Furcsa helyzet! A gazdag országok polgárai ünneplik Ferenc pápát – aki önzéssel vádolja őket. Két paulinus szerzetesek által kiadott olasz sajtóorgánum, a Credere és a nagy példányszámú katolikus hetilap, a Famiglia Cristiana online felmérést végzett Bergoglio pápáról. 10 olvasó közül 7 azt vallotta, hogy a pápa szavai „hatással voltak az életére”; 58 százalékuk „újra felfedezte a hit örömét, és azt nem követelménynek tekinti”; 27 százalékban „józanabb életstílust” vezettek be; és 22 százalékuk állítja magáról, hogy Ferenc pápa hatására „jobban szeret más embereket, mint korábban”. Az olvasók 21,2 százaléka, ha a pápát irodalmi személyiséghez kellene hasonlítania, Robin Hoodot választaná, és ha más foglalkozást kellene elképzelni neki, tanárként tekintetnének rá.

Bő egy évvel a megválasztása után sokan éljenzik Ferenc pápát és szívből kívánják, hogy sikerüljenek az általa meghirdetett reformok. Nem hiányoznak persze az ellenzékiek sem. Az ő érveik közül talán az a legsúlyosabb, miszerint az egyház, amelyet Bergoglio pápa létrehoz – amennyiben egyáltalán sikerül megvalósítania – csak a világ déli féltekének lesz jó. Ferenc ugyanis a „szegények egyházát” akarja, az északi féltekének pedig az első eltelt esztendő alatt többször is „szégyent” kiáltott, és önzéssel vádolta azt.

Most először történik meg a történelemben, hogy a szükségben élő emberek képviseletében az emberiség egyik csúcsvezetője és legfelsőbb szintű reprezentánsa emel szót és azt javasolja, hogy az egész katolikus egyházban egy „a szegények melletti elsődleges döntés”-re kerüljön sor. Valahogy úgy, hogyan 1968-ban a Medellinben ülésező latin-amerikai püspökök fogalmaztak (ami azóta az úgynevezett felszabadítás teológiája egyik fontos hivatkozási pontja). Mindezek ellenére a jólétben élő emberiség tapsol Ferenc pápának, aki könnyíti a kommunikációt és enyhíti a az ideológiai konfliktust a szekuláris társadalom és az egyház között. Csak kevesen veszik észre, hogy a pápa felhívása nem a modernizációt sürgeti. Sokkal inkább a misszió került előtérbe és ez a misszió eltávolodást jelent a Nyugattól – vagy legalábbis Európától.

A jelenlegi pápa által kijelölt irány világosan megfogalmazódott a júliusi Lampedusában tett látogatásakor, amikor a nyomorúság elől Európába menekülők előtt mondott megrendítő beszédet és ugyanez volt az üzenete a Rio de Janeiro-ban mondott beszédének, ahol úgy mutatta be az egyházat, mint ami „az igazságosság szószólója és a szegények védelmezője az elfogadhatatlan társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel szemben, amelyek égbekiáltóak”. De a tervezett további lelkipásztori látogatások célpontjai talán még világosabban fejezik ki a pápa prioritásait: ő, aki a világ végéről érkezett, utazást tervez a Közel-Keletre, Ázsiába és Afrikába is, ami várhatóan még inkább feltárja azon kihívás dimenzióit, amit az emberiség jólétben élő felének az evangéliumi üzenet szociális tartalma jelent. S a kihívás – valljuk be őszintén – ahhoz az intézményhez is szól, amelyet képvisel és kormányoz…

Egyetlen jelenkori pápa sem tett ennyi gesztust és adta ennyi jelét az újdonságnak ilyen rövid idő alatt. Még Roncalli pápa sem (XXIII. János), aki kinyitotta az egyház ablakait, anélkül, hogy félt volna a huzattól, vagy Wojtyla (II. János Pál), aki elsőként jött „egy távoli országból”. Ferenc levetette a pápai udvar jellegzetes kellékeit, „kivetkőzött” a reneszánsz bíborból („Vége a karneválnak!” – mondta állítólag, mielőtt a Szent Péter Bazilika balkonjára kilépett volna, először köszönteni a tömeget) és a misszionáriusok egyszerű fehér reverendját hordja. Nem használja a Castel Gandolfói villát, hasznossági szempontból válogatja meg a közlekedési eszközöket (félretéve a reprezentációs szempontot). A világsajtót bejárta a hír, hogy saját kezében vitte a táskáját, miközben felszáll Brazíliában a repülőgépre vagy busszal utazott Aricciába. Ezzel olyan pápai image-t teremt, amely nincs zavartalan folytonosságban nem csak a XVI. Benedek által képviselt stílussal, de az utóbbi négy „zsinat utáni” pápa eljárásmódjával sem. Nem véletlen, hogy konzervatív körökben ekkora ellenállást vált ki!

Hasonlóképpen új a megújulást célzó programja. Olyan apostoli levelet írt (Evangelii Gaudium), amely egy „misszióba küldött egyház reformja”, és arra hívja a katolikusokat, hogy haladják meg a hagyományos európai formában „alapított” egyház modelljét: inkább „megtérésre” és misszióra hív. Szemlélete szerint a figyelemnek a „végekre”, a perifériára is ki kell terjednie és kevésbé van szükség arra, hogy a régi kereszténység eddig kiharcolt előjogainak megőrzéséért aggodalmaskodjunk. Arról beszélt, hogy misszionáriusi megtérésre van szükség a pápaság részéről is, s hogy ez a külső támadások elleni védekezés leghatékonyabb módja és kerete. Vajon igaza van?

Elég egyetlen pillantást vetni az európai történelemre ahhoz, hogy észrevegyük: a felvilágosodás óta az egyház (és nem csak a katolikus!) jobbára utóvédharcot folytat a szokások és törvények fejlődésével szemben. A modernitás ostroma ellen barrikádokat építettünk és a falakon belül maradtunk legalább az elmúlt két évszázad óta, miközben a missziók más kontinenseken folytatódtak. Ha jól megnézzük, arról a „kétszáz éves késésről” van szó, amelyről élete vége felé a jezsuita bíboros és egykori milánói érsek, Carlo Maria Marini beszélt. És íme, egy „jezsuita pápa”, aki a déli féltekéről érkezett, látott hozzá, hogy megszüntesse ezt az anomáliát, anakronizmust, a történelem iránti érzéketlenséget. Talán ebben áll megválasztásának valódi jelentősége: egy bíboros, aki – első alkalommal a világtörténelemben – nem az európai kereszténység sáncai mögött és annak lövészárkaiban szocializálódott.

Az, hogy elhagyjuk a kényelmességet, az, hogy a szegények közé megyünk – ahogy Bergoglio szereti mondani – tiszta evangélium. Csakhogy olyan evangélium, amely egyedül, vagy legalábbis elsősorban a szegényeknek szóló jó hír. Előre látható tehát, hogy további konfliktusokat okoz, hiszen provokálja a világ északi felét. Mára olyan Nyugat jött létre, amely eltávolodott az egyházaktól. Ferenc pápával látóterünkbe kerültek azok az egyházak is, amelyek eltávolodnak a Nyugattól. (Luigi Accattoli cikke alapján: Corriere della Sera, 2014. március 12, 23. o.)