Augusztus elején Esztergomban Szent Ignác-napi búcsún prédikáltam a vízivárosi templomban rendalapítónk és az Eucharisztia kapcsolatáról. Ebből nőtt ki ez a bejegyzés, amiben a jezsuiták és az Eucharisztia kapcsolatát szeretném körbejárni. Miképp van jelen az eucharisztikus lelkiség a rendalapító Szent Ignác életében, a lelkigyakorlatokban és a jezsuita rend történelmében?
Szent Ignác eucharisztikus misztikája
Amikor festmények vagy szobrok szenteket ábrázolnak, akkor személyiségük vagy életútjuk valamely lényeges elemét szokták kiemelni és attribútumként mellettük ábrázolni. Így látjuk Szent Pétert a kulcsokkal, utalva Jézus ígéretére a mennyek országának kulcsairól (vö. Mt 16,19), vagy Szent Pált karddal ábrázolják, jelezve, hogy életét vértanúként Krisztusért adta, lefejezték. Ha a jezsuita rend alapítóját nézzük, akkor azt látjuk, hogy Loyolai Szent Ignácot legtöbbször miseruhában ábrázolják. Vajon miért?
A manrézai kegyelem
Megtérése után (1522) Ignác 11 hónapot töltött egy katalán kisvárosban, Manresában, ahol nagyon mély lelki tapasztalatokra tett szert. Ezeket később a Lelkigyakorlatos könyvében jegyezte fel és a lelkigyakorlatok adásában tette másoknak is hasznossá. Manresában egész életét átformáló misztikus kegyelmekben részesült, és ezek egyike az Eucharisztiához kapcsolódott. Szokása volt ekkor, hogy minden vasárnap gyónt és áldozott, és naponta járt misére, amikor egy nap – ahogy erről ő maga számol be – egy „kolostor templomában hallgatott misét, az Úr testének felmutatásakor belső szemeivel mintha felülről jövő fehér sugarakat látott volna. És bár ennyi idő elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az Oltáriszentségben” (Zarándok 29). Jórész ennek a kegyelemnek lehet következménye az a mély tisztelet és áhítat, amit Ignác egész életében az Oltáriszentségben jelenlévő Úr iránt táplált.
Az első mise
Amikor Ignácot 1537-ben pappá szentelték Velencében, „elhatározta, hogy egy évig nem mond misét, hanem készül és kéri Miasszonyunkat, hogy helyezze őt Fia mellé. Egy nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott, olyan változást érzett lelkében és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya, odahelyezte őt Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben, tudniillik, hogy az Atyaisten odahelyezte őt Fia mellé” (Zarándok 96). Ez a híres La Storta-i látomás, ami Ignác és a születőben lévő Jézus Társasága számára nagyon meghatározó kegyelem volt. Itt érezte át Ignác, hogy Jézus elfogadja őt társául, és itt erősödött meg az a gondolat benne, hogy a születőben lévő közösséget Jézus Társaságának nevezzék. Az első szentmisére való intenzív lelki készület tehát az egész jezsuita rend számára fontos kegyelmekkel járt. Ignácnak egyébként eredetileg az volt a vágya, hogy Jézus születésének helyén, Betlehemben mutassa be első szentmiséjét, ez azonban lehetetlen volt a kiújuló török háborúk miatt. Mivel nem tudtak Jézus földjére menni, Rómának vették az irányt, ahogy azt még korábban, Párizsban mint a Szentföld melletti alternatív lehetőséget megfogalmazták. Ignác végül a római Santa Maria Maggiore-bazilikában, karácsonykor mondta el első miséjét, azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Jézus jászlát őrizték.
Eucharisztia-központú imaélet
Az Örök városban került sor a Jézus Társasága hivatalos megalapítására. 1541 áprilisában az első társak Ignácot választották meg az új szerzetesközösség elöljárójának. Néhány nappal a választás után elmentek a falakon kívüli Szent Pál-bazilikába, és a Miasszonyunk régi mozaikképe előtt, az akkori szentségi kápolnában letették szerzetesi fogadalmukat. A fogadalomtétel módja sajátos volt. Az áldozás előtt, a felemelt Oltáriszentség jelenlétében mondták ki az elköteleződésüket, kifejezve ezzel is, hogy a feltámadott, élő Úr szolgái lesznek. A jezsuita rendben az első társak gyakorlatát követve mind a mai napig így történnek a fogadalomtételek.
A következő 15 évben Ignác szinte ki sem mozdult Róma belvárosából, ahonnan haláláig irányította az egyre növekvő szerzetesközösséget. Kicsiny szobája egy világméretű apostoli hálózat középpontja lett. Sorra születtek a Társaság nagy művei, a kollégiumok, az egyetemek, a missziós állomások. Innen indultak el a jezsuita hittérítők távoli földrészekre, és itt jöttek össze a rendtagok beszámolni munkájukról, és kértek további iránymutatásokat. Ignác, zseniális titkára Juan de Polanco segítségével, kapcsolatban állt nemcsak a majd ezer jezsuitával, hanem a kor legtöbb egyházi és világi vezetőjével is. Több mint hatezer levele maradt fenn, ami a legnagyobb levelezési korpusz abból a korból. Ezekben az években kristályosodott ki az új szerzetesrend életmódja, született meg a rendalkotmánya is. Elképzelhetjük, hogy az intenzíven növekvő rend irányítása milyen komoly kihívást jelenthetett az idősödő és a vége felé már gyakran betegeskedő rendalapító számára. Ignác mégsem engedte, hogy a sok tennivaló elborítsa. Napjának első része mindig csendben, imával telt. A reggeli ima után gondosan készült a miséjére. Imádságba merülve öltötte fel a liturgikus ruhákat. A szentmise után is 1-2 órát még a kápolnában maradt, és csak rendkívüli esetekben engedte, hogy zavarják.
A Társaság irányítása, a kis és nagy döntések ebben az imádságos atmoszférában születtek meg. Mi történt a miséiben? Erről így számol be egyik rendtársának: „Misemondás közben szintén sok látomása volt, és amikor a Rendalkotmányt készítette, akkor is. Most könnyebben állíthatja ezt, mert minden nap leírta, ami a lelkében történt és most írásban is megvan. Így megmutatott egy elég nagy köteg írást, amelyből egy jó részt felolvasott nekem. Többségében látomások voltak, amelyeket a Rendalkotmány valamelyik pontjának megerősítéseként látott, néha az Atyaistent, néha a Szentháromság mindhárom személyét, néha Miasszonyunkat látta, aki közbenjárt és néha megerősítette. Különösen azokról a döntésekről beszélt, amelyekért negyven napon át naponta mondott misét, minden nap sok könnyel. A kérdés ez volt: legyen-e jövedelme a templomnak, és ezt a Társaság a maga javára fordíthatja-e. A Rendalkotmány készítésekor a módszere az volt, hogy naponta mondott misét, bemutatta Istennek azt a pontot, amellyel foglalkozott, és imádkozott felette; miközben imádkozott és a misét mondta, mindig könnyezett” (Zarándok 100-101).
