A II. vatikáni zsinat óta a teológiában az eucharisztikus egyházszemlélet került előtérbe. E szerint az Eucharisztia nem pusztán az Egyház tanításának egy kiemelkedő vonatkozása, nemcsak egy, még ha legfontosabb is a szentségek között, nem is csak az Egyház középpontjában áll, hanem az Eucharisztia hozza létre az Egyházat. Henri de Lubac így foglalja össze a keresztény hagyomány alapján az Egyház és az Eucharisztia kapcsolatát: „Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia pedig az Egyházat.”[1] Milyen kapcsolatban áll mégis e két mondatrész egymással? Az eucharisztikus ünneplés nyilvánvalóan feltételezi az Egyházat, amelynek éppen ez a legfontosabb tevékenysége. Szükséges a felszentelt pap, a hívek közössége. Van olyan oldala az ünneplésnek, amiből az látszik, hogy mi csináljuk a dolgokat, hiszen „misézünk” – ahogy mi, papok mondani szoktuk. Ugyanakkor ott a második mondatrész, ami azt fejezi ki, hogy az Eucharisztia hozza létre, építi fel az Egyházat. Ez alapvetőbbnek tűnik. Mintha ez volna előbb, ez tenné lehetővé, hogy egyáltalán létezzen az Egyház.
Kinek az áldozata?
Ezekkel a kérdésekkel rokon az a kérdés, hogy milyen áldozat is az, ami a szentmisében jelenvalóvá válik? Csak Krisztusé, vagy az Egyházé is? A szentmise, ahogy a Katekizmus mondja, Krisztus „egyetlen áldozatának aktualizálása” (KEK 1362), ahol „jelenvalóvá válik: az áldozat” (KEK 1364). Nem beszélünk tehát az áldozat megismétléséről; a megújítás szó sem a legszerencsésebb, hiszen arról van szó, hogy Jézus egyetlen áldozata van jelen a szentmisében valamiféle titokzatos egyidejűség révén. Az újszövetségi szentírás Jézus egyetlen áldozatát hangsúlyozza: „Ő, miután egyetlen áldozatot ajánlott fel a bűnökért, örökre helyet foglalt Isten jobbján, és várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Ugyanis egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette azokat, akik megszentelődnek” (Zsid 10,12–14).
Ha Krisztus egyetlen áldozata már teljessé tett mindent, akkor milyen szerepe lehet az Egyháznak ebben az áldozatban? A reformáció idején komoly viták folytak erről a kérdésről. A reformátorok az Eucharisztia lakoma jellegét hangsúlyozva élesen elutasították a szentmise áldozati dimenzióját. Az végkép elfogadhatatlan volt számukra, hogy a mise kapcsán még az Egyház áldozatáról is lehessen beszélni. Nemrégiben is, amikor a Párbeszéd Házában ökumenikus konferenciát tartottak az Eucharisztiáról, az egyik protestáns hozzászóló annak a meggyőződésének adott hangot, hogy szó sem lehet az Egyház áldozatáról az Oltáriszentség vonatkozásában.
A katolikus liturgikus szövegek viszont a XVI. században és ma is világosan beszélnek az Egyház áldozatáról is. Minden szentmisében így imádkozik a pap: „Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt”, amire a nép az feleli, hogy „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.” De mégis hogyan lehetséges bármit is hozzátenni Jézus egyetlen áldozatához, amely „egyszer s mindenkorra” „örök váltságot szerzett” (Zsid 9,11)?
Lehet, hogy nagyon elvont teológiai kérdésnek tűnnek ezek, mégis nagy jelentőségük van, mert éppen a rájuk adott választól függ, hogy miképp értelmezzük szerepünket a szentmisén, végső soron mi köze az életünknek mindahhoz, ami ott történik. Puszta külső szemlélői vagyunk, mint egy mozifilmek, vagy drámai előadáson veszünk részt, ahol mi magunk is szereplők között vagyunk? Ezek a kérdések végső soron arról is szólnak, hogy miképp zajlik Isten és az ember együttműködése. Mi múlik rajtunk, és mi Istenen? Mekkora a szabadságunk a szentmise ünneplését illetően, és mikor válunk önkényessé?
