A szexuális visszaélések margójára

Öt évvel ezelőtt néhány hónapig Sepsiszentgyörgyön szolgáltam a Krisztus Király plébánián, akkor még egyházmegyés papnövendékként. Egy alkalommal az egyik csoport megkért, hogy tartsak előadást egy általam választott témában. Pár héttel azelőtt döntöttem el, hogy be akarok lépni a Jezsuita Rendbe. Így nagyon lelkes voltam a jezsuita lelkiséggel kapcsolatos témákban, a hivatásgondozó tanácsára pedig jó néhány könyvet el is olvastam. Így egyből eszembe jutott, hogy nem is lehetne jobb témát választani, mint a szellemek megkülönböztetését.

Emlékszem, nagy hévvel készültem, és Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvéből minden szabályt összegyűjtöttem azzal kapcsolatban, hogy mit tegyünk, ha a vigasztalanság (szomorúság, levertség, keserűség, a hit, remény és szeretet hiánya) vagy a vigasz (ennek az ellenkezője) állapotában vagyunk. Főképp a 30-50 év közötti korosztály jelent meg az előadáson. Én pedig 24 éves ficsúrként magyaráztam nekik, hogyan vegyük észre a jó és a gonosz szellemet az életünkben. A végén meg büszke voltam magamra, hogy ki tudtam fejteni, hogyan kell okosan élni. Elmondtam a tuti tippeket, mégis éreztem, hogy valami hiányzik belőle, és hogy a szép, kis elméleteim nagyon távol állnak a hétköznapi valóságuktól.

Most bevallom, hogy kicsit szégyellem magam emiatt, mégis megosztom, hogy érzékeltessem: nagyon könnyű a higgadt, racionális döntésekről beszélni, amikor nem vagyunk megsebezve, és amikor teljes védettséget élvezünk. Egy teljesen más kérdés megkülönböztetni a szellemeket, a bennünk levő jó és rossz lelket, ha be vagyunk szorítva egy sarokba, és veszélyben érezzük magunkat, értékességünket a másik által. Akkor nagyon könnyű dühbe gurulni és elveszíteni a józan ítélőképességünket.

Hogyan jön Ferenc pápa a képbe? Az elmúlt napok eseményei nagyon felkavartak. A szexuális visszaélések újabb nyilvánosságra kerülése, a folyamatos támadások, bombázások, majd vasárnap Vignanò érsek levele Ferenc pápának. Utóbbit, amikor vasárnap este olvastam, teljesen összezavarodtam: kinek higgyek most? Ferenc pápa bocsánatkérése, amit néhány órával azelőtt tett, csak hazugság és képmutatás volt? Valóban falazott az amerikai bíborosnak, miközben zéró toleranciát hirdetett?! Majd belehallgattam a repülőn készült interjúba, ahol a pápa az újságírók kérdéseire válaszolt. Amikor egyikük rákérdezett az esetre, Ferenc pápa – mindenki megdöbbenésére – csak ennyit válaszolt: „Olvastam ma reggel azt a közleményt. Olvastam és őszintén azt kell mondanom Önnek és mindazoknak, akiket érdekel: olvassátok el figyelmesen, és ítéljetek ti! Egyetlen szót sem mondok ezzel kapcsolatban. Hiszem, hogy a közlemény magáról árulkodik, és nektek megvan a szükséges újságírói képességetek, hogy levonjátok a következtetéseket. Ez a bizalom aktusa: amikor kis idő eltelik, és levontátok a következtetéseket, talán beszélek. De azt szeretném, ha a ti professzionális érettségetek végezné el ezt a munkát”.

Nem védekezik. Nem keres mentségeket. Nem igazolja magát. Nem támadja az őt vádló püspököt. Egyszerűen csak ott áll, sebezhetően, azok után, hogy pár órával azelőtt a dublini misén bocsánatot kért az áldozatoktól, tudván, hogy ez a rágalom teljesen kétségbe vonhatja a belé vetett bizalmat; és még több fájdalmat szülhet az áldozatokban. Ferenc pápa nem megy bele a játszmába. Akaratlanul is eszembe jut az a jelenet, ahogy Jézus ott áll Pilátus előtt. „Pilátus újra megkérdezte: Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak! Jézus azonban nem válaszolt semmit. Ez meglepte Pilátust.” (Mk 15,4-5).

Ferenc pápa is iszonyúan sebzett: az előző napokban az ír miniszterelnök számon kérte, hogy miért nem tesznek többet a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos igazságszolgáltatás ügyében. Írországban többen tüntettek Ferenc pápa érkezésekor, stb. Mégsem hátrál meg, mert tudja, hogy ezen a sötétségen, zűrzavaron keresztül, ahol még nem lehet tisztán látni, valami új élet fog születni.

A jezsuita lelki kísérőm ezzel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a sebezhetőség az a hely, ahol a Lélek igazán tud működni. A sebeket pedig nem én okozom magamnak, hanem azokat kapom. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan módon élet fakad ott. A jelenlegi botrányokat figyelve nekem reményt ad, hogy ebből a helyzetből – remélhetőleg – megújulás születik. Egy olyan felfrissülés, ahol már nem segít, ha a szószékről megmondjuk az embereknek, hogy mit tegyenek. Hogyan prédikáljunk a boldog életről, ha a hitelességünket így megcsonkítottuk? Egy olyan korba érkeztünk, amikor a papság már nem megtiszteltetés. Ha kimegyek a szomszédos térre, és azt mondom, hogy papnak készülök, akkor legfeljebb egy lesajnáló pillantást kapok az emberek részéről, vagy leköpnek, mint ahogy azt egyes papokkal Írországban tették az elmúlt hetekben. Véleményem szerint eljött a valós tanúságtétel ideje, amiről már oly régóta beszélünk, mégis akadozva haladunk előre. Azt gondolom, hogy arra vagyunk hívva, hogy előbb hitelesen éljünk, és csak azután beszéljünk.

