Ha közelebbről megvizsgáljuk Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társaság alapítójának viselkedését, meglepő és olykor egészen ijesztő viselkedésformákkal találkozhatunk. Egy szent ember, egy rendalapító és mégis fellelhetők a rá vonatkozó visszaemlékezésekben olyan reakciók vagy olyan kérések az engedelmességre hivatkozva, melyek józan paraszti ésszel kissé elvetemültnek tűnhetnek. Mikor elkezdtem Ignác atyánkkal ismerkedni, bennem is felmerült egy egyszerű, de azért sokat mondó és számomra sokkoló kérdés: Ez az ember egyáltalán normális volt? Igen ez így történt, de most már nagy bátorsággal ki merem mondani, hogy Szent Ignác nem csak misztikus, de teljesen normális és talpra esett ember is volt. Bár a gondolkodásmódja olykor azért tényleg szokatlanként hatott. Ahhoz pedig, hogy jobban megértsük őt, milyen alapmotivációk mozgatták a viselkedését, elkerülhetetlen lesz számunkra, hogy fejest ugorjunk a Szent Ignác-i irodalomba, ezen belül is a sokat emlegetett Lelkigyakorlatos könyvbe.

Ez egy vékony kis könyvecske, amelyet szabadidős olvasására nem igen szoktak ajánlani senkinek. Inkább hasonlít egy használati utasításra, mint egy érzelemdús lelkiségi műre. Viszont, ha sikerül megteremteni mindazokat a külső körülményeket, melyek a klasszikus Ignác-i lelkigyakorlat elsődleges feltételei; 30 nap csend, napi kb. 4 - 6 óra imádság, stb., akkor valóságos csoda születhet abból, amit Ignác pontokba gyűjtött és amin tanácsai és kérései végig kísérik az embert. Ezek között az elmélkedések között szerepel egy úgynevezett „Két zászló elmélkedés”. „A történet, hogyan hív Krisztus és hogyan akar mindenkit zászlaja alá gyűjteni, és Lucifer, ellenkezőleg, a maga zászlaja alá.” (Lgy. 137) A lelkigyakorlatozó szabadjára engedi a fantáziáját és hagyja, hogy Isten ezen keresztül szólni tudjon hozzá. „A színhely kialakítása. Itt lássak egy nagy, Jeruzsálem egész vidékére kiterjedő tábort, ahol a jók fővezére Krisztus Urunk. Majd egy másik tábort Babilon vidékén, ahol az ellenség vezére Lucifer.” (Lgy. 138) Először Lucifer táborán vezet körbe minket a szemlélődés, hogy hogyan hívja és küldi a kicsi ördögöcskéit a világba, hogy tegyék azt, amire megtanította őket; „az emberek behálózására és gúzsbakötésére” (Lgy. 142) Ennek a gúzsbakötésnek három nagyon konkrét formájáról ír Ignác. „először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket — ahogy ez a legtöbb esetben meg is történik — hogy így könnyebben jussanak el a világ hívságos tiszteletére és innen a felfuvalkodott kevélységre. Az első lépcső tehát a gazdagság; a második a hiú tisztelet; a harmadik a kevélység.” (Lgy. 142) Ezek után Jézus táborához kísér minket a szemlélődés. „Fontoljam meg, hogyan választ ki a mindenség Ura oly sok személyt, apostolt és tanítványt stb., és hogyan küldi szét őket az egész világra, hogy szent tanítását elhintsék minden rendű és rangú ember között. (…) Mégpedig úgy, hogy vezessék őket: először a legnagyobb lelki szegénységre (…); másodszor, a gyalázatok és megvetések kívánására, mert ebből a két dologból fakad az alázatosság. Három lépcső legyen tehát: az első: a szegénység, a gazdagság ellen; a második: a gyalázat vagy megvetés a világias tisztelet ellen; a harmadik: az alázatosság a kevélység ellen. (Lgy. 146) Három lépcső itt is ott is, és ha jobban szemügyre vesszük ezeket a lépcsőket, akkor feltűnhet, hogy ezek a „szintek” az emberi életnek három olyan alapvető területeit vázolhatják fel nekünk, amelyeken keresztül a rajtunk kívül álló világgal kapcsolatot tudunk létesíteni. Először a matériához fűződő viszonyunkat pendítik meg az elmélkedés képei: szegénység vagy gazdagság. Ezek után jönnek a személyközi kapcsolataink; mik is azok az erők, amelyek meghatároznak engem az emberi kapcsolataimban? El bírom-e viselni, amikor nem én állok mások figyelmének a középpontjában, nyitott vagyok-e arra, hogy mások ne értékeljenek? Ez a gyalázatok elviselésének és a hiú tiszteletnek, hiúságnak a párharca. S végül a sort a szellemi értékek világa zárja, ahol az alázatosság és az önközpontú kevélység feszül egymásnak; milyen viszonyban van a világgal egy, a saját korlátaival tisztában levő, szilárd értékrendű vagy kiművelt esztétikai érzékkel rendelkező ember, és az a másik, aki vélt vagy valós igazától jóllakottan mérgelődik és ítélkezik mások fölött vagy rosszabb esetben a földbe préseli a többieket az „Akarat” nevű úthengerével, miközben persze kellemesen áthajt rajtuk?