Lelki feljegyzéseinek egy része fennmaradt, és Lelki napló címmel a XX. században ki is adták. Ebből világosan látszik, ahogy a rendtörténész Cándido de Dalmases írja, hogy Ignác „imaéletének középpontjában a misézés állt”, a rendalapító „a mise közben tapasztalta meg legbensőségesebben Istent” (249, 251). Eucharisztikus érzületét fejezi ki az is, hogy dolgozószobája és a kápolna közé kis ablakot készíttetett, hogy munka közben is rápillanthasson a tabernákulumra. Az ignáci misztika, amelyet a szolgálat misztikának is szoktak nevezni, méltán mondható eucharisztikus misztikának is. Ignác lelki életének középpontja a szentmise volt. Nem véletlenül ábrázolják tehát Szent Ignácot miseruhában.
A lelkigyakorlatok és az Eucharisztia
Kifejezett eucharisztikus vonatkozások
Szent Ignác a lelkigyakorlatokat központi jelentőségűnek tekintette a fiatal Jézus Társasága apostoli munkáiban, „bebizonyosodott ugyanis, hogy ez a lelki fegyver Isten kegyelméből Urunk szolgálatát nagyon előmozdítja” – írja a jezsuita Rendalkotmányban (408). Maga a Lelkigyakorlatos könyv ugyanakkor csak nagyon tömören beszél az Eucharisztiáról. Ajánlja a gyakori misehallgatást és szentáldozást (vö. Lgy 354–355), mert a „szentáldozás pedig nemcsak abban segít, hogy bűnbe ne essünk, hanem abban is, hogy megmaradjunk a kegyelem növekedésében” (Lgy 44). A lelkigyakorlatok mindennapi ritmusában ott a szentmise. Két evangéliumi szemlélődésben is szerepel az Eucharisztia, az utolsó vacsoránál (vö. Lgy 191 és 289) és amikor Jézus megjelenik az emmauszi tanítványoknak: „Kérésükre ott maradt és velük volt; megáldoztatta őket és eltűnt. Ők pedig visszatérve elmondták a tanítványoknak, hogyan ismerték Őt meg a szentáldozásban” – kommentálja Ignác (Lgy 303). Első látásra tehát nem túl hangsúlyos ez az eucharisztikus nézőpont, de ha mélyebbre nézünk, akkor egész mást láthatunk.
Felépítésbeli párhuzamok
Ha a 30 napos lelkigyakorlat nagy témáit nézzük, akkor erős párhuzam figyelhető meg a szentmise felépítésével. A szentmise a keresztvetéssel indul, ami tömör összefoglalása szentháromságos hitünknek, a lelkigyakorlatok első alaptémája pedig az ún. alapelv és fundamentum (Lgy 23), amelyben Ignác tömören összefoglalja Isten és az ember kapcsolatát. A szentmise a bűnbánati liturgiával folytatódik, a lelkigyakorlatok első hete pedig a „tisztulás útja” (Lgy 10), a bűnbánat, a rendezetlenségekkel való szembenézés ideje. A szentmisében az igeliturgia következik, ó- és újszövetségi olvasmányok és a prédikáció hangzik el. A lelkigyakorlatok következő szakasza a pedig megvilágosodás útja, Jézus életének szemlélése. A cél, hogy minél bensőségesebben megismerjük, megszeressük és kövessük Jézust, aki az „igazi Vezér”, aki az igazi életet mutatja (vö. Lgy 104, 139). Mindkét esetben Isten Igéje és a saját életünk találkozik. A cél befogadni ezt az Igét, ennek megfelelően formálódni. A szentmise az áldozati résszel folytatódik, Krisztus utolsó vacsorája, halála és feltámadása áll a középpontban. A lelkigyakorlatok harmadik és negyedik hete középpontjában szintén az Úr passiója, halála és a feltámadás áll. A szentmise az elbocsájtással zárul, küldetéssel megyünk a világba. A lelkigyakorlatok végén pedig olyan gyakorlat áll, ami a világba való visszatértést segíti: a „szemlélődés a szeretet elnyerésére” (Lgy 230–237), valamint az egyházias érzület szabályai (Lgy 352–370). Láthatjuk tehát, hogy a szentmise és a lelkigyakorlatok hasonló struktúrával rendelkeznek. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a lelkigyakorlatok úgy is tekinthető, mint egy harminc napra kibontott szentmise – és épp úgy fordítva is: a szentmise olyan, mint egy órányi időben összesűrített 30 napos lelkigyakorlat.
Eucharisztikus értelmi struktúra
Az időbeli lefolyás párhuzama mellett felfedezhető egy még mélyebb hasonlóság az Eucharisztia és a lelkigyakorlatok között, mégpedig hogy létezik egy további strukturális egybeesés. Lothar Lies szerint mindkettő értelmi struktúrája azonos. (Itt Lothar Lies SJ cikkét követjük: „Das Höchste Zeichen seiner Liebe” (EB289) Zur eucharistischen Sinngestalt der Ignatianischen Exerzitien, in Hrsg. Thomas Gertler SJ, Stephan Ch. Kessler SJ és Willi Lambert SJ, 180–198.)
A szentmise az Isten dicséretének legkiemelkedőbb formája (eulogia), ahol újra és újra Isten tetteire emlékezünk (anamnézis), Isten Szentlelkét hívjuk, kegyelmét kérjük (epiklézis), hogy az üdvözítő cselekvés itt és most közöttünk is megvalósuljon, Isten elé visszük adományainkat, végső soron önmagunkat felajánljuk neki (prosphora), és a szentáldozásban megvalósul az egység Isten és a közösség között (koinonia).
Mit látunk a lelkigyakorlatokban? A lelkigyakorlatok célja, hogy eltávolítsák a rendezetlenségeket, és megtaláljuk az életünkre vonatkozó isteni akaratot (vö. Lgy 1), életünkkel egészen Istent dicsérjük, tiszteljük és szolgáljunk neki (vö. Lgy 23). Majdnem 20 alkalommal fordul elő a kis könyvben, ilyen vagy olyan formában a felhívás, hogy kérjem, kövessem azt, ami „jobban van Istennek, a mi Urunknak dicsőségére s dicsőítésére és lelkem üdvösségére” (Lgy 179). Isten tetteinek emlékezete (anamnézis) egészen személyes módon van jelen: mit tett értem Isten? (vö. Lgy 60) Hogyan lett „értem emberré” (Lgy 104), hogyan élt, szenvedett és halt meg a kereszten? És „mindezt érettem” (Lgy 116). A lelkigyakorlatos folyamatot végigkísérik a kegyelemkérő imák (epiklézis). Minden egyes imaidő bevezető imával indul: „Kérjek kegyelmet Istentől, a mi Urunktól, hogy minden szándékom, cselekedetem és tevékenységem tisztán az isteni Felség szolgálatára és dicsőítésére irányuljon” (Lgy 46), ami egyszerre kérő ima és Isten dicsőítésére (eulogia) irányul. Ezen túl Ignác újra és újra bátorít, hogy „kérjem Istentől, a mi Urunktól azt, amit kívánok és óhajtok” (Lgy 48), azaz a lelkigyakorlatos szakasznak megfelelő kegyelmet. Hol bűnbánatot, hol megjavulást kér, hol a különböző szellemek megkülönböztetésének képességét, hol az Úr Jézus benső ismeretét és követésének kegyelmét, hol a jó választás ajándékát, hol fájdalmakat a szenvedő Krisztussal, hol pedig örömet az örvendező Krisztussal. Végül pedig „az Istentől kapott oly sok jónak benső ismeretét, hogy – teljesen elismerve azt – tudjam mindenben szeretni és szolgálni az isteni Felséget” (233). Mindezek összességében nem jelentenek mást, mint a lelkigyakorlatozó benső világának és életválasztásainak átformálódását Krisztushoz. Egyfajta egzisztenciális konszekráció ez.
