Ferenc pápa átölelt egy gyermeket, aki sírva kérdezett meghalt édesapja sorsáról. A szentatya múlt vasárnap látogatott meg egy római plébániát, és a hívekkel való szokásos beszélgetés, a forum alkalmával a legszörnyűbb, az egyik lehető legfájdalmasabb kérdéssel került szembe. Egy kisfiú szegezte neki, váratlanul: „Apukám ateista volt. A mennybe került?”  

Emanuele apró léptekkel, riadt arccal közeledik. A plébános atya lejjebb ereszti neki a mikrofont, hogy bele tudjon beszélni, és feltehesse a plébánialátogatást végző pápának a kérdését. Odaérve erősen belekapaszkodik a mikrofonba, ám a légzése egyszerre csak zihálni kezd. „Gyerünk, gyerünk!” – biztatja a pápa. Tapsok, mosolygó emberek. Még senki sem sejti, hogy ezt a kisfiút milyen kérdés is nyomasztja. A plébános atya támogatólag lehajol hozzá, de Emanuele hangja majdnem kétségbeesetten cseng: „Nem tudom...” (Non c’e’ la faccio. = Nem vagyok képes rá.) A kezeivel eltakarja az arcocskáját, és ebben a pillanatban mindenki megérti, hogy nem pusztán csak a szokásos megilletődöttségről van szó. „Gyere, gyere ide hozzám és mondd a fülembe” – mondja neki Ferenc pápa. A plábános atya majdnem átemeli a három lépcsőfokon, hogy felsegítse az emelvényre. A kisfiú még mindig a kezeivel eltakarja a szemeit, ám fokozatosan felszakad belőle a vigasztalhatatlan zokogás. Ferenc pápa már nem mosolyog, s magához szorítja őt, hosszan, atyaian.

Róma egét nehéz felhők borítják. A Corviale plébánia a külvárosban található, vagy egy kilométerre a bérházaktól, nem a várostervezés mintaképe. De ma ünnep van, a pápa látogatására való tekintettel a kerületben még az úthibákat is befoltozták. Emanuele zokogása már elhallgattatta a tapsot. Nehéz csend következik, a jelenlévők érzékelik a pillanat szentségét. Ferenc pápa szemei félig csukva vannak a rá szakadó váratlan fájdalomtól, miközben hallgatja a kisfiút, aki a fülébe súgva beszél. A pápa a jobb keze a fejecskéjét tartja, miközben a baljával a vállát szorítja. Az egész jelenet kevesebb, mint egy percig tart, mégis mintha egy örökkévalóság volna. Ferenc pápa még mindig ölelve tartja a gyermeket és válaszol neki, ő is a fülébe súgva. Amikor a kisfiú lejön az emelvényről, a kezeivel lassan felszárítja a könnyeit. De a pápa arcán súlyos arckifejezés ül. Lassan kezd beszélni. „Bárcsak mindannyian úgy tudnánk sírni, mint Emanuele, amikor olyan fájdalom van a szívünkben, mint neki.” – mondja. „Az apukájáért sírt. Volt bátorsága sírni előttünk, mert a szívében apukája iránti szeretet van. Engedélyt kértem Emanuelétől, hogy nyilvánosan is elmondhassam a kérdését és ő igent mondott. Ezért beszélek róla.”

Semmi sem olyan igazságtalan, mint a gyerekek fájdalma, Bergoglio jól ismeri Dosztojevszkij regényét és Ivan Karamazov lázadását: „És ha a gyermekek szenvedései annak a szenvedéssummának a kikerekítésére kellenek, amely nélkülözhetetlenül szükséges az igazság megszerzéséhez, akkor én jó előre határozottan kijelentem, hogy az egész igazság sem ér meg ilyen árat…” Emanuele apja nemrég halt meg, meséli a pápa, és a kisfiú ezt kérdezte: „Az apukám ateista volt. De engem megkereszteltetett, és mind a négyünket, akik testvérek vagyunk. Jó ember volt. Apa a mennybe került?”

Ferenc pápa lassan kezd beszélni. „Milyen szép, hogy egy fiú ezt mondhatja az apukájáról: jó ember volt. (Era bravo.) Gyönyörű tanúságtétel amit adott a fiainak. Ha ilyen fiai vannak, biztos, hogy jó ember volt. A hit ajándékát nem kapta meg, de jó szíve volt.” Azt persze „Isten mondja meg, hogy ki kerül a mennybe. De vajon milyen szívvel van Isten egy ilyen apukával szemben? Istennek atyai szíve van. Gondoljátok, hogy Isten képes lenne távol maradni tőle? Isten elhagyja az ő gyermekeit? Elhagyja őket, ha jó emberek?” Miközben a plébánia hívei „nem” felkiáltással válaszolnak, Ferenc pápa ránéz a gyermekre: „Emanuele, ez a válasz a kérdésedre: Isten biztos, hogy büszke volt apukádra, mivel könnyebb megkereszteltetni a gyerekeket, ha valaki hívő ember, mint ha nem az. És Istennek biztos, hogy nagyon tetszett ez [amit tett]. Beszélj az apukádhoz, imádkozz az apukádhoz!”

A jelenet videón: