Hadd meséljek el – a téma bevezetéseként – egy személyes történetet. Még egyetemista koromban történt, hogy vizitúrát szerveztünk azzal a hittancsoporttal, amelybe jártam (és ahol a papi hivatásomat is kaptam). Mi tagadás, már akkor is nagyon szerettem az ilyen kalandokat! Tényleg van annak valami varázsa, amikor egész nap csak evezünk (na persze nem folyamatosan megfeszített ütemben... :), kitesszük magunkat a természet kénye-kedvének (ami nem is olyan kellemetlen, ha egész nap ragyogóan süt a nap.. :), estére kelve pedig sátrat verünk, majd a baráti társaságban hosszú beszélgetéssel töltjük az időt (meg persze sütés főzéssel és bőséges vacsorával... :). Romantikus szerelmek is szövődtek ilyenkor (amikből aztán a praxisomban több jó házasság is született – tanú vagyok rá az egyház nevében...! :) Szóval, zseniális nyári program egy ilyen evezőstúra!

Amit azonban most szeretnék felidézni, az egyetlen konkrét este történetére. Azon a napon történetesen egy olyan helyet találtunk esti táborozásra, ami részben már foglalt volt: más fiatalok is vadkempingeztek azon a partszakaszon. Az ő csapatuk persze első pillantásra meglehetősen különbözött a miénktől: dolgozó fiatalok voltak (szóval kevésbé intellektuális társaság), koedukált sátrakban laktak (már vagy két hete), és a kitett hangfalakból folyamatosan bömbölt a kőkemény rockzene (ez volt az ő nyári szabadságuk). Persze hamar felvettük a diplomáciai kapcsolatot – a lányok különösen ügyesek voltak ebben, mindkét oldalon – , és hamarosan biztosítottuk a jó szomszédi viszonyt. Meghívtuk őket az esti tábortüzünkhöz is – amit szívesen elfogadtak.

Mivel az egyetlen papnövendék (szeminarista) voltam a csoportunkban, általában rám hárult annak megszervezése, hogy valami szellemi-lelki program is helyet kapjon az estében. Erre az alkalomra éppen azt találtam ki, hogy körbeadunk egy gyertyát (üvegpohárban, nehogy elfújja a lágy esti szellő), és mindenki – már ha van kedve hozzá – válaszolhat a következő kérdésre: „Milyennek képzeled el azt a házat, amelyben 10 év múlva lakni szeretnél? Milyen álmaid háza?” Persze lehetett fantasztikus dolgot is mondani, nem volt muszáj megmaradni a realitásoknál... Sosem fogom elfelejteni: a meghitt este légkörében, a pislákoló gyertya fényénél egyszerre csak szárnyalni kezdett az ifjonti fantázia, megeredtek a szavak... Nagyon őszinte megosztás született. Ha jól emlékszem, az elhanvadó tábortűz körül ülők közül mindenki megszólalt – a vendégeink is. Egyik-másik kép még most is elevenen él bennem abból, amit megosztottak.

A „mi lányaink” általában szép, harmonikus, nagy családi házról álmodtak. Egy görögkatolikus kislány gyönyörő falusi környezetet képzelt el, ahol virágok nőnek a kertben, gyerek játszanak az udvaron, ő pedig boldogan várja haza a férjét, miközben a szélben lobognak a száradó ruhák... A fiúk egyike súlyos barna bútorokkal berendezett erdei házban szeretett volna élni, megrakott könyvespolccal, faasztalos étkezővel; olyan kunyhóban, amelytől nincs messze a tenger sem... A vendég fiúk egyike – aki dadogott egy kicsit – arról beszélt, hogy az ő háza nagyvárosban fog állni, üvegfalai lesznek, és éjjel-nappal villódznak majd benne a reklámfények. Emlékszem, a vendég lányokra nagyon nagy hatást tett az a jövőkép (és bennfoglalt hitvallás), amit a közülünk való keresztény lányoktól hallottak. Amikor egyikükre sor került, kicsit zavartan azt mondta: „Én nem is tudom, milyen házban szeretnék lakni, csak azt akarom mondani, hogy olyan jó itt együtt ülni a tűz körül, odafigyelni egymásra és ezekről a dolgokról beszélgetni...”

