is következtethető)

zzsuzsici 2012.11.10. 09:26:12

@pacsy: Azt írod, hogy az embereket nem kezelni, hanem szeretni igyekeznél...ez valami hivatali kötelezettség?? Én szerintem nem lehet embereket szeretni, viszont lehet türelemmel, megértéssel fordulni feléjük, és lehet megszólíthatónak lenni. Szeretni a szerelmedet, vagy a gyerekedet, (anyádat, apádat jó esetben) lehet, de ez csak egy szubjektív meglátás. Szerinted Jézus szerette az embereket?

YganA 2012.11.10. 15:09:53

@Karakó: Igen, az ember is használtatik a világ összes teremtett, és ember alkotta egyéb ketyeréi között. Mégis kitalálták azt a fogalmat, hogy "emberi erőforrás". Talán azért, mert rájöttek - irodalom és gyakorlat bizonyítja - hogy ez a furcsa erőforrás másként kezelendő ahhoz, hogy a benne lévő óriási lehetőségek igazán hasznosuljanak, mint az egyéb jószágok.

Egyébként Attila gazda fenn a csiki hegyek között időnként leszállt a szekérről, és maga is húzta azt, Katival együtt, miközben meredek úton, vízmosásokban, patakokban haladtak. Biztató szavakat mondott neki, megállította, hadd egyen-igyon, hadd pihenjen, szusszanjon Pedig Kati egy ló volt. Viszont a gazda tudta, Kati egyedül nem képes ilyen kérdésekben időben dönteni, neki kellett szinte átéreznie, hol tart most Kati az erejével, ha nem akarta, hogy megbetegedjen, vagy összeessen a kimerültségtől.

Az ember gazdája elsősorban saját maga. És ebben a felelősségünkben tekintettel kellene lennünk egymásra.

bélaybéla · http://odamondogato.blog.hu 2012.11.10. 19:41:52

@Karakó: "mindezek tükrében azt gondolom, hogy „a világon” minden és mindenki „használtatik”
Más embereket a saját céljainkra használni nem lehet csak úgy a maga természetességével. Nem rabszolgákról, robotokról van ugyanis szó.
A szőlősgazda is előtte kiment a piacra, ahol "használatra váró" embereket talált, akikkel előre megegyezett. Ha használni akarok valakit, akkor tehát előtte meg kell tudnom, hogy az illető használható állapotban van-e és esetleg megegyezni a fizetségben vagy viszonzásban!
Ha nincs használható állapotban, függetlenül attól, hogy miért: valós vagy valótlan okok miatt, akkor nincs mit keresnem.
El kell fogadnom az elutasítást. Ha valaki kér valamit mástól, ha használni akarja a másikat, akkor ezt eleve tudnia kell és úgy kell lelkileg hozzáállni a kéréshez, hogy akár az indok nélküli elutasítást is a legteljesebb természetességgel el tudja fogadni.
Az más kérdés, hogy Istenünk arra biztat, kér bennünket, hogy adjunk, segítsünk és ne legyünk elutasítóak, mert az adás örömet okoz annak aki ad, ha valaki örömtelenül kényszeríti magára a segítést, akkor talán jobb, ha nem is ad semmit.

pacsy 2012.11.12. 08:08:05

szia @zzsuzsici: , asszem ez csak szóhasználatbeli különbség köztünk. amikor Te azt mondod, hogy "türelemmel, megértéssel fordulni feléjük", az nekem a szeretet. jézus egyébként megparancsolta, hogy szeressük egymást ("új parancsot adok nektek...", jn 13,34), ami egyenesen lehetetlen volna, ha a szeretetet csak érzelemnek tekintenénk (mert érzelmeket - igazad van - tényleg nem lehet megparancsolni). szerintem a szeretet inkább a másik mellett meghozott DÖNTÉS (de más meghatározások is lehetségesek - nem akarom az "egyetlen érvényeset" megadni... :)

a szülőket pedig elég "csak" tisztelni ahhoz, "hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened adott neked." (Kiv 20,12) ez van, akinek felszabadító... ;)

zzsuzsici 2012.11.12. 08:26:35

@pacsy: Ez az a döntés, amit egyszerűen lehetetlen minden pillanatban kivitelezni. Én ezért vagyok nagyon szomorú. na mindegy, köszi a választ.