A lelkigyakorlatokban megtalálható a felajánlás is (prosphora). Ignác már a lelkigyakorlat elején a teljes önfelajánlásra hív: „A lelkigyakorlatozót nagyon segíti, ha nagy lélekkel, Teremtője és Ura iránti bőkezűséggel kezdi meg a gyakorlatokat, felajánlva neki egész akaratát és szabadságát, hogy az isteni Felség legszentebb akarata szerint rendelkezzék mind személyével, mind azzal, amije van” (Lgy 5). Ez a kezdeti felajánlás mélyül el, válik egyre valósabbá a lelkigyakorlatos út során (vö. Lgy 97, 188, 234). A szentáldozás során megtapasztalt egység (koinonia) valóságának a lelkigyakorlatokban a bensőséges imabeszélgetés felel meg. Minden ignáci imaidő csúcsa ez, amikor mint barátunkhoz vagy mint Urunkhoz fordulhatunk hozzá. Szabad folyást engedhetünk értelmeinknek, amikor kérdezhetjük őt, hálát adhatunk, kérhetünk (vö. Lgy 53, 54). Itt jegyezzük meg, hogy Ignácnál az Istennel való egyesülés egészen sajátos helye még a döntés, amikor egy megkülönböztetési folyamat végén valaki egy fontos kérdésben felismeri, hogy mire hívja Isten, és képes azt választani.
Az „Ad amorem” szemlélődés és az Eucharisztia
A lelkigyakorlatok összefoglaló szemlélődése a „szemlélődés a szeretet elnyerésére” (Lgy 230) gyakorlat, az „Ad amorem” szemlélődés. A gyakorlatot a szeretet mibenlétének magyarázatával indítja Ignác: „A szeretet a kölcsönös közlésben áll, vagyis hogy az, aki szeret, adja és közli azt, amije van, azzal, akit szeret; vagy ad neki abból, amije van, vagy amije lehet; és viszont az, akit így szeretnek, adjon annak, aki őt szereti.” (Lgy 231). A szeretet tehát mint kölcsönös ajándékozást látja Ignác. Ezt követően arra hívja meg a lelkigyakorlatozót, hogy idézze emlékezetébe mindazt, amit Istentől kapott addigi életében, a természetes és a természetfeletti ajándékokat, „fontolgassam nagy megindultsággal, hogy Isten, a mi Urunk mennyit tett értem, és mennyit adott nekem abból, amije van. Valamint azt is, hogy Ugyanez az Úr mennyire óhajtja Önmagát is nekem adni, amennyire isteni rendelkezése szerint ezt teheti.” (Lgy 234). Isten úgy jelenik itt meg, mint aki nemcsak ad, nemcsak cselekszik az ember érdekében, hanem arra vágyik, hogy Önmagát is az embernek adja. Az önátadás helye pedig nyilván az Eucharisztia, jóllehet itt nincs így kifejezetten kimondva. Ignác a szeretetből való önajándékozásnak látja az Eucharisztiát, hiszen Jézus az utolsó vacsorán „adta nekik (a tanítványoknak) szent testét és drága vérét” (Lgy 191), amikor „szeretetének legnagyobb jeléül megalapította az Eucharisztia szent áldozatát” (Lgy 289). Erre az ajándékra pedig az embernek nem lehet más hiteles válasza, mint a viszontajándékozás: „Most mélyedjek nagyon magamba és fontoljam meg, mit kell nekem a magam részéről nagyon is méltán és igazságosan felajánlanom és odaadnom az isteni Felségnek, ti. mindenemet és azzal együtt magamat, mint aki mély megindultsággal felajánlást tesz: Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságom, emlékezetem, értelmem és egész akaratom, mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, Neked, Uram, visszaadni. Minden a Tiéd, rendelkezzél vele egészen akaratod szerint. Add nekem szereteted és kegyelmed, mert ez elég nekem” (Lgy 234). Itt van a lelkigyakorlatos folyamat csúcsa. Az önátadó szeretet szemlélése, amely az Eucharisztiában éri el a teljességét, és amelyre a válasz a teljes önátadás. Itt láthatjuk, hogy milyen mélyen eucharisztikus Ignác gondolkodása és lelkigyakorlata.
Az Eucharisztia mint a lelkigyakorlatok szíve
A lelkigyakorlatok struktúráját tekintve megfigyelhető még, hogy a hosszú távú keretek és a kisebb részek felépítése hasonló. Fraktálos szerkezetnek mondják ezt (vö. Javier Melloni La Mistagogia de los Ejercicios, 110–123). Például a klasszikus lelki út fázisai, vagyis a purifikáció, az illumináció, az unió – megtisztulás, megismerés, egyesülés – nemcsak a nagy lelkigyakorlatos folyamatra érvényesek, hanem minden egyes lelkigyakorlatos nap felépítésében, sőt a legkisebb egységben, az imában is felfedezhető. Hasonló mondható az eucharisztikus strukturális elemekre (eulogia, anamnézis, epiklézis, prosphora, koinonia) is – áthatnak mindent. Az egész benne van a részben és fordítva. A mikrokozmoszban benne van a makrokozmosz. Itt érthetjük meg, hogy a mindennapi szentmise nemcsak kiegészítő elem a lelkigyakorlatos folyamatban, hanem az egész folyamat sűrítménye. Az, ami a szentmisében történik, és ami a lelkigyakorlatos imákban megvalósul, egyetlen szerves valóságot alkot, a szentmise tehát a lelkigyakorlat szíve. Ignác tudatosan helyezi bele a szentmisét a lelkigyakorlatba, egy olyan korban, amikor a napi szentmise egyáltalán nem volt elterjedt.
A szentmise és a lelkigyakorlat forrása egy és ugyanaz: Isten végtelen szeretete, amely a Názáreti Jézus személyében és művében adatik nekünk. Isten misztériumáról van szó tehát, amelynek részesei lehetünk. A lelkigyakorlat egy út, bevezetés ebbe a misztériumba, ahogy a régiek mondták, misztagógia (vö. Melloni, 20–26). A lelkigyakorlatok tulajdonképpen abban adnak segítséget, hogy az Eucharisztiát igazán mélyen be tudjuk fogadni az életünkbe, fokozatosan jézusi emberekké formálódjunk át. Az Ő szeretete vezéreljen bennünket, és életünk konkrét helyzetében megtaláljuk azt az utat, amelyben ez a szeretet konkrét szolgálattá válhat. Feltárul előttünk a személyes élethivatásunk; ez válasz Isten teljes önátadó szeretetére, amely az Eucharisztiában köztünk van. Igent mondva erre a hívásra, ez válik a személy gravitációs középpontjává, ez által lesz mélyebb egysége Istennel, aki egészen konkrét módon ajándékozza önmagát a világnak, és ebben is példát ad, hogy a mi önajándékozásunknak is megtestesült formája legyen. A lelkigyakorlatozó élete valamiképp Krisztus új inkarnációja kell hogy legyen ebben a világban.