Az alábbi gondolatmenetben alapvetően Hans Urs von Balthasar megközelítését követem, aki több alkalommal is foglalkozott az Egyház áldozata kérdéskörrel.[2] Jóllehet az Újszövetség az áldozatfogalom és Krisztus keresztáldozata kapcsán kifejezett formában nem beszél az Egyház részesedéséből ebben az áldozatban, vannak utalások, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Így például amikor Szent Pál arról ír a kolosszei híveknek, hogy „örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). De hogyan képes Pál kiegészíteni Krisztus szenvedését? Hogyan hiányozhat Krisztus szenvedéséből valami? A megváltás lényegileg egyedül Jézus Krisztus műve, ő hal meg szeretetből a kereszten, minden ettől az odaadottságtól függ, minden kegyelem innen származik. Mégis, Krisztus saját testévé tette az Egyházat, ez a test pedig növekedőben van, ezen a testen belül még betöltetlenség is van, még nem teljes. Ilyen értelemben lehet kiegészíteni Krisztus szenvedését, hogy az ő testének tagjaként szenved Pál, ami titokzatos módon a test többi tagjának javára válik. Viszont mindez úgy tűnik, hogy csak utólag, a feltámadás után nyílt meg az Egyház számára. Hogyan lehet mégis az Egyház olyan áldozatáról beszélni, ami Jézus áldozatával egyidejű?
Mária szerepe
Hans Urs von Balthasar a kereszt alatt álló személyékre irányítja a figyelmünket. Mindvégig ott álltak ugyanis Jézus édesanyja, Mária, a szeretett tanítvány, János és az asszonyok. Egészen mélyen érinti őket Jézus kínszenvedése, mert szeretik őt. Szeretetük miatt vele együtt szenvednek. Legteljesebben és legszorosabban Szűz Mária osztozik Jézus fájdalmában. Az egyetlen fia agóniáját végignézni kénytelen Mária fájdalma mégis valamiben más, mint a fiukat gyászoló anyák fájdalma. Minden emberi gyászban ugyanis ott van az önsajnálat is. Amikor minket veszteség ér, akkor saját magunkat is sajnáljuk. Máriában viszont nincs jelen ez az önsajnálat, az Ő fájdalma a tiszta szeretet fájdalma. Máriáról ugyanis azt mondja az Egyház, hogy szeplőtelen fogantatott, azaz bűn nélküli. Ez azt jelenti, hogy benne a szeretet tökéletesen tiszta, mentes minden önzéstől. Éppen ezért képes a legteljesebb mértékben azonosulni Jézussal, a legjobban ráhangolódni, a legjobban átérezni Jézus érzelmeit; ő az, aki a legteljesebben egyesül Jézus önátadásával is. Az igen, amit az Úr angyalának kimondott: „legyen nekem a te igéd szerint”, állandó jellemzője Mária életének. Ő az, aki Jézus imájának – „legyen meg a te akaratod” – kérését egész életében megélte. A kereszt alatt ott állt már Mária személyében az újjászületett, a szeplőtelen, a szent Egyház (vö. Ef 5,25–26), a Menyasszony, aki tökéletes szeretetegységben van a Vőlegényével.
Mária együtt szenved Fiával, mégsem Mária hal meg a kereszten. Krisztus az egyetlen üdvözítő, de az ő áldozata olyan áldozat, amely megnyitja a teret az övéi, Mária és majd az egész Egyház előtt is, hogy közreműködjenek a megváltás művében. Mária és a többiek részesednek Jézus szenvedéseiben, vele együtt szenvednek. Jézust követik mindenben. De mindezt megelőzi Isten ajándéka. Minden kegyelem. Mária bűntelensége kegyelem. Ahogy a szeplőtelen fogantatás ünnepén a szentmise könyörgése fogalmaz: „Őt Fiad halálának érdeméért eleve megóvtad minden bűntől.” Jézus keresztáldozatának kegyelmei nemcsak halála után áradtak ki, hanem titokzatosan már elővételezve ott vannak Mária bűntelenségében, sőt az egész üdvösségtörténetben.
