„Mi vagyunk a pápa!” – nyolc évvel ezelőtt a Bildzeitung (ami a Blick újság német megfelelője) ezekkel a szavakkal, öles betűkkel adta hírül a pápaválasztás eredményét. Aztán nyolc évvel később, 2013. március 13-án este, újra felszállt a fehér füst és a világ közvéleménye értesülhetett a hírről: a bíborosok pápaválasztó testülete, a konklávé, Jorge Mario Bergoglio személyében jezsuita pápát választott. Ha már úgysem tudok elaludni, kihasználom az alkalmat, hogy leírjak valamit abból, amit ez az esemény számomra jelent.

Tavaly augusztus óta Rómában élek és dolgozom, többek közt egy nemzetközi papnevelő intézetben. A hír hallatára két percen belül kiürült a szeminárium: mindenki futott a Szent Péter térre, hogy az elsők közt láthassa és üdvözölhesse az új pápát. Mi, jezsuiták pedig, ugyanezen lelkes papnövendékek nevelői – elmondhatom, de ne botránkozzatok meg rajta –, a TV-szobában gyűltünk össze, hogy kövessük az eseményeket. (Az idősebb rendtársak közül nem mindenki lett volna képes futva a helyszínre sietni; így pedig az esemény közösségi életünk szerves része lett. Szóval, ezér’… Meg a nyugdíjas pápa iránti szolidaritásból! ;) Nos, első pillantásra – mi tagadás – megdöbbentett az eredmény. Tudtunk, tudtam persze a választó (és választható) bíborosok közti egyetlen jezsuitáról, és arról is – amit gondolom a sajtó mostanában egyre inkább szellőztetni fog  –, hogy vitatott volt a katonai diktatúra idején tanúsított magatartása. Hát ezért volt, hogy bevallom őszintén, egy pillanatra kifutott minden vér a fejemből…

Aztán van itt még egy dolog, ami miatt kissé leforrázva éreztem magam. Egy jezsuitát a noviciátus óta arra nevelnek, hogy ne törekedjen magasabb egyházi méltóságra. Ez – úgymond – Szent Ignác óta összeegyeztethetetlen a spirituális hagyományainkkal. Most meg itt van egy pápa… Egyszerre úgy éreztem magam, mint akit felpofoztak. Talán valami régóta dédelgetett elittudat is sebet kapott bennem hirtelen: mi lesz ezek után a kicsit gőgös hozzáállásomból: „mi különbek vagyunk!”?

Persze az is szinte egyből tudatosodott, hogy milyen nagyszerű dolog – és a bíboros atyák bölcsességét dicséri –, hogy egy dél-amerikai kardinálisra esett a választás! Lám, ezennel valóban ünnepélyesen átléptünk a globális egyház korszakába! Meg persze az is szíven talált, amilyen nevet választott… Napokkal ezelőtt magam is viccelődtem, hogy ennek már éppen ideje volna… :) De ott és akkor (talán így már értitek miért) hirtelen főleg csak zavart, sőt csalódottságot éreztem.

De hát a Szentlélek döntött; nincs apelláta: Ferenc személyében ez a „jezsuita-ferences” pápa, Szent Péter 266. utóda került Róma püspöki székébe. „Mi vagyunk a pápa!” – vidulhattam volna fel; de ehelyett csak álltam, kicsit fejbe kólintva… Mindenki másként reagál egy ilyen lélekállapotra. Én mindenesetre magányra vágyom ilyenkor: először a szobámba mentem hát imádkozni; aztán pedig le, az üres ebédlőbe. Komótosan, egyedül megvacsoráztam (konklávék idején böjtölni szoktam ugyanis… :) A kollégiumból mindenki a téren ünnepelt még.

Ezután egy nehéz nap hosszú éjszakája következett. Kerestem az események értelmét, és – mint mindig, amikor nem látom a fényt – próbáltam befelé nézni. Azok a beszélgetések jártak a fejemben, amiket még este a Szent Péter térről hazatérő, a még egészen a történelmi események hatása alatt álló papnövendékkel folytattam. Hogy állok így eléjük? Mit mondok majd nekik? Úgy éreztem, a kétségeimből semmit sem oszthatok meg… Ez a magány pedig rettenetesen megterhelt akkor.

Aztán valahogy reggel lett, másnap pedig bementem a munkahelyemre. Kollégákkal és fiatal papokkal beszélgetve telt a délelőtt, akik legkülönbözőbb kontinensekről jöttek. Lassan, csak nagyon lassan kezdett átragadni rám is az ő örömük… Valahogy belülről fakadt fel, szinte számomra is meglepetésszerűen. Hogy tényleg! Micsoda visszahozhatatlan, történelmi pillanatot élünk! Milyen merész, Lélektől ihletett, karizmatikus választás! Hallgattam, ahogy lelkesen méltatják az új pápa első fellépését: amilyen egyszerű természetességgel köszöntötte a híveket, ahogyan együtt imádkozott velük, előbb a Miatyánkot, aztán egy Üdvözlégyet is – mint egy derék plébános! És a gesztus, hogy áldást kért magára, mielőtt megáldotta volna őket…! Latin-Amerikában, úgy mondják, ez a dolgok rendes menete. Merthogy kölcsönös viszonyban állunk a hierarchiával. Abban a percben pedig, amíg a téren érte imádkoztak, olyan összeszedett csend költözött a szívekbe, hogy senki sem felejti el, aki átélte…

Nekem persze értelmi érvekre is szükségem van a véleményváltoztatáshoz, ami a belső állapot átalakulásához vezet. Hát ez is megadatott. A nap folyamán több argentin jezsuitát hallottam mesélni Bergoglio érsekről, akik egészen személyesen ismerik őt. Nem hallgatták el a politikailag kritikus részleteket sem. A diktatúra alatti szerepét mindenki feszegette (a jezsuiták ugyanis szókimondó fajzat…). Két mellékes megjegyzés vált számomra fontossá. Valaki arról mesélt, hogy amennyiben nem igyekezett volna menteni azokat a rendtársakat, akiknek elárulásával ma vádolják, most biztosan nem tudnának róla beszámolni. Az a rendszer ugyanis nem válogatott az eszközökben: akkoriban ezrével végezték ki a gerillagyanús egyéneket; hogy úgy mondjam csuklás nélkül – papokat is! Másvalaki pedig így fogalmazott: soha nem szabad kívülről megítélni egy számunkra kulturálisan idegen helyzetet. Senki sem bújhat másvalaki bőrébe. Ennek igazságát kelet-közép európai kulturális hátteremből valahogy nagyon be tudtam látni… Egyébként, ha Bergoglio érsek sok tekintetben okkal vádolható volna, több mint 20 éves érseksége alatt biztosan találtak volna alkalmat kiteregetni a bizonyítékokat… (Mindenesetre a magyar jezsuita Jálics Ferencre, aki akkoriban Argentínában dolgozott, nem ér hivatkozni, mert ő nyilatkozott a kérdésben)

Az pedig közismert, hogy főpapi stílus dolgában óriási újdonságot hozott elődeihez képest: nem volt sofőrje, bérelt lakásban lakott, biciklivel és tömegközlekedéssel (BKV à la Buenos Aires :) járt. („Az érsek atya? Ó, éppen nincs itthon, sajnos néhány percet várnia kell. Foglaljon helyet! Éppen bevásárolni ment.” :) Szóval, példásan és prófétai módon törekedett az egyszerűségre. És – ami még ennél is több talán – sokszor és egyértelműen felemelte a szavát a szegények mellett! (Nem véletlen, hogy az argentin hivatalos állami gratuláció olyan vérszegényre és hivatalosra sikeredett…) Mesélik, hogy hagyománynak számított, hogy a konzervatív kormánykörök a fővárosban tartott éves gyűlése alkalmából mindig elmentek a katedrálisba, az érseki misére. Mivel azonban Bergoglio olyan erőteljesen prédikált a szegénységet állandósító politikájuk ellen, kis idő után vidéki nagyvárosokban kezdték tartani az összejövetelt, azzal az ürüggyel, hogy máshol is meg kell fordulniuk…

Ó, úgy vágytam egy olyan pápára, aki ennyire szereti a szegényeket! Mert a kereszténység elsősorban gyakorlat. Élet! Persze a relativizmus ellen jogos fellépnünk – egyetértek! Csakhogy evilágon nagyjából minden relatív: véges, időleges és csak egy bizonyos perspektívából látszik. Csak két dolog kivétel, két dolog nem relatív. Isten – és az éhség.