A jezsuiták és a gyakori szentáldozás terjesztése
A szentáldozás gyakorlata a késő középkorban
Az első jezsuiták apostoli tevékenységében két szentség volt nagyon hangsúlyos, a szentmise és a gyóntatás szolgálata. Az Eucharisztiával kapcsolatban legjellemzőbb sajátosságuk volt a gyakori szentáldozás terjesztése (vö. John W. O’Malley, Az első jezsuiták, 175–182). Ebben az időben a hívek nagyon ritkán járultak szentáldozáshoz, évente legfeljebb egy-két alkalommal, és a szerzeteseknél sem volt ez másképp. Ennek oka többrétű. Egyrészt a középkor során egyre erősödött az Eucharisztia tisztelete, Jézus valóságos jelenlétének tudata. Ez a kor az eucharisztikus csodák kora, amely a valós jelenléttel kapcsolatos. Ezzel párhuzamosan nőtt a hívekben a méltatlanság tudata, és a félelem, hogy bűnben veszik magukhoz a legszentebb Oltáriszentséget. Féltek attól is, hogy ha gyakran áldoznak, akkor hozzászoknak a Legszentebbhez, és közömbösek lesznek iránta. A következmény a ritka szentáldozás volt, illetve az Eucharisztia tiszteletének új formái jelentek meg. Ha már nem áldoztak, de hogy az eucharisztikus közelséget valahogy mégis átélhessék, előtérbe kerültek a szentségimádások, illetve a szentmisében megjelent az átváltoztatás után az Úrfelmutatás. A csengetés is a legszentebb pillanatokra való figyelemfelhívást szolgálta, egyébként pedig a hívek alig-alig kapcsolódtak be a szentmisébe. Az egyoldalú tisztelet, a méltatlanság-tudat és félelem lelkülete együtt olyan kombinációt alkotott, ami eltávolította az emberek többségét az Eucharisztiától. A papság hozzáállása kicsit más volt, de nem volt jobb, sőt. Egy kortárs így ír: „Olyan tiszteletlenül és nemtörődöm módon ünneplik az Eucharisztiát, csak kötelességből vagy anyagi haszon reményében” (idézi O’Malley 178). Az elhunytak lelki üdvéért és más szándékokért végzett szentmisék egyfajta misegyárrá változtatták a katedrálisokat. A sok mellékoltárnál tömegével és gépiesen mondták a miséket a gazdag adakozók szándékaira.
A jezsuiták gyakorlata
Ignác a megtérése óta gyakran járult szentáldozáshoz, és erre bátorította mindazokat, akiknek lelki segítséget adott. Ebben az a meggyőződés vezette, mely szerint az ősegyház gyakorlata a mindennapos áldozás volt. Egyik levelében így ír erről: „Kérlek titeket és könyörgök nektek Isten, a mi Urunk iránti tisztelettel teli szeretettel: Nagy erővel és nagy lelkesedéssel törekedjetek arra, hogy Isten egyszülött Fiának a mi Urunk Jézus Krisztusnak a legszentebb szentség ezen oly nagy művében tiszteletet nyilvánítsatok és neki szolgáljatok. (….) Volt kor, amikor minden hívő, akinek megvolt hozzá a kora, naponta áldozott. Nem sokkal utána kihűlt a jámborság, elkezdtek csak nyolcnaponta áldozni. Mikor még jobban kihűlt a szeretet, lassacskán elterjedt az a szokás, hogy csak az év három fő ünnepén áldozzanak. (…) Végül aztán eljutottak az emberek a hanyagság és lanyhaság csúcspontjára, nem szégyelltek – mint ahogy ma sem szégyellnek – évente egyszer áldozni. Így aztán mára a kereszténységből csak a keresztény név árnyéka maradt meg. Mindenáron vissza kell állítanunk elődeink szent szokásait Urunk iránti szeretetből és az Ő lelkében és lelkünk növekvő haladása érdekében.” (ld. A legszentebb Oltáriszentség és a szentek, p. 234) Ignác látásmódja szerint tehát az egyház életében a szentáldozás elmaradása lelki dekadenciát vont maga után, ami az egész kereszténységet kiüresítette. Az egyház megújulása szempontjából ezért kulcskérdésnek látta a gyakori szentáldozás szokásának megújítását is.
Ignác és az első társak személyes beszélgetésekben, lelkigyakorlatok során (vö. Lgy 18), prédikációkban, beszédekben gyakran bátorították a híveket a rendszeres szentáldozásra. A fiatal Jézus Társaságának ez volt az egyik legjellemzőbb apostoli eljárásmódja. Ignác arra biztatta egyes rendtársait, hogy jelentessenek meg könyvet is a gyakori áldozásról. A biztatás nem volt hiábavaló: Cristofóro de Madrid atya 1555-ben megírta a De frequenti usu sanctissimi Eucharistiae sacramenti libellius című művét. „Ez volt az első könyv, amit valaha is azzal a bevallott és kizárólagos céllal írtak, hogy az Eucharisztia gyakori vételét védelmezzék és hirdessék” – jellemzi a kötet jelentőségét John O’Malley (O’Malley 177). A legtöbb jezsuita a heti szentáldozást javasolta, ami abban a korban rendkívül gyakorinak számított. Volt ugyanakkor, aki a napi szentáldozást szorgalmazta, mint például Ignác egyik első társa, Bobadilla, aki szintén írt könyvet a gyakori szentáldozásról. A méltatlanság túlhangsúlyozott doktrínájával szemben Bobadilla Jézust úgy mutatja be, mint barátot, jegyest, sőt a lélek szerelmesét, aki irgalmas és hűséges.
A papi életmódban is megújulást hoztak a jezsuiták. Akkoriban sok pap volt, aki csak nagyon ritkán misézett. A kor furcsa paradoxona volt, hogy egyesek a rengeteg votívmise miatt szinte futószalagon miséztek, más, főleg gazdag klerikusok pedig egyáltalán nem. A jezsuita eljárásmód kezdetben az volt, hogy minden jezsuita pap legalább hetente misézzen, és a többi napokon is vegyen részt szentmisén. Nadal, Ignác közeli munkatársa viszont már 1554-ben arról ír, hogy „megszilárdult az a szokás”, hogy a Társaság papjai minden nap miséznek.
Az sem volt mindegy, hogy miképpen miséznek a jezsuiták. Szent Ignác a fiatal rendtagok képzésével kapcsolatban azt írja a Rendalkotmányban, hogy a skolasztikusokat „tanítsuk meg a misézésre, hogy ne csak értő lélekkel és benső áhítattal, de külsőleg is szépen misézzenek, a résztvevők épülésére. A Társaságban, lehetőség szerint, egységes legyen a szertartás rendje. Amennyire csak megengedi a vidékek különbözősége, kövessük a római szertartásrendet, mert ez a legáltalánosabb, és ezt tette magáévá kiváltképpen az Apostoli Szentszék” (Ra 401). A benső áhítat és a külső forma egyaránt fontos volt Ignác számára, továbbá a római egyház útmutatásainak követése.
