Előfordul, hogy érzelmi viharba kerülünk – esetleg úgy is, hogy nem kívántuk magunknak. (Nota bene: nem csak szerzetesekkel történik ilyesmi! :) Meglehet hogy, nem szeretnénk, hogy a helyzet így maradjon – legalábbis tudatosan nem –, például azért, mert erkölcsileg nem értünk egyet azzal, ami kijöhet belőle. Csakhogy az érzelmek terén nem minden múlik rajtunk ám! Azt hiszem, itt nagyon tapintatos megközelítésre van szükség. Hadd osszak meg néhány tanácsot, amiket nem fogok bővebben kifejteni, mégis megemlítem őket, mert fontosnak tartom, hogy egyáltalán szóba kerülhessenek az (egyházi-spirituális) közbeszédben.

Elöljáróban néhány „ártatlan” kérdés. Vajon szabad-e viszonozni a szerelmet és a másik közeledését olyan esetben, amikor valaki már valamilyen formában elkötelezett? (Például házas vagy jegyes, novicia/-us, pap vagy szerzetes?) Hol a határ ezen a téren? És mi a különbség aközött, hogy valaki házas / örökfogadalmas, illetve nem az? Át lehet-e helyezni egy ilyen kapcsolatot „egy másik” (ti. „lelki”/„spirituális”) „síkra”? És egyáltalán: hol húzódik a határvonal barátság és szerelem között? Hol kezdődik (illetve ér véget) a szabadság és a felelősség ezekben a helyzetekben? Nos, ezekkel a kérdésekkel ebben a posztban nem fogok foglalkozni, mert nem tartom megvitathatónak ezen a fórumon. Az ilyen témák ugyanis olyan személyesek, hogy szerintem egyedül az úgynevezett „belső fórumra” (forum internum: gyónás, lelkivezetés) tartoznak. Viszont azt nagyon fontosnak tartom, hogy Ti gondoljátok át őket, ha történetesen (bármely szempontból) aktualitása van az életetekben. Ilyen esetben az is javasolt, hogy beszélj róla valakivel. Olyan személyt keress, akihez bizalmad van, akiről tudod, hogy elfogad, és érzed azt is, hogy kapcsolatban van Istennel. (Ez a kettő egyébként szerintem nagyon szoros összefüggésben van egymással.)

1. Korábban volt már szó ezen a felületen arról, hogy szerintem a lelkivezető részéről a feltétel nélküli elfogadó hozzáállás a leghelyesebb. Na, most az érem másik oldala következik (ami sokak számára talán ellentmondásnak fog tűnni, de hát az élet már csak ilyen...). Egy karmelita lelkivezető egy cikkében (Keresztes Szent Jánosra hivatkozva) utalt arra, hogy a lelki életben szakaszok vannak: előfordul, hogy a lelkivezetőnek vezetnie kell; máskor kísérnie, ismét máskor pedig csak a vezetett életének a tanújának kell lennie. Nos, az a véleményem, hogy egy viharos tengeren alighanem kormányozni kell a hajót, nem pedig csupán tanúskodni a hajótörésről. Most tehát szeretnék néhány kérdést reflektorfénybe állítani, amiről eddig nem volt szó, valamint egyben s másban világosan állást is foglalni. Hiszek ugyanis benne, hogy a lelki életben a tudatosság – és az, ha néven nevezzük a dolgokat – már eleve gyógyító hatású.

Tudj róla például, hogy a nagyon őszinte megnyílás az érzelmekről (különösen, ha Vele kapcsolatos) őt is elsodorhatja. Több konkrét esetet ismerek, amikor nem bomlott volna fel a szép családi élet, megmaradt volna a megszentelt életre szóló hivatás stb., ha valaki a felek közül nem tette volna nyílttá az érzelmeit. Mert aki szerelmes, az jó eséllyel a másikat is lángra lobbantja. Csapdának tartom, hogy ha azt mondod magadnak: „Csak azt szeretném, hogy tudja...”. Ez önámítás. Ha megosztod az érzelmeidet, tudd, hogy – legalább tudattalanul – az a gondolat foglalkoztat, hogy még valami más is lehet ebből, valami több, mint ami most van... Ilyenkor vedd észre, hogy esetleg Te magad is önző vagy, vagy csak kíváncsi, akár testi, akár lelki téren. Ez nem biztos, hogy baj, de számolj vele – és légy ennek tudatában.