Azt mondják, a pápa határozott egyéniség (leader-alkat), eléri, amit akar. II. János Pál is ilyen volt. S hogy mindez hogyan egyeztethető össze a magasabb tisztségben vállalt vezetői ambíciókkal? Ebben a kérdésben is hosszabb utat jártam be. Őszintén megvallva magamban sokáig ferde szemmel néztem azokra a jezsuitákra, akikről hallottam, hogy püspökök lettek. Különösen azokra, akik egy jóléti nyugati országban vállaltak ilyen tisztséget. Aztán hallottam egy-két történetet… Arról például, hogy hogyan adta fel valaki a sikeres oktatói állását (ami az élete és minden öröme volt) elöljárói kérésre, mondjuk egy nyomatékos pápai kívánság teljesítése érdekében. Kissé megszégyenítő volt a saját ítélkező énemmel szembesülni…

Muszáj megtanulnunk késedelmesnek lenni az ítélkezésben – ez a konklúzióm.

Bergoglio bíboros megválasztása globális döntés volt, egy valóban a globalitás korszakába lépett világegyház részéről. Merész döntés. A sokrétű hatásából egyetlen nap alatt is megéreztem valamit ott, ahol dolgozom. Jelen voltam például egy konferencián, ahol a felszabadítás teológiájáról beszéltek. Utána, szokás szerint, kérdések feltételére és hozzászólásokra is lehetőség nyílt. A hátsó sorban felállt egy fiatal pap. Mielőtt feltette volna a kérdését, bemutatkozott. A spanyolosan csengő nevet mondott, aztán felemelt fejjel hozzátette: „Egyébként pedig Venezuelából származom.” S ezt olyan belső tartással, annyi önérzettel mondta, amilyet korábban nem tapasztaltam latin-amerikaiaktól! A harmadik világból jövők esetében olyan ritka a pozitív önkép és öntudat, hogy szinte feltűnő. Egy afrikai hírlevélből pedig reggel arról értesültem, hogy Nairobiban a  jezsuita skolasztikátus ünnepi miséjén különösen meleg szívvel imádkoznak az új pápáért, „hiszen ő egy közülünk”… Akkor az jutott eszembe: ha ez így van, hát máris ezerszer megérte!

Ahogy azóta hallom, a liturgikus egyszerűségével, közvetlenségével pár nap alatt a kétségbeesés szélére sodorta a római kúriát. Egy pápa, aki papír nélkül beszél (és ért a gyerekek nyelvén…)! (Persze, a német liturgikus professzor, aki mesélte, azt is hozzáfűzte: „De nekem szimpatikus…” :) Csak kicsit nehéz elhinni, hogy a dolgokat másként is lehet csinálni, mint eddig… Hogy másként is lehet nézni – mert léteznek a miénktől különböző vonatkozási rendszerek is. De persze, okosnak is kell majd lennie, mert itt bizony nagyon nagy a reflektorfény…; s a kúriával is muszáj együttműködni, ha valaki eredményt akar. Szóval, nagyon drukkolok neki!

Ugye, nem csak valami rossz értelemben vett „jezsuita fanyalgásnak” veszitek, amit írok? Őszinte megosztásnak szántam – csakis lelkileg 18 éven felülieknek…

Mert egy pápa – erről sohasem volna szabad megfeledkeznünk – mindenekelőtt a világegyház vezetője; s mint ilyen, egyúttal a glóbusz egyik legbefolyásosabb személyisége is. Olyan időkben, amikor hiteles vezetőkből, erkölcsi tekintélyekből ilyen mértékben hiány mutatkozik, hihetetlen öröm, ha az egyház képes felmutatni ilyet. Persze, ami engem illet, leginkább szenteket vágyom látni az egyházban. A hierarchia legalján és legtetején éppúgy. Olyanokat, mint Xavéri Ferenc volt. Vagy Assisi Szegénykéje, a Poverello, aki az egyház belső megreformálására („megmentésére” = hitelességének visszaszerzésére) kapott meghívást. Úgy látom tehát, az új pápát segíteni, támogatni kell, mindenben, hogy Jézus Krisztus ügyében minél inkább eljárhasson! Az Ő áldása, a Vele való kapcsolat támogassa! Azt hiszem, megtoldom még néhány nappal ezt a böjtöt…