A jezsuita eljárásmódhoz tarozott később a nagy Eucharisztikus ünnep, az Úr napja (Corpus Christi) látványos, nagy külsőségekkel történő megülése. Körmenetek, fáklyás felvonulások, színdarabok előadása is kapcsolódott az ünnephez, amely az egész társadalmat megmozgatta. Szerepet kapott benne a gyerekektől kezdve minden társadalmi réteg. Az ünnephez Spanyolországban sajátos színházi műfaj született, az auto sacramentale, amely az Eucharisztia titkát igyekezett a színház eszközeivel szemléltetni. Ennek a műfajnak volt óriása az egykori jezsuita diák Calderon de la Barca. Nem feledkezhetünk el az Eucharisztia ünneplési helyének, a templomnak megemlítéséről sem. A templomépítészetben erősen a jezsuitákhoz kapcsolódik a barokk stílus, hiszen a rend római Il Gesù főtemploma volt a barokk templomépítészet mintaadója. Ezek ez épületek rendkívül látványosak, belső terük középpontjában pedig az Oltáriszentséget őrző, gazdagon díszített tabernákulum állt.
A jezsuiták által alapított Mária kongregációk és egyéb társulatok életében is nagyon fontos volt az eucharisztikus lelkiség. A jezsuiták arra bátorították a híveket, hogy egy-egy meghatározott vasárnapon, többnyire havonta, együtt járuljanak szentáldozáshoz. Communio generalis volt a szokás latin neve. A társulatok tagjai ilyenkor feldíszítették a templomot. Ezeket az alkalmakat gyónási idők előzték meg. A XVII. században elterjedő gyakorlat nagyban hozzájárult a szentáldozások gyakoribbá válásához. (vö. Bernhard Duhr, Geschichte der Jesuiten in den Ländern deutscher Zunge, II/1–2, In den ersten Hälfte des XVII. Jahrhunderts, Freiburg im Breisgau, Herder, 1913, II/2, 49–50., Kádár Zsófia egy még nem publikált cikkében utal rá).
A jezsuiták a teológia tudományán keresztül is hozzájárultak az Eucharisztia tiszteletéhez. A reformáció idején az eucharisztikus hit a felekezeti viták kereszttüzében állt. Olyan jezsuita teológusok, mint Kaníziusz Szent Péter, Bellarmin Szent Róbert, Francesco Suarez vagy a magyar Pázmány Péter írásaikkal sokat segítettek a megingott katolikus eucharisztiahit megerősödéséhez és felvirágzásához.
Összefoglalva, a jezsuita eljárásmódban megfigyelhető a barokk lelkiség két jellemző és olykor egymásnak feszülő vonása: egyrészt a törekvés a személyes, bensőséges, elmélyült, ugyanakkor az értelem keresését magában foglaló hitéletre, másrészt a hit titkainak minden érzéket megmozgató, látványos és közösségi kifejezésére.
Támogatók és ellenfelek
A gyakori szentáldozás tanításában nem a jezsuiták voltak a kezdeményezők, és nem is voltak egyedül ebben. E gondolat forrása egyrészt Kempis Tamás Krisztus követése című műve volt, Ignác egyik legkedvesebb és mindennapos olvasmánya. A Devotio moderna lelkiségi áramlat ihlette mű negyedik fejezete az Eucharisztiáról szól, és javasolja a gyakori áldozást. Azt a gondolatot pedig, hogy a gyakori szentáldozás az ősegyház gyakorlata volt, Ignác valószínűleg Aquinói Szent Tamás Summa theologiaejából meríthette (vö. 3.80.10, ad 5m). Ebben a korban mások is szorgalmazzák a gyakori áldozást, például a jezsuitákkal egy időben megjelenő, és szintén az Egyház megújulását zászlójukra tűző szerzetesközösségek, mint a barnabiták vagy a teatinusok. A jezsuiták tehát már egy megindult mozgalom részévé váltak, ugyanakkor gyorsan növekvő létszámuk és nemzetközi elterjedtségük miatt nagy lendületet adtak a gyakori áldozásnak.
A gyakori áldozásnak azonban voltak ellenfelei is. A megtérése utáni években, amikor Ignác még Alcalában tanult, és társakat kezdett gyűjteni maga köré, konfliktusba kerültek egyes papokkal, mert egy pap „nem akarta megáldoztatni valamelyikünket, mert az illető hetente áldozott” (Zarándok 59). Később, a gyakori áldozást javasló jezsuita prédikációk nyomán is születtek kritikák. Voltak szerzetesek, akik veszélyesnek ítélték, hogy a világiak „túl gyakran” veszik magukhoz az Eucharisztiát. „Saragossában a bírálók kereken megmondták: a pokolba vezető út gyakori szentáldozással van kikövezve” (O’Malley, 176).
A vita a XVII. században kiújult, mégpedig a jezsuiták és a janzenisták között. A janzenisták erősen hangsúlyozták az ember bűnös voltát és méltatlanságát. A jezsuitákat engedékenységgel, laxizmussal vádolták. A szigorú, komor lelkiséget képviselő janzenisták azt hirdették, hogy Krisztus jelenléte közöttünk olyan rendkívüli titok, hogy bűnös voltunk miatt nem vagyunk méltók közeledni hozzá, ezért csak egészen rendkívüli alkalmakkor szabad áldozni, ha erre nagyon alaposan felkészülünk. 1643-ban jelent meg Antoine Arnauld De la Frequente Communion című könyve a gyakori szentáldozásról. Cornelius Jansenius tanítványa a több mint 700 oldalas művében összefoglalja a fő ellenérveket. Az írás rendkívül népszerűvé vált a papság körében, és a nagy kereslet miatt rövid időn belül újra és újra ki kellett adni. Hatása Franciaországon túl elérte Belgiumot, Hollandiát és Olaszországot. A mű súlyát növelte, hogy 15 püspök és húsz teológiai doktor is ajánlólevelet írt hozzá. A könyv a szentáldozás feltételét rendkívül szigorúan határozta meg. Eszerint csak komoly bűnbánati gyakorlat után szabad áldozni, amikor eljutunk a mennyei tisztasághoz, ami előfeltétele a szentség vételének. Legteljesebben ki kell gyógyulni az önszeretet minden formájából, s nem járulhat szentáldozáshoz, aki nincs tökéletes egységben Istennel. A gondolatkör hatása a szentséghez járulás radikális visszaesése volt. Voltak, akik húsvétkor sem járultak szentáldozáshoz, mert nem érezték magukat kellően felkészültnek, és féltek Isten szigorú büntetésétől a méltatlan áldozás miatt. XI. Pius pápa joggal fogalmazott úgy, hogy a janzenimus Isten szeretete helyébe az Istentől mint szigorú bírótól való félelem lelkületét helyezte. A janzenizmus, bár a pápák újra és újra elítélték, széles körben hatott a katolikus vallásgyakorlatra, erősítve az emberekben a félelmet és távolságot az Eucharisztia vételétől.
