Most a misztikáról szeretnénk beszélni Nektek – de csak egészen röviden. A misztikáról, ami minden keresztény élet célja. „Minden keresztény életé”, mondom, ami azt jelenti, hogy a misztikának egy „demokratikus” felfogása következik. Misztikán nem azt értem tehát, hogy olyan természetfölötti ajándék, amit csak nagyon kevesen, a kiválasztottak kaphatnak meg (ez volna az „arisztokratikus” felfogás), hanem olyan (természetfölötti kegyelem) amelynek elnyerésére mindannyian meg vagyunk hívva. Amely nélkül – a teológus Karl Rahner szerint – talán nem is lehet ma kereszténynek lenni.

Vegyünk egy példát. Ha az egész napot arra szántam, hogy a szobámban üljek, és dolgozzak, és estére elégedetten azt tudom mondani: „Micsoda öröm, sikerült teljesítenem azt, amit elterveztem mára!”, és elégedetten hátradőlök, kiegyensúlyozottnak, boldognak érzem magam – na, ez nem a misztika!  Ez a teljesítmény ugyanis a saját erőfeszítéseim eredménye volt. A misztika ehelyett az, amit ingyen kapok, amiért nem tehetek semmit, amit legfeljebb ajándékként elfogadhatok. Olyan öröm, ami mint a sült galamb, egyszer csak berepül a szájamba. :) Például amikor hirtelen belső vigasz, öröm és valami olyan megmagyarázhatatlan belső boldogság kerít a hatalmába, amelynek nincs közvetlen oka. Consolatio sine causa – mondta róla Loyolai Szent Ignác – „ok nélküli vigasz”. Persze más meghatározás is lehetséges: „Isten belső egyesülése a lélekkel” (Angelus Silesius); „Isten szeretetének üzenete” (Keresztes Szent János); vagy cognitio Dei experimentalis  (Aquinói Szent Tamás), azaz Isten tapasztalati alapon való elgondolása. Szóval, az Ő közvetlen megtapasztalásáról van szó, amelynek nem mondanak ellent az élet szenvedései és próbatételei sem…

Talán ismeritek Assisi Szent Ferenc gyönyörű példáját a tökéletes boldogságról. A saját szavaimmal mesélem el, kicsit kifacsarva, de talán a lényegéhez hűségesen. Amikor télvíz idején, egy hosszú és fáradtságos útról megérkezve, jeges esőben és hóban, mezítláb csengetünk a városkapunál – valahogy így magyarázza Ferenc a testvéreinek –, és a portás végre beenged minket és helyet ad egy meleg szobába, mire ott aztán teljes szívünkből dicsérni kezdjük Istent és az Ő irántunk való jóságát – hát, az NEM a tökéletes boldogság. Hogyha azonban télvíz idején, egy hosszú és fáradtságos útról megérkezve, jeges esőben és hóban, mezítláb csengetünk a városkapunál, és a portás kinéz és kiabálni kezd: „Takarodjatok innen ti semmirekellők, nincs hely itt a számotokra!”, és még botot is ragad, hogy ütlegeléssel nyomatékosítsa a szavait, és akkor mi teljes szívünkből dicsérni kezdjük Istent és az ő irántunk való irgalmát és jóságát… – na, EZ a tökéletes boldogság!

Még hosszan mondhatnám… (Mert mondani könnyű…! :) Talán csak még egy történetet. Sok évvel ezelőtt egyszer együtt tartottam lelkigyakorlatot egy nagy lelki mesterrel (egy idős jezsuitával) egy csoportnak. A résztvevők közül aztán egy nap eljött hozzám beszélgetni egy asszony. Általános iskolai tanárnő, a negyvenes évei elején, férj nélkül, a szokásos krízisben… viszont nagyon lelkes lett attól, amire rátalált! Ezzel a lelkesedéssel a hangjában kérdezte: „Hogyan lehet megtanulni ezt a misztikus utat? Milyen gyakorlati tanácsot tudsz adni a lelkigyakorlat utánra?” Én meg csak álltam ott…, impotens, tanácstalan lelkigyakorlat-vezetőként…, csak álltam… és nem tudtam a választ. Ennyi telt tőlem: „Menj, kérdezd meg az idős atyát!” Másnap aztán újra találkoztunk; ragyogott az arca. Ez persze engem is kíváncsivá tett: „Na, mit mondott?” Csillogó szemmel mesélte – a krízisének már nyoma sem volt –: „Képzeld, azt mondta, hogy ha egy diák jön hozzám, akinek korrepetálásra van szüksége, akkor üljek le mellé, és segítsek neki! Hogy keressem azokat a helyzeteket, amikor olyannal tehetek jót, aki nem tudja meghálálni. Ilyen egyszerű…!” – és sugárzott a felszabadult mosolya. Én meg csak álltam ott…, néztem a lelkesültségét…, s tudtam, hogy ezt a Mesternek kellett mondania, hogy így hasson, utolérhetetlen személyességgel…

De a tanítást megjegyeztem azért – asszem egy életre! Hogy a különbség abban áll, hogy ki van a középpontban: én vagy Isten (avagy „másik”, ami itt ugyanaz). Önközpontúság (self-centeredness), vagy Isten- (másik-) központúság (God-/other-centeredness) – ez a lényeg! A misztika legtalálóbb – és legrövidebb – definíciója, amit eddig találtam, tehát így szól: „a misztika az EGO/Én halála”. Ilyen egyszerű! (Csak három szó…) De azt sokáig nem hittem el, hogy – legalábbis így, az út kezdetén – ez milyen fájdalmas is tud lenni…