Legkésőbb azóta tudom, hogy a közösségben megélt kereszténység hatása ellenállhatatlan – és hogy a képek ereje óriási.

Vannak nektek álmaitok? Nem úgy értem, hogy szoktatok-e álmodni, hanem hogy őriztek-e a lelketekben olyan képeket, amikhez szívesen visszatértek. Ti is dédelgettek magatokban titkos terveket, szimbolumokat, amik erőt adnak a hétköznapjaitokban? Nem feltétlenül megvalósítható álmokra gondolok. Bármi jöhet, ami erőt ad, ami életet és jövőt formál a szívetekben.

Bennem nagyon mélyen él néhány ilyen belső kép. Megengeditek, hogy megosszak közülük néhányat?

Az első egy régebbi olvasmányélményemhez kötődik. Egyszer régen – mivel akkoriban jelent meg magyarul – egy betegség miatt ágyba kényszerítve „unalmamban” végigolvasgattam az Apoftegmata patrum gyűjteményt, azt az ősrégi szöveget, amely a 4-5. században élt sivatagi atyák történeteiről szól. Egy közülük valahogy egészen mélyen belém ivódott. Pedig már az atya a nevére sem emlékszem, akiről szól. Ráadásul nem is valami szép elbeszélés... Történt ugyanis, hogy egyszer egy prostituált jött az idős atyához, mély bűnbánattal a szívében. Miután feloldozta a bűnei alól – mivel már estére járt az idő –, ott helyben, a sivatagban készített neki helyet a lefekvéshez. Mielőtt azonban éjszakára magára hagyta volna, egy keresztett rajzolt a homokba arra a helyre, ahova a fejét lehajtotta. A történet szerint reggelre kelve a nőt halva találta azon a helyen... Nem tudom miért ragadott meg ez a történet, mindenesetre már hosszú évek óta minden éjszaka úgy fekszem le, hogy ennek a sivatagi atyának a mennyei közbenjárását, imáját kérem, és egy keresztet rajzolok a fejem alá a párnámra. Sosem szoktam elfelejteni; és ha mégis, felriadok, és pótolom a mulasztást. Nemrég elgondolkoztam azon, milyen különös dolog a spirituális hagyomány. Vajon gondolta volna valaha az a sivatagi atya, hogy jó másfél évezreddel később, a posztmodern kor küszöbén, lesz egy római katolikus teológiatanár, aki esténként rendszeresen megismétli a gesztusát, miközben a közbenjárását kéri és közeli lelki kapcsolatot ápol vele?

A másik példám jóval profánabb. Egyszer valami képes újságban olvastam egy sportemberről, aki történetesen hazánk fia és kajakjával megkerülte a földet. Nem sok mindenre emlékszem a híradásból, de a kalandos utazás néhány lelki vonatkozása, amiről beszámolt, valahogy nagyon megmaradt bennem. Elmesélte, hogy miközben heteken keresztül csak evezett, anélkül, hogy bárkivel akár egyetlen szót is váltott volna, mélységes kapcsolatba került a természettel. Egyszer egy bálna ugrott fel melletta, talán meg akarta őt nézni közelebbről... Az út során fokozatosan leegyszerűsödött a napirendje, s közben ő maga is belsőleg egészen lecsendesedett. Az egész napja jóformán azzal telt, hogy lapátolta a vizet – és nézte a felhőket. Azóta, hogy futólag átolvastam ezt az újsághírt, él bennem egy kép erről az életformáról – és, mi tagadás, egyfajta titkos nosztalgia is iránta... Időnként elképzelem magam, ahogy én is csak evezek a végtelen kék óceánon, távol mindentől és mindenkitől, kitéve az időjárás viszontagságainak, és semmi más dolgom nincs, mint túlélni: eljutni a következő kikötőig. És nézni a tovaúszó fellegeket. Szeretek visszavonulni ehhez a belső képhez, s tudom, hogy sok erőt merítek belőle. Úgy látszik, bennem is él egy ilyen  (elveszett :) sportember.