Az sem árt, ha tudod, hogy a különböző embereknek ugyanaz a gesztus, ölelés, érintés egészen mást is jelenthet. A test nyelve olyan nyelv, amit mindannyian a kultúránk, valamint az előzetes tapasztalataink alapján dekódolunk; ebbe pedig nagyon mélyen belejátszanak a gyermekkori élményeink, életkörülményeink, látens igényeink stb., és ezek bizony nagyon különbözőek lehetnek. Egy érintés, ölelés neked lehet ártatlan, neki jelentős – vagy éppen fordítva...

Az mindig figyelmeztető jel, ha úgy érzed, egy kapcsolatban valamit titkolnod kell. Amit nem tudhat meg a házastársad, rendi elöljáród, közeli barátaid / barátnőid sem, az külön figyelmet érdemel. Az ideális az lenne, ha mindenkinek lenne olyan személy az életében, akivel mindent meg tud osztani – kár, hogy ez nem mindig adott. Olyan valaki kellene, aki ráadásul egyben Isten embere is... Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a lelki beszélgetés során való titkolózásról nagyon erős tapasztalatom, hogy nagyjából egészében illúzió. Végsősoron semmi sem tartható titokban (vö. Lk 12,3) – a magyar egyház legalábbis túl kicsi ahhoz... :) Lelkivezetőként elég gyakran megéltem, hogy valamit elhallgattak előttem, pedig más forrásokból (az illető rendtársától, házastársától, ismerősétől stb.) már régen tudtam róla. Aki mindent tudni akar, az elől persze hallgatnak, ha viszont nem törekszel rá, olyan dolgokat fogsz megtudni másokról, hogy csak győzd elhordozni...

Nagyon fontos jel továbbá, ha azt veszed észre magadon, hogy túl sokat lógsz a neten, valamint – konkrétan –, ha várod egy bizonyos személy íméljeit, leveleit és a tőle érkező SMS-eket. Ha ez feltűnik, az már nagyon jó jel – tudniillik figyelmeztet... Ahogy az is, ha észreveszed, hogy már jóelőre készülsz egy találkozásra – tervezgeted, mit fogsz mondani, milyen ruhát veszel fel stb. Ilyenkor nem árt ha tudod: érzelmileg érintett vagy. (Férfiaknál fontos jel a szokásosnál gondosabb borotválkozás, a ruházat gondosabb kiválasztása – ami a nőkhöz képest általában kevésbé jellemző :) –, valamint a fantáziálás azon, hogy miről is fogunk beszélgetni...)

2. Nem vagyok biztos benne, hogy léteznének általános szabályok ezen a területen, most mégis leírok néhány dolgot, ami tapasztalat szerint segíteni szokott abban, hogy az életed rendeződjön – az érzelmi életedet is beleértve. Az első szempont nem tőled függ: nagy segítség, ha kölcsönös érzelmi érintettség esetén látod, hogy a másik fél határozottabb, kiegyensúlyozottabb, elszántabb (persze ez megtévesztő is lehet), azaz, hogy előrébb jár a feldolgozásában. Még nincs túl rajta(d :) ugyan, de igyekszik, és jó úton van... Ez esetenként azt a benyomást jelenti, hogy „talán már nem is vagyok annyira fontos neki...” Ez nem biztos, hogy igaz, de nagy segítség lehet a leválásban.

