Szentelésre készülök.
Diakónus leszek.

Kétezer-tizenhat. Április három.

Ez egy egyszeri esemény az életben.

Milyen érzés ez (testileg-lelkileg)?

Nem könnyű erre válaszolni, pedig csak rá kellene tekintenem, mi van bennem most az esemény előtt. Megosztani még nehezebb. Ráadásul úgy írni erről, hogy nem találkozok az olvasóval. Legalábbis nem szemtől-szemben. Valami tükröt mégis tartok.

A testemben érzek egyfajta várakozást, feszültséget, amiben lehet adrenalin is, mert hirtelen tud rám jönni a fáradtság. Ugyanilyen hirtelen az érzékeim időnként kiélezettebbek. Nem lett jobb a látásom. Sem a hallásom. Sem a szaglásom. Inkább valahogy jobban érzékelek olyan hangot, ami addig háttérzaj volt vagy látok meg olyan tárgyat, ami mellett el szoktam menni.

A lelkiállapotom valamennyire tükrözi ezt. Egyszerre élek meg izgalmat és elengedettséget. Van bennem olyan öröm, mint amikor vízbe szeretnék ugrani, de nem tudom milyen is a víz. Elég mély-e? Elég tiszta-e? Milyen a hőmérséklete? Láttam sokakat ugrani. Sokan vannak benne. Tudom, hogyan kell ugrani. Ezt most én élem meg. Én állok az ugrás előtt. Mindenki nézi, hogyan sikerül. Nem azért figyelnek, elrontom-e, hanem, hogy együtt örülhessenek velem, amikor történik. Várom, hogy ugorhassak.

Még annak van egy hátborzongató hatása, ahogy belegondolok, hogy erről írni csak most, csak előtte egy nappal tudok. Holnap már nem menne.