Évekkel ezelőtt olvastam egy mesét. A kis herceg már akkor felébresztett bennem valamit. Akkor is, ha nem értettem igazán. Valamit megmozgatott bennem, de még nem rendelkeztem a szükséges érzékenységgel, hogy mindazt megfogalmazzam. Nemrég újraolvastam. Nem állítom, hogy minden részletét érteném, azt viszont tapasztalom, hogyan tud életet adni, hogyan meríthetek belőle. Ezt osztom meg a következő blogbejegyzésben.

Felnőttként gyakran megkeményítjük a szívünket, így védekezve a különféle sebződések, bántások, saját magunk sebezhetősége és kiszolgáltatottsága ellen. Sebezhetőnek lenni veszélyes. Ha nem vagyunk kapcsolatban identitásunkkal, azzal a mérhetetlen gazdagsággal, amit személyünk csupán teremtettségünk és emberségünk által hordoz, akkor könnyen úgy érezhetjük, hogy mások fenyegetnek és bántani akarnak. Ilyenkor védekezésképpen bezárhatjuk a szívünket, visszahúzódva a magunk kis bolygójára. Amikor a szívünk bezárul, elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, Istennel – aki az örök Élet forrása – és a környezetünkkel. Túlélési eszközök után kapkodunk, amelyek segítenek életben maradni. Ezt teszi a király is, aki tekintélyének érvényesítésében próbálja azt mutatni, aki már teremtettségéből adódóan: Isten értékes, rendkívül fontos teremtménye. A hiú, akinek folyamatosan szüksége van a tükörre, hogy önmaga értékességét megerősítse ahelyett, hogy a szívében keresné azt: fogantatása pillanatától, tudván, hogy az Úr gyöngyszeme, kincsesládája, csodája. Hasonlóképpen él a geográfus és az üzletember.

Mind pozitív képet akarnak kialakítani magukról, ami viszont abból a félelmükből fakad, hogy önmagukban senkik, értéktelenek, buták, nem fontos a létezésük, nem kellenek senkinek stb. A félelmeik miatt nem tudnak kapcsolatban lenni azzal, akik valójában: Isten feltétel nélkül szeretett gyermekei. Akikben kedvét leli, akikre hogyha rátekint, mosolyra húzódik a szája. Akiktől nem vár el semmit, csupán azt, hogy az Ő szerető tekintetével szemléljék magukat. Akiket saját képmására és hasonlatosságára teremtett. Bizony, sokan elfelejtettük ezt, ezért a magunk módján akarjuk pótolni, mindenféle anyagi, szellemi javakat begyűjtve, a hatalom ranglétráján egyre feljebb mászva, hogy fontosnak érezzük magunkat. Vagy értékességünket folyamatosan mások visszajelzései által akarjuk biztonságban tudni. Ezek azonban nem adnak életet. Nem táplálnak igazán bennünket, ezért érezzük annak kényszerességét, hogy értékességünket, magunk által barkácsolt énképünket újra és újra különféle eszközökkel megerősítsük.

A kis herceg nem érti ezt a logikát. Valóban más világból származik. Ő sem találja önmagát, valós identitását, de keres. Ami a legfontosabb: szíve nyitott marad az új felfedezések, emberek és találkozások felé. Nem akarja bebiztosítani magát az élet biztos válaszaival, csak egyszerűen azt keresi, ami életet adhat. A saját bolygóján nem találja meg, ezért útnak indul, mint oly sok mese főhőse.

A paradoxon, a történet érthetetlensége, hogy az életet a sivatagban találja meg. A sivatag számomra a belső falaimnak, félelmeimnek szimbóluma, amelyek bezárnak, és nem engedik, hogy éljek. Azok a falak, amelyekről felnőttként gyakran azt hiszem, hogy megvédenek.

Hány és hány fallal erősítjük meg szívünket, és a végén, mint Kőműves Kelemen, betemetjük mindazt, mi élő! Amikor azt érezzük, hogy nem értenek meg, kritizálnak, a legegyszerűbb megoldás elszigetelődni attól az embertől, akitől a visszajelzést kapjuk. Bezárjuk a szívünket. Ha meghal valaki, azt hisszük, hogy végleg el kell temetnünk, nem engedhetjük, hogy tovább éljen az emlékezet által, mert azt hisszük, hogy tönkretesz. Közben pedig az mérgez, az tesz minket halottá, hogy lezárjuk magunkat, és nem engedjük, hogy szeretettel hordozhassuk azt, aki oly fontos volt számunkra. Nem magunkhoz láncolva, nem búslakodva, hanem örülve neki, hogy életünk részévé vált, és az Ő szeretete által megtapasztalhattunk valami mélyet és elevent.

A családban, munkahelyen szerzett sérülések gyakran ugyanezt teszik velünk. Bezárjuk a szívünket. Csak közben nem tudatosítjuk, hogy egy szívünk van. Ha valaki elől félelmünkben elzárkózunk, akkor az gátolni fog, hogy másokat és Istent is szeretni tudjuk. Nem oszthatjuk meg a szívünket.

Furcsa módon mire felnőtté válunk, szépen kiépítjük ezt az erődöt, sivatagot, szárazságot, amit annak következtében élünk meg, hogy nem akarunk többé sebezhetővé válni, és elbarikádozzuk magunkat.

A kis herceg azt mondja nekem, nincs más mód megtalálni a kutat, ami az életet jelentő vizet jelenti, mint hogy elinduljak és időt szenteljek arra, hogy feltérképezzem, a szívem hol kövesedett meg. Ez az út pedig a sivatagban rejlik.

Ha valaki az emberi élet mélységének egy adott szintjéhez elérkezik, akkor akarva-akaratlanul megtapasztalja ezeket a belső falakat. Ilyenkor gyakran megijedünk, és az egyiptomi húsosfazekakat kezdjük el keresni, amelyekről azt hisszük, hogy életet tudnak adni. Pedig nem. Mint a választott népnek, nekünk is be kell járnunk a pusztán átvezető utat, hogy a tejjel és mézzel folyó ország földjére jussunk. Meg kell neveznünk, tapintanunk, tapasztalnunk azt, ami elválaszt az élő víz forrásától.

Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe… Ahhoz, hogy tudjam, mit keresek, vissza kell térnem életem azon pontjaihoz, ahol feltétel nélküli szeretetet tapasztaltam. Engednem kell, hogy újra megéljem, megtapasztaljam azt, ahol feltétel nélkül szerettek, és hagynom kell, hogy ez oldja a bennem levő gátakat. Hiába akarnám ezeket a falakat önerőből ledönteni. Azzal én is próbálkoztam, nem működik.

Meghívlak, hogy engedd újra átélni azoknak az embereknek a szeretetét, akik szeretnek és szerettek. Hagyd, hogy táplálja a szívedet! Tudatosítsd, amit a szívedben érzel, miközben újraéled az eseményt. Maradj kapcsolatban ezzel az érzéssel. Belül maradva, hallgasd azt a személyt, miközben mondja: „Szeretlek”, „Elfogadlak”, „… (fontos, értékes, vagy amit a szíved leginkább mondani akar) vagy számomra”. Miközben kapcsolatban maradsz szíved érzéseivel, mondd ki: „Olyasvalaki vagyok, akit szeretnek és elfogadnak”, „… vagyok”. A szíved mélyén hallgasd Isten szavait, amint visszhangzanak benned: „Örök szeretettel szeretlek téged”, „Értékes vagy nekem”.

Isten szeretetét csak akkor tudom befogadni, ha előbb az emberek szeretetét fogadom be, akiket látok. Ahogy a kis herceg mondja:  Néha a szívnek is jó a víz... Engedd, hogy a szeretet öntözze és puhítsa a szívedet! Ne fuss el ez elől, adj neki teret és időt!

- Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt... A kút megtalálása ajándék. Amit tehetünk, egyedül az, hogy figyeljük és tudatosítsuk, ami bennünk történik. Anélkül, hogy bármit erőltetnénk, vagy kontrollálni akarnánk a bennünk levő folyamatokat. Hogyha őszintén rá tudunk tekinteni arra, ami bennünk mozog, ítélkezés nélkül, csendet és időt hagyván, akkor meg vagyok győződve arról, hogy Isten megmutatja a kutat, ami újra életet tud adni. Azt a kutat, amelyet megannyi év keserűsége és csalódottsága sem tehet tönkre, mert azt valamiképpen az Úr védelmezi. Az a kút, aminek mélyén Isten megérint minket, és túlcsorduló szeretettel halmoz el. Az a kút, amiről Jézus a szamariai asszonynak beszél: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne (Jn 4,13-14). Az én dolgom a szamariai asszonyhoz hasonlóan, hogy várjak türelemmel. Az Úr a kellő pillanatban megadja azt, amire igazán vágyom.

- Nem furcsa? - mondta a kis herceg. - Minden készen van: csiga, vödör, kötél...

Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.

- Hallod? - mondta a kis herceg. - Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...

Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.

- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...

Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!

Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.