Mégis reménykedő vagyok, mert az Egyház mindennek ellenére egy hatalmas gazdagságot birtokol, amit ezek a botrányok sem kérdőjeleznek meg: az Úr Jézus jelenlétét, a kétezer éves lelkiségi hagyományt, tudást, ahonnan humanitárius elveink nagy része származik, és amelyek valóban segíteni tudnak bennünket egy jobb életben. Aminek talán változnia kell, hogy ezután nem magunkra mutatunk farizeusi módon, mint akik tudjuk, hogy mi az igazság, amit másokra akarunk erőltetni. Hanem egyedül az Úr Jézusra tekintünk, akivel együtt élünk, akit szeretünk és követünk. Ez az Úrtól átitatott élet pedig anélkül is sugárzik, hogy bármit is kellene mondanunk. Az embereket megragadja ez a fajta szabad tanúságtétel. Felcsillan a szemük, megdobban a szívük, ha hiteles emberi alakokkal találkoznak. Erre nagyon jó a többség szimata. Akkor pedig mélyebbre is hívhatjuk őket, Jézushoz hasonlóan mondván: „Gyertek, nézzétek meg, hol lakunk, miben, kiben hiszünk!”.

Ferenc pápa a szellemek megkülönböztetésére hív mindnyájunkat, miközben maga is azt teszi. A Lelkigyakorlatos könyv 333. pontja így szól:

„Nagyon figyeljük meg a gondolatok lefolyását. Ha a kezdet, a közép és a vég mind jó és a teljes jóra irányul, akkor ez a jó angyal jele. Ha azonban a gondolatok lefolyása valamilyen rossz vagy figyelmet elvonó dologban végződik, vagy kevésbé jóban, mint amit a lélek azelőtt cselekedni szándékozott, vagy ha gyengíti, nyugtalanítja, vagy megzavarja a lelket és megfosztja a régebben élvezett békéjétől, csendjétől és nyugalmától, akkor ez világos jele annak, hogy a gonosz szellemtől, előmenetelünk és örök üdvösségünk ellenségétől származik”.

A pápa a megkülönböztetést sem végzi el, hanem az újságírókra bízza. Hol látják inkább a jó angyalt vagy a gonosz szellemet megjelenni? Vignanò érsek levelében egyetlen pozitív, elismerő szó sincs, több bíborost és a pápát lejáratva, magán kívül mindenkit elmarasztalva… eközben úgy állítja be magát, mint aki meg akarja menteni az Egyház tisztaságát. Ferenc hallgat. Hisz az emberekben, hogy józanul meg tudják ítélni a helyzetet. Nem ír egy tizenegy oldalas, kusza levelet, hanem csendben marad. „Ítéljetek ti!”

Mi történik ekkor? A liberális média az elején felkapja a hírt, és kétségbe vonja a pápa szavahihetőségét. Másnap, miután a pápa ilyen frappáns módon rájuk bízta az eset megítélését, óvatosabban fogalmaz, és elkezdi kivizsgálni a levélíró érsek szavainak a hitelességét, és hát érdekes dolgok derülnek ki, amibe nem mennék bele. Mit tesz egy magát katolikusnak mondó blog: néhány bejegyzést ír az érsek védelmében, a pápával kapcsolatban pedig felteszi a kérdést, hogy a Szentlélek választja-e a pápákat?! Mindenki ítélje meg maga!

Amiben viszont biztos vagyok: előre kell tekinteni. Nem szabad túlságosan belemenni ezekbe a vitákba, hatalmi harcokba, mert azok nem segítenek. Olyan lenne ez, mint lerágott csontot szopogatni. Amit tenni kell: előre tekinteni és segíteni az Úrnak egy jobb világot teremteni. A múltba azért tekintünk, hogy azt kiértékeljük, hogy tanuljunk belőle, és hozzásegítsen minket, hogy a jövőben okosabban tudjuk ügyeinket intézni. Ahogy Ferenc pápa írta múlt héten írt levelében:

„A bűntudat segít elismerni a múltban elkövetett hibákat, bűntetteket és sebeket, és segít a jelenben jobban elköteleződni a megújult megtérés útján. Ugyanakkor a bűnbánat és az ima segít érzékennyé tenni szemünket és szívünket mások szenvedésével szemben, legyőzve a hatalom- és bírvágyat, amelyek oly gyakran ennek a rossznak a gyökerei. A böjt és az ima nyissák meg a füleinket megannyi gyermek, fiatal és fogyatékkal élő csendes szenvedésére. Böjt, amely igazság utáni szomjat és éhséget vált ki, és arra hív, hogy az igazságban járjunk, megtéve mindazokat a jogi lépéseket, amelyek szükségesek. Böjt, ami felráz, az igazságban és a szeretetben való elköteleződéshez vezet minden jóakaratú emberrel és a társadalommal egyetemben, hogy bármilyen szexuális, hatalmi és lelkiismereti visszaélés ellen küzdjünk” (Levél Isten népéhez, augusztus 20).