Fontos továbbá önmagadnak is megbocsátani tudni. Ez nagy téma, amibe most nem mehetünk bele; talán csak egy negatív és egy pozitív szempont. Negatíve: ide vonatkozó kutatásokból kiderül – s ezt a börtönből szabadultak utógondozói pontosan tudják –, hogy aki elítéli, gyűlöli magát az elkövetett bűne miatt (például mert megerőszakolt valakit), az szinte garantáltan visszaesővé válik... Az első lépés tehát, bármivel vádol is a lelkiismeret, a kiengesztelődés – önmagaddal, másokkal, Istennel. Pozitíve pedig: hihetsz benne, hogy semmi sem volt véletlen az életedben. Hiszen – ha igaz, amit a szentírás és a középkor legnagyobb teológusa, Aquinói Szent Tamás tanít – még a rossznak is megvan a helye a teremtés rendjében. Mindennek van értelme és jóra fordítható. A költő Charles Pegui szavával: „a bűn az a rés, amint be tud jutni a kegyelem.” (Figyelem: ez nem a bűn előzetes vagy utólagos igazolása akar lenni... Kérlek, értsétek jól!) Mert visszaesések is vannak – nem bízhatsz magadban túlságosan. A lelki élet nem egyenes vonalú emelkedés – és talán ez jól is van így... Ezért van akkora jelentősége minden spiritualitásban annak, amit „irgalomnak” (megbocsátásnak, megbékélésnek, mindennel és mindenkivel való kiengesztelődésnek) nevezünk. (Hadd ismételjem: önmagunkkal is.)

Az én lelki szótáramban a fentiekhez hasonló, fontos szó a „kimondás” is. Szóval az elmesélés, a kibeszélés, a „begyónás” – és ezek szinonimái. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Nagyon jót tesz megosztani valakivel a benned lévő dolgokat: megosztani önmagadat, de legalábbis az „esetet” amit átéltél, a helyzetet, amiben benne vagy. Hogy kivel? Nos, ideális esetben ott van a gyóntató és/vagy lelkivezető, akinek a meglátogatásai aranyat érnek. (Feltéve, hogy nem éppen vele kapcsolatos a probléma... :) Továbbá nagyon sokat segíthet egy barát, aki kiegyensúlyozott személyiség és ráadásul jó házasságban is él, főleg. Hát még akkor, ha a vallását is gyakorolja. Ellenkező nemű barátokkal kapcsolatban még néhány dolog megfontolandó. Nekik általában szívesebben mesélünk – a férfiak biztosan! –, mert többségében megértőbbnek éljük meg őket; és a dolog tényleg nagyon hasznos mert ők sokszor világosan látják azokat a szempontokat, amiket mi nem. Viszont itt különösen fontossá válnak a fenti szempontok: hogy az illető kiegyensúlyozott legyen, jó házasságban éljen (lehetőleg idősebb is), valamint itt kap újra hangsúlyt a vallásosság. (Az én életemben nagyon sokat segítettek ilyen „nomális” nők – ez nálam nagyon pozitív jelző!) Általában véve tehát azt javaslom, hogy beszélj arról, ami a hétköznapi életedben bénít, de még senkinek sem merted elmondani. A kimondás önmagában is gyógyító; hát még, ha megtaláltad az alkalmas személyt, aki meghallgatja és „eligazít”, ha arra van szükség...

Ami egy kapcsolat lezárását (illetve lezárhatóságát) illeti, nekem elég sommás a véleményem: ha le akarod zárni, akkor zárd le. Ne magyarázd tovább! Ne menj el hozzá, például, hogy megmondd neki, le akarod zárni, és hogy miért. Ez csak illúzió, kifogás, önbecsapás, amit valójában sokkal mélyebb indítékok generálnak – ó, nagyon kreatívak tudunk lenni a racionalizálásban, a tudattalan, valódi okok helyett képzelt indokok gyártásában! Mert azt, hogy miért akarod befejezni, úgysem fog sikerülni elmagyarázni – és minden csak még sokkal rosszabb, bonyolultabb, összekuszáltabb lesz! Ami engem illet, én jóformán csak a szálak drasztikus (bár nem erőszakos) elvágását tartom járható útnak (legalábbis egy jó időre), bár erre nem mindenki képes. Mégis fontos a távolságvétel – ezt a legtöbben egyébként belátják. És ehhez muszáj valami határozottság! Ha szerzetes vagy (és talán nem csak akkor), azt javaslom, hogy próbáld a fellángolt szerelmet visszairányítani Isten felé. A legnagyobb kegyelem, ha ez sikerül. Fontos azonban, hogy türelmes maradj magaddal. Eltelhet egy kis idő, míg újra Istenhez vagy a Szűzanyához tudsz fordulni segítségért – de ez megérlelődhet. Istent is és a barátaidat is szeretheted – de a sorrendet nem jó összekeverni. Ha már lépésről-lépésre közeledsz a (ki)gyógyuláshoz, igazán hálás lehetsz érte. Ez nem megy a saját erődből – ajándék, ha megadatik. És ha már elindult a folyamat, még akkor is hátra van egy nagy feladat: helyreállítani a kapcsolatot a családoddal / közösségeddel, mert tőlük óhatatlanul elszigetelődtél. Néha az egész folyamat során érzed, hogy Isten nem hagy el, folyamatosan továbbra is udvarol, hív, a szeretet puha kötelékeivel csábítgat... – sőt ez a tapasztalat nagyon fel is erősödhet. Bízhatsz Benne. Hiszen a szentírásban azt olvassuk: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Ez nagyon felszabadító. Mi tagadás, merész gondolat volt Pál apostoltól – és persze nem is önigazolásnak szánta... –, ám tényleg megadathat. Kinyilatkoztatás. Rányílhat a szemünk.