Három területe a létünknek, amelyeken keresztül kapcsolódni tudunk a külvilághoz. Az anyagi dolgok, az emberi kapcsolataink és a szellemi értékek. Három ablak, ahogy ezt Lukács János jezsuita megfogalmazta a Jezsuita képzés a Rendalkotmányban című művében (L’Harmattan Kiadó, 2013). De ezek az ablakok még csak a közlekedőcsatornák. Ugyanis Ignác gondolkodását alapjaiban meghatározta az a tény, hogy az ember olyan lény, akit különféle hatások, benyomások érnek, legyenek azok jók vagy rosszak. Ha megvizsgáljuk Ignác írásait, észrevehetjük, milyen sokszor foglalkozik az emberi motivációkkal, hogy honnan jönnek, mit lehet velük csinálni, hogyan lehet közöttük eligazodni, Ignác-i kifejezéssel, hogyan lehet ezeket megkülönböztetni. A „Két zászló elmélkedés” segítségével megérthetjük, hogy Ignác, miközben megpróbálja leírni az emberi motivációik kisze-kusza világát, a fent említett három ablak segítségével meghatározza nekünk, hogy melyek az emberképének legfőbb motivációs forrásai.

Viszont nem szabad, hogy itt megálljunk. Már tudjuk, hogy a vizsgált emberképünk milyen alappilléreken áll, de ennek mindmáig kevéske értelme lenne, ha nem tesszük meg a következő lépést. Ignác a szemlélődéssel leginkább arra hívja fel a figyelmünket, hogy a három ablakon keresztül bármi beköszönhet hozzánk és ezek hatással lehetnek ránk, ha akarjuk, ha nem. A nagy kérdés, mennyire tudjuk majd kiismerni saját magunkat a minket befolyásoló külső erők között és mennyire tudjuk majd kialakítani magunkban azt a belső szabadságot, amellyel a három területen belül könnyedén mozogni tudunk és már nem feltétlenül az ablakainkon beröpülő hatások határozzák majd meg, hogy mit, hogyan és miért csinálunk, hanem szabadon el tudjuk dönteni, mi mit szeretnénk és mindazzal, amit szeretnénk, hogyan tudunk minél inkább Istenre és az Ő mozgató erőire figyelni.  A belső szabadság az, ami segít bennünket túllépni saját magunkon, és segít nyitottá válni a minket körülvevő teljes valóságra, megvilágítva az életnek azon sötétebb és félelmetesebb területeit, melyekről – pszichés kényelmünket ápolgatva – nem szívesen veszünk tudomást (halál, szenvedés, stb.), pedig Isten mindezekben jelen van, kereshető és megtalálható. Minél inkább szabaddá válunk ezen a három horizontális síkon, akkor annál jobban kinyílhat számunkra az Isten valóságát megmutató vertikális sík. Persze ez nem csak egy egyszeri döntési szituáció, hanem egy lelki folyamat, ami megkívánja az állandó tanulást és reflexiót a személyes (ima)életünkben.

            Ezek után megérthetjük, hogy Ignácnak miért is voltak olykor egészen fura reakciói és kérései. Ha ezen az emberképen keresztül szemlélte, hogy a rendtársai és főleg az újonc jezsuiták miként haladtak előre életükben és személyes istenkapcsolatukban, akkor biztos, hogy észrevette azt is, melyik területen és milyen motivációk között nem voltak szabadok a rendtársak; a matériához, az emberközi kapcsolatokhoz esetleg a szellemi értékekhez fűződő viszonyukban. És mi volt a megoldás arra, ha egy ifjonc, még a lelki életben járatlan jezsuitában (Ignác-i kifejezéssel) „helytelen ragaszkodás” talált? Nem maradt más hátra meg kellett neki mutatni, hol tudna előre lépni a belső szabadsága felé, ami végső soron Istenre teszi őt még nyitottabbá és fogékonyabbá. Ezekből a pedagógiai trükkökből pedig Szent Ignác kifogyhatatlan volt. Az elsőre értelmetlennek vagy durvának tűnő kérések egyedül ebben a gondolkodásmódban nyerhetnek értelmet.