A szentáldozás gyakoriságáról szóló vita teljesen csak a XX. század elején zárult le, amikor 1912-ben Szent X. Pius pápa határozatot adott ki, amelyben a gyakori, sőt a mindennapos szentáldozást javasolta. Ezekből az előzményekből talán jobban értjük, hogy Ferenc pápa miért törekszik arra, hogy amennyiben lehetséges, minél többen járuljanak szentáldozáshoz. Hiszen „az Eucharisztia, jóllehet a szentségi élet teljességét jelenti, nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek. E bizonyosságoknak lelkipásztori következményei is vannak, melyeket okosan és bátran meg kell fontolnunk. Gyakran úgy viselkedünk, mintha a kegyelem ellenőrei és nem a segítői volnánk. Ám az Egyház nem vámhivatal, hanem atyai ház, amelyben mindenkinek helye van a maga fáradságos életével együtt” (EG 47). Anélkül, hogy most belemennénk az Amoris Laetitia éppen a szentáldozással kapcsolatos részletei által kiváltott vita részleteibe, azért megjegyezzük, hogy a pápát érő támadások hangvétele és jellege kísértetiesen hasonlít azokhoz a kritikákhoz, amelyet a jezsuitákkal szemben megfogalmaztak az elmúlt évszázadokban a gyakori szentáldozás témája vagy később a Jézus Szíve-tisztelet kapcsán.
A Jézus Szíve-tisztelet és az eucharisztikus lelkiség
A Gondviselés különös ajándéka volt, hogy épp abban az időszakban, amikor a janzenizmus szigora terjedőben volt, egy másik, konkurens lelkiségi áramlat bontakozott ki. Alacoque Szent Margit vizitációs nővér látomásai (1674) nyomán gyóntatója, Szent Claude La Columbière jezsuita atya kezdte el terjeszteni az új devóciót, a Jézus Szíve-tiszteletet. Később egy fiatal jezsuita, Jean Croiset írt könyvet róla, és egyre szélesebb körben terjedt. A Jézus Szíve-tisztelet Jézus szeretetét helyezi a középpontba. Nem Isten szentsége, hatalma, ítélete, hanem szerető jósága áll a figyelem középpontjában. „Isteni Szívem szenvedélyesen szereti az embereket, és különösen téged, olyannyira, hogy már nem tudok megelégedni azzal, hogy lángoló érzelmeim önmagamba zárva maradjanak, ki kell áradniuk az emberekre általad, és meg kell nyilvánulniuk a számukra” – hallja Margit az egyik látomásában. A Jézus Szíve-tisztelet kifejeződése volt a Jézus Szíve ünnep bevezetése és olyan gyakorlatok mint a szentáldozás a hónap első péntekén , egyéni és közösségi felajánlások Jézus Szívének, Jézus Szíve-képek és -szobrok tisztelete, a csütörtök esti szentségimádások (szentóra), a Jézus Szíve-litánia, később (a XIX. század közepén) pedig az imaapostolság. Szent Margit látomásaiban ígéretek is kapcsolódtak a tisztelethez, az Úr különleges kegyelmeket, áldást, vigasztalást és végső soron üdvösséget ígért a tisztelőinek. A Jézus Szíve-tisztelet épp ellenkező hatást váltott ki, mint a janzenizmus: gyakoribbá és tudatosabbá tette a szentáldozást, és Isten szeretetét, Jézus emberségének melegségét hangsúlyozva optimista, az ember pozitív érzelmeit megmozgató lelkiséget terjesztett.
A jezsuita elöljárók kezdetben némi bizalmatlansággal tekintették a Jézus Szíve-tisztelet megnyilvánulásaira, azonban hamarosan egyre több jezsuita vált a terjesztőjévé, és a rendi vezetés is támogatni kezdte. A pápák is fokozatosan hagyták jóvá, majd ajánlották a Jézus Szíve-tiszteletet. IX. Pius 1856-ban az egész Egyházra kiterjesztette a Jézus Szíve-ünnepet. Később a Jézus Szíve-tisztelet terjesztése még szorosabban összefonódott a jezsuitákkal. Jezsuita generálisok és az általános rendgyűlések meggyőződésévé vált, hogy maga az Úr bízta a Társaságra a „munus suavissimum”-ot, az „édes feladatot”, hogy a Jézus Szíve-tiszteletet terjesszék (vö. P. Roothaan generális levele 1848, vagy a rendgyűlések sora: 23, 26, 28, 30).
A Jézus Szíve-tisztelet a XIX. század meghatározó lelkiségévé vált, tömegek lelki életét formálta. Magyarországon is szinte nincs templom, ahol ne volna Jézus Szíve-kép vagy -szobor, vagy ahol hiányozna az elő pénteki szentáldozás gyakorlata.
Ha a modernkori Jézus Szíve-tisztelet születésére és kifejezésformáira tekintünk, akkor nagyon egyértelmű az eucharisztikus vonatkozás. A lelkiséget útjára indító látomások szinte mind a szentségimádás kontextusában születtek. Alacoque Szent Margit itt megtapasztalta Jézus izzó szeretetét, megismerte az ő szívét, „mely annyira szerette az embereket, hogy semmit sem kímélt, hanem kimerítette és felemésztette magát, csak hogy szeretetét irántuk kimutassa. Viszonzásul a legtöbb embertől csak hálátlanságot tapasztalok a tiszteletlenségekben, szentségtörésekben, hidegségben megvetésben, amellyel engem a szeretet e szentségében illetnek” (idézi Csávossy Elemér, A századok nagy jele, 16). Világos, hogy itt Jézus eucharisztikus jelenlétéről és fájdalmáról van szó. Erre válaszképp indul meg az engesztelés gyakorlata, ami lényegében nem más, mint az Eucharisztiában jelenlévő Úr viszontszeretete. Croiset atya, a devóció egyik első apostola írja: „A Jézus Szíve tisztelet inkább melegszívű és lángoló devóció az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztus iránt, alapvető mozgatója az a végtelen szeretet, amit Jézus mutat irántunk ebben a szentségben, és alapvető célja, hogy engesztelést adjon azokért a megvetésekért és visszaélésekért, amiket e szentségben elszenved.” Nem véletlen, hogy a Jézus Szíve-tisztelet fő gyakorlatai is eucharisztikus jellegűek, mint Jézus Szíve liturgikus ünnepe, az elsőpénteki szentáldozás, a heti szentóra stb. A Jézus Szíve-tiszteletnek nagyon nagy jelentősége volt abban, hogy a XIX. századtól kezdve ismét gyakoribb lett a katolikusok között a szentáldozás, és intenzívebb az Eucharisztia megbecsülése. A Jézus Szíve-tisztelet eucharisztikus vonatkozásairól szépen tanúskodik Prohászka Ottokár Élő vizek forrása című műve is.
