Nemrégiben hallottam egy szép történetet egy argentin jezsuita barátomtól. (Nem, nem a pápa volt! :) Azt mesélte, fiatalabb korában egy másik fiatal rendtársával néhány évet Spanyolországban, lelkipásztori munkában dolgozott. A püspök Madrid egyik külvárosában bízott rájuk egy plébániát. A pap kollégák mondták is, hogy itt aztán semmit sem lehet csinálni, pasztorális szempontból esélytelen a környék. Nincs mit tenni, ilyenek az emberek…
Ők meg aztán csak elkezdtek dolgozni: úgy, mint otthon szoktak. Összeszedték a fiatalokat, kis csoportokat hoztak létre közöttük, felelősséget bíztak a vezetőiknek. Megkérdezték őket, miről legyen szó a hittanon (persze aztán okosan válogatni kell a témák között; mert azért mégsem lehet állandóan csak a „szerelemről és párkapcsolatról” beszélgetni, ahogy ők szeretnék… :-) Szóval, odafigyeltek arra, hogy mi érdekli őket. Szociális munkát is szerveztek, hogy segítsenek a rászorulókon. Aztán persze jöttek a szülők is, hogy lássák, jó helyen vannak-e a gyerekeik. A papok velük is szóba álltak: fórumot szerveztek, parázs viták kerekedtek aktuális kérdésekről, a hit fényében. Nem abból indultak ki, hogy egyedül ők tudják az igazságot, csak alkalmat biztosítottak, hogy a felnőtt emberek is kifejezhessék a véleményüket. Ettől aztán ők is elkezdték jól érezni magukat és egyre inkább megnyíltak; az atyák meg megajándékozva érezték magukat ettől a bizalmtól. Nagyon mély tapasztalat, amikor mások beavatnak minket a személyes problémáikba, elmesélik, hogyan harcolnak kényes erkölcsi kérdésekben stb. Szóval, néhány év alatt akkora élet lett a plébánián, hogy mindenki a csodájára járt…
Pedig nem voltak varázslók. Egyszerűen csak normális légkört biztosítottak, és hagyták dolgozni, aki jött, hogy segíteni akar. Röviden: megszólíthatóak voltak és felnőttnek kezelték az embereket. Az ifjúsági csoportból aztán idővel házasságok született; öröm visszamenni azóta is – mesélte a barátom –, látni, hogyan érkeznek a családokban (és hogy növexenek :-) egyre-másra a gyerekek.
Tényleg ennyi lenne? Vagy éppen komolyan hitelt kellene adni azoknak a papi tapasztalatainak, amik az emberek tömeges elvallástalanodásáról számolnak be Európában? No és persze a papok elmagányosodásának átkáról – szokták is mondani: „könnyű nektek, szerzeteseknek!” Vagy másképpen: tényleg mindent át kell(ene) építenünk az Egyházban (új utakat keresve, mint Gaudi az építészetben), hogy ami van, (újra) működőképes legyen és az is maradjon? Ti hogy látjátok?
Utolsó kommentek