3. Végül pedig már csak hét apró pont, hét konkrét tanács és tiltás van hátra. (Ezt olyan direktív és provokatív formában fogom előadni, hogy – ha eddig nem történt volna meg – most biztosan kicsapja a biztosítékot! :) (1.) Először is én azt javaslom, hogy ne élj kettős életet! Az méltatlan volna... Nem mondom, hogy soha nem fordulhat elő – hiszen de facto olykor tényleg előfordul –, de ilyenkor igyekezz minden erőddel minél hamarabb kikerülni ebből a helyzetből. (2.) Továbbá: tilos este 8 óra után ellenkező neműeknek e-mailt írni! Ez után az időhatár után a Szentlélek ugyanis már nem működik a kibertérben. (3.) Aztán: szigorúan tilos este 7 (!) óra után SMS-t írni, valamint egyazon személynek napjában egynél több SMS-t küldeni! (Mármint, ha a másik ellenkező nemű és érzelmileg érintett vagy.) Ez egy olyan fontos téma, hogy ezzel függ össze a következő is. (4.) Érzelmi érintettség esetén tilos azonnal reagálni az ímélekre és az SMS-ekre! A válaszadással várni kell minimum 3-4 órát (súlyosabb esetben pedig inkább 3-4 napot). (5.) Szigorúan tilos továbbá személyes üzenetben vagy levélben leírni azt a szót, hogy „puszi” (valamint ennek szinonímáit: „pusszancs” stb.) Az egyetlen kivétel a „kezét csókolom”, ha megvan a biztonságos korkülönbség (40+ év! :). (6.) A fentieken kívül szigorúan tilos még személyes üzenetben leírni azt is, hogy „jó éjszakát” („aludj jól, szép álmokat” stb.) – hacsak nem akarod, hogy szerelmes legyen beléd (ebben az esetben szabad...!). (7.) Végül szigorúan tilos érte (ti. „Érte”) imádkozni! (Mindenki másért továbbra is szabad... :)

Na, ezt most jól megmondtam Nektek...! :) Minden látszat ellenére azonban nem akartam a tévedhetetlenség igényével nyilatkozni ezekben a kérdésekben. A kitűzött célom csak az volt, hogy „megpendüljön”, szóba kerüljön ez a fontos téma. Mert a világ annyira tele van ezzel... – s nem szabad úgy tennünk, mintha az egyházon belül nem léteznék. Majdnem azt írtam a végére, hogy „egyébként pedig éljen mindenki úgy, ahogy tud, és jónak látja – ego dixisti et salvavi animam meam...!” – de ez cinizmusba hajlana. Jézus ilyet sosem mondott. Ő ugyanis világossá tette az élet szabályait – és ezzel együtt nagyon irgalmas volt...

Két utolsó komoly mondat még a végére: végső soron Isten az, aki megőriz bennünket, semmi sem a saját érdemünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk érte valamit (s alkalmasint ne kellene is tennünk időnként).

Szervusztok!

P.s.: Hadd legyenek a kommentelési irányelvek most – és mostantól – ugyanazok, mint az előző bejegyzésnél. Szóval, hogy egymás iránti tisztelettel és szeretettel írjatok.