Az eucharisztikus világkongresszusoknak is közük van a Jézus Szíve-tisztelethez. A kongresszusok tulajdonképpeni kezdeményezője a francia Tamisier Mária Márta volt, aki éppen Paray-Le-Monialban kapott nagyon fontos ihletet, ami később a kongresszusok valóságához vezetett. Paray-Le-Monial az a francia kisváros, ahonnan a modern kori Jézus Szíve-tisztelet elindult, ahol Alacoque Szent Margit a kinyilatkoztatásokat kapta. Tamisier Mária Márta 1873-ban itt látta azt a festményt, amelyen 60 francia nemzetgyűlési képviselő ünnepélyesen felajánlotta hazáját az eucharisztikus isteni Szívnek. Itt született meg benne az eszme, hogy „milyen szép lenne, ha az Oltáriszentségben személyesen jelenlévő Krisztust csakugyan a társadalom királyaként és megváltó forrásaként lehetne elismertetni” (Bíró Bertalan: Az eucharisztikus világkongresszusok története). Ez az eszme fejlődött tovább az eucharisztikus világkongresszusok gyakorlatában.
A legújabb kor
Érdemes még megemlékezni néhány XX. századi jezsuitáról, illetve a jezsuitákhoz köthető személyiségről, akiknek fontos szerepük volt a legújabb kori eucharisztikus megújulási törekvésekben. Legkiemelkedőbb ebből a szempontból talán Josef Andreas Jungmann (1889–1975) osztrák jezsuita, a zsinat előtti liturgikus megújulási mozgalom egyik legjelentősebb alakja. Fő kutatási területe a római rítusú szentmise történeti fejlődése volt. Kutatási eredményei nagyban hozzájárultak a zsinat liturgikus konstitúciójához és a liturgikus reformhoz. Emellett jelentős kateketikai tevékenységet fejtett ki, meggyőződése volt ugyanis, hogy az ókori egyházhoz hasonlóan liturgia és katekézis egységet képeznek. A szentmise című műve (magyarul: Prugg Verlag, 1977) klasszikusnak számít a témában. Jungmannak fontos szerepe volt abban is, hogy az eucharisztikus világkongresszusok során visszakerült a hangsúly az Eucharisztia ünneplésére. A kongresszusok hangsúlya immár nem az ünnepélyes körmenet, hanem a szentmise cselekménye. Pierro Marini érsek egy előadásában így foglalta össze: „Ennek az új látásmódnak a kiteljesedése az 1960-as müncheni kongresszuson valósul meg, melynek alkalmából Joseph Andreas Jungmann újra életre keltette a Statio hagyományát. Az osztrák liturgikus már 1930-ban, a karthágói eucharisztikus kongresszus alkalmával ráirányította a figyelmet erre a szokásra, amelynek több nyoma is van az ókori Rómából, de különösképpen a középkorban fejlődött ki Rómában. A Statio lényege, hogy a pápa, főként a nagyböjti időszak vasárnapjain, szentmisét mondott valamely kiemelkedően fontos templomban, hogy látható módon megjelenítse a püspök, a klérus és a nép egységét. Ez a Statio Urbisnak nevezett szokás lett a mintája Jungmann elképzelése szerint a Statio Orbis megvalósításának, amelynek során a világ négy égtájáról egybegyűlt egyház az Eucharisztia megünneplésében, a szentmisében éli meg az eucharisztikus kongresszus csúcspontját.
Jungmann elképzelését 1960-ban fogadták el, abban a lelkipásztori levélben, amelyet J. Wendel bíboros küldött a müncheni kongresszus számára, valamint abban az apostoli levélben, amellyel XXIII. János pápa kinevezett egy pápai legátust. Ezáltal az Eucharisztia közös megünneplése, amelyben az egyetemes egyház felfogható és láthatóvá vált mint Krisztus titokzatos teste, különös jelentőséget szerzett e kongresszusnak, és világosan felmutatta, hogy az eucharisztikus vacsora megünneplése előbbre való, mint a kontemplatív szentségimádás és a teoforikus, Istent felmutató körmenet. A müncheni világkongresszus, amely a Statio orbis köré épült, látható módon kézzelfoghatóvá tette a megújulást, megelőlegezve a zsinat liturgikus újításait.”
Henri de Lubac (1896–1991), francia jezsuita teológus a dogmatika oldaláról alkotott maradandót a teológiai hagyomány páratlan alaposságú kutatójaként (vö. Szabó Ferenc, Krisztus Fénye – Bevezetés Henri de Lubac SJ életművébe). Első, immár klasszikussá vált könyvében (Catholicisme, 1938) azt bizonyította, hogy az egész keresztény üzenet és szentségtan radikálisan közösségi természetű, amely gondolat később jelentősen hozzájárult a zsinat communio-egyháztanának kifejlődéséhez. Corpus Mysticum: Essai sur L’Eucharistie et l’Église au moyen âge 1944-ben megjelenő könyvében pedig áttekintette az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatát a katolikus hagyományban. Az Eucharisztia és az Egyház kölcsönös kapcsolatát hangsúlyozta, egyszerre igaz, hogy az Eucharisztia hozza létre az Egyházat, és hogy az Egyház mutatja be az Eucharisztiát. Gondolatai bár a könyv megjelenésekor nem váltottak ki nagy visszhangot, később nagy hatással voltak a zsinat eucharisztikus egyháztanára. Az Eucharisztia és az Egyház kölcsönössége a zsinat utáni pápai magisztérium egyik visszatérő témája (vö. Ecclesia de Eucharistia, Sacramentum Caritatis 14). De Lubacot egyébként személyes barátság kötötte össze három későbbi pápával, Giovanni Montinivel (VI. Pál), Karol Wojtylával (II. János Pál) és Joseph Ratzingerrel (XVI. Benedek) is.
Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) francia jezsuita teológus és palentológus Mise a világ felett című, misztikus hangvételű elmélkedésében, amelyet akkor fogalmazott, amikor utazásai közben nem tudott misézni, az egész teremtett világot úgy látja, mint egy ostyát, amelynek jövője a konszekráció, a Krisztusba való átalakulás. A kozmosz tehát útban van egy végső cél, az Omega Pont felé, ami nem más, mint a Feltámadt Krisztus. Teilhard így fogalmaz: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagos értelemben, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus: s ezt Ő saját »termetének « beteljesítéséig folytatja. Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.” (Idézi Szabó Ferenc, Krisztus: A teremtés Ómega pontja). A francia jezsuita látásmódja visszhangra talált VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápa tanításában is (vö. Laudato Si 83, hivatkozásai).
Emlékezzünk meg még a magyar egyház három nagy alakjáról, Prohászka Ottokárról, Bangha Béláról és Csávossy Elemérről. Prohászka Ottokár – bár nem volt jezsuita, mégis mint a római Collegium Germanicum et Hungaricum és a Gergely egyetem növendéke, alapos jezsuita képzésen ment keresztül. Prohászka rendkívül nagy hatással volt a XX. század első felében lezajló katolikus megújulásra. Lelkisége mélységesen eucharisztikus jellegű (vö. Szabó Ferenc: Prohászka élete és műve, valamint Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége).
Bangha Béla jezsuita az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus főszervezője volt. Halálos betegen is motorja volt az előkészületeknek, ő a mai napig kedvelt Győzelemről énekeljen kezdetű himnusz szövegének szerzője. Szerkesztésében jelent meg a „Napkelet és Napnyugat” – Élő szellemek hódolata az oltáriszentség előtt (1938) című kötet, amely a kor jelentős katolikus személyiségeinek az Oltáriszentségről szóló vallomásait gyűjtötte össze szerte a világból. Szintén Bangha Béla szerkesztésében jelent meg Az Eucharistia – Az Oltáriszentség tanának hittani és erkölcsi tartalma című kötet, amely magyar teológusok eucharisztikus tanulmányait gyűjtötte össze.