Három kapcsolódási pont a külvilághoz, három legfontosabb motivációs forrás… Könnyedén kimondhatjuk, rendben van, Ignác ezen az emberképen keresztül gondolkodott, de azért nem szabad elsiklani a tények fölött anélkül, hogy meg ne vizsgálnánk valójában mekkora a realitás alapja ennek az antropológiai modellnek. Örömünkre számos rokoni szálat fedezhetünk fel mind a pszichológiában, mind a szerzetesi teológiában, és a Bibliában is. Az Abraham Maslow amerikai pszichológus által kidolgozott szükségletek piramisában könnyedén megtalálhatjuk a hármas felosztást. Az alapvető szükségleteink mindenekelőtt (1.) az anyagi világhoz kötnek minket, majd (2.) az emberközi kapcsolatainknak a szükségletei rajzolódnak ki a ’valahova tartozás’ és a ’megbecsülés’ vágyával. (3.) Végül a piramis csúcsán elhelyezkedő kognitív, esztétikai és önmegvalósítási szükségleteink már a szellemi értékekre tereli a figyelmünket. Lawrence Kohlberg szintúgy amerikai származású pszichológus erkölcsi ítélőképesség változásainak a vizsgálatában a prekonvencionális, konvencionális és posztkonvencionális szakaszok is komoly hasonlóságokat mutatnak az Ignác-i emberkép alapjaival. De hogy ne csak amerikai pszichológusokat soroljunk fel, a frankfurti születésű Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletének a lépései (az irányultságot követő csoportosítás után) egészen szépen ráillenek a mi hármas lépcsőnknek a fokaira. A három legfontosabb vágyunknak emlegetett bírvágy; dicsőségvágy és hatalomvágy (önmagában semleges vágyak), amelyek a Szentírásban talán a legmarkánsabban Jézus megkísértéseiben jelennek meg (Mt 4,1-11; Lk 4,1-13) és amelyeknek a megszelídítéséről szólnak a szerzetesi fogadalmak (szegénység – matériához fűződő viszonyunk, tisztaság – emberközi kapcsolataink és engedelmesség – a szellemi értékek síkja) a három ablakhoz tartozó három legfőbb motivációs erő.

Tovább lehetne folytatni a rokoni szálak fonogatását, de már most is látszik, hogy milyen mélyen bennünk él vagy inkább mélyen benne élünk ebben a három ablakos kapcsolati rendszerben. Nagy valószínűséggel Szent Ignác sem mint kísérletező kedvű pszichológus fedezte fel ezt az izgalmas aspektusát az életünknek (hiszen a szerzeteseknek köszönhetően már az őt megelőző évszázadokban a köztudatban foroghatott ez az emberkép), hanem lelki, misztikus emberként összegyűjtött tapasztalatai az emberi lény működéséről segítettek neki egy olyan gondolkodásmód kialakításában, mely már nem csak egy elvont szakrális értelmezést tett lehetővé erről az antropológiai modellről, hanem a hétköznapok egyszerű forgatagában is hasznosnak bizonyult.

Ignác-i emberkép, mint ugródeszka a spiritualitásba… Minél szabadabbá válunk a matériához fűződő bírvágyunkban, minél szabadabbá válunk az emberi kapcsolatainkban fellépő dicsőségvágyunkban és minél inkább felismerjük az árnyoldalait hatalomvágyunknak – hogy saját, mégoly értékes elképzeléseinket másokon behajtsuk –, annál nyitottabbak leszünk a valóságra, amiben Istennel egyre inkább, mint Istennel és nem egy az elvárásainknak megfelelő magunk kényére-kedvére formált istenképpel találkozhatunk.

Az elmúlt évek során, amikor erről a témáról meséltem, mindig ugyanazokkal az egyszerű kérdésekkel zártam. Ezt a szokásomat most is megtartanám, ha nem baj és remélem nem zavar Benneteket, ha a szárazabb elmélet után ezzel egy kicsit személyesebb vizekre evezünk.  Egyszerűen feltehetjük magunknak a kérdést: Ha egy pillanatra rátekintek az életemre, van olyan ablak most a három ablak közül, amelyet szívesen „szélesebbre tárnék”, hogy Isten jelenlétére szabadabbá váljak? Ha van, akkor melyik lenne az és mi az, ami eddig ebben gátolt? Mit változtatnék most az életemben, hogy a belső szabadságomat növeljem? Egészen konkrétan… ;)