Van egy harmadik képem is, de az nagyon titkos; nem is mondok sokat róla. Ebben egy athoszi remete a figurája szerepel, aki egy tengerre nyíló sziklafalba vájt barlangban él. Kétnaponta kosárban eresztik le számára az ennivalót, egyébként pedig egész nap csak a tengert nézi, és mélyen Istenbe merülve imádkozik.

A reinkarnáció hívei közül egyesek talán azt mondanák: előző életemben biztos magam is valami ilyesmit csinálhattam... Nem gondolnám, hogy így lett volna. :) Még úgy sem szeretek fogalmazni, hogy „ha még egyszer születhetnék, biztosan így akarnék élni” – hiszen nem vagyok elégedetlen a mostani életemmel, a sorsommal. De az biztos, hogy vannak bennem meg nem valósított lehetőségek, és ezeket kifejező belső képek is, amikkel szeretnék kapcsolatban maradni. Mert azt tapasztalom, hogy segítenek nekem testileg-lelkileg elevennek maradni...

Nektek is vannak erőt adó belső képeitek?

Azért merem kérdezni, mert meg vagyok győződve arról, hogy Jézus Krisztusnak is voltak. Szeretem őt úgy elképzelni, mint aki már gyermekként is szívesen képzelte el magát jó pásztorként: végül is hallhatott róla eleget, amíg a betűvetést tanulta a helyi zsinagógai iskolában! (Vö. Zsolt 23; Jer 23,1-4; Ez 34; Zak 11,4-17.) Biztosan elevenen élt benne a kép valakiről, aki képes hősiesen felvenni a küzdelmet a nyáj ellen törő farkasokkal (Lk 15,3; Jn 10,1-11). Máskor talán magára mint szőlőtőre gondolt. Belső szemei előtt megjelenhetett a szőlőtőke képe, amely rengeteg szőlővesszőt éltet és táplál, melyek egytől-egyig ízletes, naptól érlelt szőlőfürtöket teremnek, s bőséges termést hoznak. Ez a fantázia segíthette biznia abban, hogy majd egykor tanítványai is kapcsolatban maradnak az isteni élet azon éltető áramával, amelyet önmagában tapasztalt (vö. Mt 13,1-9).

Apropó, egyszer fültanúja voltam, amint egy idős, szent életű szerzetesnővér elmesélte: kislány kora óta az egyik kedvenc fantáziája (később pedig gyakori elmélkedési témája) volt, hogy a Jó Pásztor elkíséri őt, bármerre megy. Hogy állandóan ott halad mellette, vele jár, soha nem hagyja magára. Néha pedig – vallotta be szemérmesen – még azt is átélte, hogy az ölébe veszi és meghitten elringatja őt. Hihetetlenü elevenen élt benne ez a kép! Nem volt meglepő a számomra, hogy az Úrral való kapcsolatát is olyan gyengéddé és bennsőségessé változtatta.

Ez alkalommal – a szokásoktól eltérően – hadd adjak egy „feladatot” is. Nem bonyolult, s csak akkor végezd el, ha szívesen foglalkozol vele. A meghívás így szól: keress egy képet azok közül, amelyek a lelked mélyén élnek. Elsősorban arra figyelj, ami spontán módon felmerül, ami lebilincsel és hatalmában tart. Megpróbálhatod tudatosan is felvenni vele a kapcsolatot. Belehelyezkedhetsz az illető képbe és szemlélheted azt. Ha negatív, próbálj dolgozni a megszelidítésén – hátha magától feloldódik. Ha erőt és életet ad, adj hálát érte és élj belőle gyakorta. Ha pedig „olyan” – és indítást is érzel rá –, esetleg meg is oszthatsz belőle valamit...