Rendtársa, Csávossy Elemér vezette 1938. május 27-én a kongresszus egyik csúcspontját jelentő éjszakai szentségimádást, amelyen 150 ezer férfi vett részt (Elhangzott beszéde: Csávossy Elemér, Túlvilági Valóságok és Szociális problémák, 226-236 o.). Csávossy Elemér a XX. század egyik legtermékenyebb jezsuita lelkiségi írója volt, írásaiban gyakran foglalkozik az Oltáriszentséggel. A mély lelkiség mellett erős szociális érzékenység is jellemezte, ami a kongresszus előkészületében is megmutatkozott. A Magyar Rádióban hangzott el 1938. január 12-én Az Eucharisztikus Világkongresszus szociális jelentősége című beszéde (vö. 196–204).
A zsinat utáni hullámok
Ha a Jézus Társasága elmúlt ötven évét eucharisztikus szempontból nézzük, akkor felemás képet kapunk. A pozitív vonatkozások közé tartozik, hogy komoly törekvések voltak a vatikáni zsinat reformjainak megvalósítására. Az eucharisztiára vonatkozó teológiai reflexiót tekintve magyar vonatkozásban például Nemeshegyi Péter, illetve Szabó Ferenc nagyon sokat tettek a teológiai megújulásért és a zsinat gondolatvilágának hazai megismertetéséért. A teológiai kiskönyvtár sorozatban jelent meg Nemeshegyi Péter könyve az Eucharisztiáról (Az Eukarisztia, Detti, Róma, 1975, újabb kiadása: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre…”, Agapé, 1994), ami azóta is az egyik legjobb összefoglaló munka. Peter atya nagyon gyakorlatias írása, a Misézzünk szépen!” papoknak ad inspirációt a misézés módjára vonatkozóan. A közelmúltban jelent meg Szabó Ferenc kis könyve A szeretet szentsége – Régi és új az Eucharisztiáról címmel( Agapé, 2017). Meg kell még említenünk Miklósházy Attila – aki liturgiaprofesszorból lett a külföldi magyarok püspöke – írásait (például Benedicamus Domino című könyvét).
A mérleg másik oldala, hogy a zsinat utáni évek sok összevisszaságot is hoztak, ami megnyilvánult mind a liturgia külső formáit, mind pedig a benső hozzáállást illetően. Főleg a zsinatot közvetlenül követő két évtizedben a megújulás nevében olykor a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték. Jó, hogy megszűnt a korábbi rigorizmus, ami szinte halálos bűnnel fenyegetett szinte miden liturgikus hibáért, sokan viszont az ellenkező végletbe estek. Elterjedt a liturgikus önkényeskedés és egyfajta hanyagság mentalitása jezsuiták között is. A mindennapos szentmise szokása is sokakban megkérdőjeleződött. A szentségimádás, szentséglátogatás gyakorlatai is elhanyagolódtak. Mindezen jelenségek a fejlett világ egyházára általában jellemzők voltak, de a jezsuitákat talán még mélyebben érintették. Ezekben a kritikus években ezrével hagyták ott a papi szolgálatot jezsuiták és világi papok is, amiben számos ok között nem lehet nem észrevenni az eucharisztikus lelkület hanyatlását is.
Az utóbbi két évtizedben konszolidáció figyelhető meg a jezsuita a renden belül, először a liturgia külsőségeit illetően. Ebben fontos szerepe volt a fiataloknak, ugyanis a rendbe belépő ifjak, „II. János Pál nemzedéke”, sokkal érzékenyebbek voltak ezen a téren, igényelték a szép liturgiát, és bosszantotta őket a ’68-as generáció lazasága. Olykor az a furcsa helyzet állt elő, hogy a fiatalok formálták a formátoraikat, és az elöljáróknak kellett megváltoztatni a misézési szokásaikat. Gyakran a fiatalok ösztökélték az előttük járó generációt, hogy vegyék végre komolyan a világos rendi és egyházi iránymutatásokat. Fontos volt nekik a mindennapos eucharisztia, spontán szentségimádásokat szerveztek, a lelkigyakorlatos munkából is érkeztek pozitív impulzusok. Nálunk például Jálics Ferenc lelkigyakorlatos iskolája révén terjedt el, hogy a lelkigyakorlatainkban esténként egyórás szentségimádást tartunk, és nem csak az ún. „jálicsi” lelkigyakorlatban. Lelkiségünk terén ugyanakkor még hiányzik a komolyabb reflexió az Eucharisztia vonatkozásában. Lelkiségi folyóiratainkban (például The Way, vagy Studies in the Spirituality of Jesuits) az elmúlt 40 évben alig jelent meg írás az Eucharisztiáról. A mélyebb reflexió, lelkiségi és teológiai forrásaink újra felfedezése úgy vélem, még előttünk áll.
Zárásképpen a jezsuita rend 1991-ben elhunyt egykori generálisát, Pedro Arrupe szeretném megemlíteni, aki jezsuita hivatását egy eucharisztikus csoda révén kapta, amikor Lourdes-ban szeme láttára gyógyult meg egy beteg, miközben szentségi áldást kapott. Arrupe mint orvostanhallgató volt jelen, és olyan mélyen megérintette Jézus eucharisztikus jelenlétének ereje, hogy hamarosan abbahagyta medikus tanulmányait és jezsuita lett. Arrupe alapélménye volt, hogy az evangéliumok Jézusa és az Eucharisztikus Úr egy és ugyanaz. 1979-ben az assisi bazilikában az Eucharisztikus ifjúsági mozgalom fiataljaihoz szóló beszédében gyönyörűen foglalta össze életének eucharisztikus ihletettségét, felidézve olyan pillanatokat, mint hivatásának születése, a Fuji hegy tetején bemutatott miséje, a hirosimai atomrobbanás utáni szentmise vagy a nyomor negyedekben bemutatott Eucharisztia. Az egzisztenciális példákkal Jézus eucharisztikus jelenlétének egy-egy vonását emelte ki (Jézus a gyógyító, meghívó, vigasztaló barát, a világért odaadott, szegények barátja stb.). Nagyszerű beszédét érdemes elolvasni.
Arrupe atya halála előtt még egy utolsó üzenetet hagyott hátra rendtársainak, amelyben kifejezte meggyőződését, hogy a Jézus Társasága megújulása azon múlik, fel tudja-e újból fedezni a Jézus Szíve-tiszteletet. Amint korábban láthattuk, ez lényegileg eucharisztikus lelkiség. Azt hiszem, nem áll távol Arrupe szándékától azt állítani, hogy Társaságunk megújulása az eucharisztikus lelkület megújulásán múlik. Most, amikor legutóbbi rendgyűlésünk is a megtérésre, megújulásra szólít bennünket, akkor ennek konkrét formája lehet, ha felfedezzük és elmélyítjük lelkiségünk eucharisztikus gyökerét.
Utolsó kommentek