pacsy 2012.11.12. 12:32:32

@zzsuzsici: ó igen-igen, ez nekem is nagyon fáj, hogy nem megy, hogy újra és újra nem sikerül (nekem sem, hajjaj...). egyszerűen fontos talán kitartani is ebben a szomorúságban. az gyógyíthat... az igyekezetünk pedig minden sikernél/sikertelenségnél is fontosabb, én ebben hiszek. hogy a DÖNTÉS, ha egyszer már meghoztuk (ti. hogy törekszünk a mások iránti jóindulatra), érvényes és Isten előtt kedves marad, függetlenül az eredménytől... Ugye, így van!

zzsuzsici 2012.11.12. 12:48:29

kedves @pacsy: Asszem így van igen, köszönöm!!

zzsuzsici 2012.11.13. 06:39:44

Kedves @csaba carmarthen: !Szépek a zenék, köszönöm! Csaba ezek a gyönyörű Mária üzenetek honnan valók? (bocs, de én még nem néztem sosem utána)

komoNdor 2012.11.13. 09:09:04

Kedves Pacsy! Köszi ezt a jó bejegyzést! Sokat segít a gyenge és érzékeny báránykáknak. Persze a magabiztosak és magukat erősnek gondolók belekötöttek, mert ők nehezen tudnak együtt érezni a gyengékkel. "Azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket." (I kor, 1, 27)

türkiz 2012.11.13. 17:51:22

...és a lényeg, hogy "kiválasztotta" ...nem igaz? (mert miután magunkat így besoroltuk, erről a nagybecsről már le is mondhatunk, a küldetésnek vége ;))

2012.11.14. 10:59:41

Kit is irányítanak?
Melvin, a szórakozott szerzetes napi sétáját végezte és breviáriumát olvasta. Szerencsétlenségére húsvét vasárnapján extra zsoltárokat is kellett olvasnia, és Melvin túl messzire sétált – egyenesen le egy szikláról és leesett. Szerencséjére megérezte, hogy valami nincs rendjén és megkapaszkodott egy faágban. Miközben lábai száz méterrel a szakadék fölött himbálóztak, kétségbeesetten kiáltott fölfelé:
- Segítség! Van ott fenn valaki?
Hirtelen szétnyíltak a felhők és hangos szózat hallatszott:
- Segítek neked. Megteszel mindent, amit kérek tőled?
- Természetesen. Mit akarsz, mit tegyek?
- Járj!
- Ki vagy te?
- Isten.
- Más nincsen ott fenn?
(ismeretlen szerző)

eichikarl 2012.11.14. 14:33:08

@Izrael misztériuma:
Én ezt úgy ismerem, hogy a "- Járj!" helyett "- Engedd al az ágat!" szerepel :-)

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2012.11.16. 22:53:59

OFF - Rendezvény nov. 17-én:

'A keleti teológia a házasságról, a családról'

előadások, kiállításmegnyitó, Szent Efrém Férfikar

www.gorogkatolikus.hu/dokumentum/hir/1973/keleti%20teologia%20a%20hazassagrol.pdf

türkiz 2012.12.01. 15:08:27

Talán nem szorosan idetartozok; egy számomra eddig ismeretlen fogalommal találkoztam nemrég, és azóta át-átszalad bennem, van-e és mennyi köze a kimondott/megélt nemek-igenek világához életünkben? Mit jelent pontosan az ún. "izolációs pokol"? Erről tudtok nekem vmi többet mondani? Semmit sem találok róla :(

HedvigT · http://www.dicserni.blogspot.com 2012.12.13. 11:20:28

Az igények kielégítéséről, nem-mondásról, és hasonlókról... ha már az a legnagyobb problémánk, hogy jókerszténynek tarthassuk /tartassuk?/ magunkat, talán egyszerűen csak tanuljunk a Mestertől:

"Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekből, és sok ördögöt kiűzött... Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni. Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék. Amikor megtalálták, ezt mondták neki: "Mindenki téged keres." De ő így válaszolt: "Menjünk máshová..."

türkiz 2012.12.13. 11:53:35

@HedvigT: "ha már az a legnagyobb problémánk, hogy jókereszténynek tarthassuk /tartassuk?/ magunkat"... - mármint egészen pontosan ezt a nagy halmazt kikre értetted? vagy mindez királyi többes?

HedvigT · http://www.dicserni.blogspot.com 2012.12.13. 16:12:07

Természetesen a blogbejegyzésben megszólítottakra. Semmi más szándékom nem volt.

Vö.: "De hogyan tehetnéd meg anélkül, hogy ne okozz maradandó sebeket, elkerüld az életre szóló sértődést, és – ráadásul még ne kelljen szívtelen kutyának (vagy – ami körülbelül ugyanaz – rossz kereszténynek) tartanod magad?"
süti beállítások módosítása