Az Üdvösség Isten műve, „embernek ez lehetetlen” (Mt 19,26), Isten mégis embereket választ ki, hogy együttműködjenek az üdvözítő műben. A zsinat szépen fogalmaz Mária szerepéről: „A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belső természetéből, hanem az isteni tetszésből ered és Krisztus túláradó érdemeiből fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és minden hatékonyságát belőle meríti” (LG 60). Nem valami benső szükségszerűségről van tehát szó, hanem Isten szabad döntéséről, amely által bevonta Máriát és az Egyházat a megváltás művébe, ezért lehet a szentmise az Egyház áldozata is. Benedek pápa Mária szerepéről így ír: „A Szinódusi Atyák joggal mondják, hogy ’Mária indította el az Egyház részesedését a Megváltó áldozatában’. Ő a szeplőtelen, aki föltételek nélkül elfogadja Isten ajándékát és így kapcsolódik az üdvözítés művéhez. A Názáreti Mária, a születő Egyház ikonja, a modellje annak, hogy miként vagyunk hivatva valamennyien befogadni azt az ajándékot, amit Jézus önmagából készít az Eucharisztiában.”[3]
Máriával indul tehát el az Egyház részesedése a Megváltó áldozatában, amely aztán a Szentlélek kiáradása után, a Jézus által küldött apostolok és utódaik révén folytatódik minden eucharisztikus ünneplésben és kiterjed minden hívőre (vö. KEK 1367). A Katekizmus szépen foglalja össze mindezt: „Az Eucharisztia az Egyház áldozata is. Az Egyház, mely Krisztus teste, részt vesz Fejének áldozatában. Ővele teljes egészében áldozat lesz. Kapcsolódik az Ő minden emberért történő közbenjárásához az Atyánál. Az Eucharisztiában Krisztus áldozata az Ő teste tagjainak áldozata is lesz. A hívők élete, dicsérete, fájdalma, imádsága és munkája egyesül Krisztus életével, dicséretével, fájdalmával, imádságával és munkájával és az Ő teljes odaadásával; és ezáltal új értéket nyer. Krisztus oltáron jelenlévő áldozata minden keresztény nemzedéknek megadja a lehetőséget, hogy egyesüljön az Ő áldozatával.” (KEK 1368)
Krisztus és az Egyház együttműködésének jellege
Most visszatérhetünk kiinduló idézetünkhöz: „Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia pedig az Egyházat.” Dolhai Lajos megfogalmazásával[4] mondhatjuk: „Igaz ugyan, hogy az Egyház ünnepli az Eucharisztiát, de még igazabb, hogy az Eucharisztia teremti meg az Egyházat. Az Egyház az Eucharisztiából fakadó közösség.” Az Egyház az Eucharisztiából, még pontosabban Jézus önátadásából születik. Ahogy Benedek pápa fogalmaz: „Az Eucharisztia maga Krisztus, aki folyamatosan építve bennünket, mint a saját testét, nekünk ajándékozza magát. Éppen ezért abban a megdöbbentő kölcsönhatásban, mely az Egyházat építő Eucharisztia és az Eucharisztiát létrehozó Egyház között van, az elsődleges okságot ez a formula fejezi ki: az Egyház azért tudja ünnepelni és imádni az Eucharisztiában jelenlevő Krisztus misztériumát, mert maga Krisztus előbb neki ajándékozta magát a keresztáldozatban. Az Egyház lehetősége, hogy »létrehozza« az Eucharisztiát, teljes egészében abban az ajándékozásban gyökerezik, hogy Krisztus neki adta Önmagát.”[5]
Jézus tehát a kezdeményező, az Ő cselekvése az elsődleges. Az eucharisztikus ünneplésben Jézus az egybehívó, és ő az, aki szól, majd önnönmagát osztja szét, testévé teszi a közösséget. Ő hívja meg Egyházát az együttműködésre.
Szeretnék most kiemelni két szempontot, ami együttműködésünk aktív oldalát mutatja meg: a közösség építését és a szegények szeretetét. VI. Pál pápa nem véletlenül nevezte az Eucharisztiát a keresztény közösség szentségének[6], és szoros kapcsolatban látta az Eucharisztiát a szegények szolgálatával.
A közösségépítés fontossága
A II. vatikáni zsinat szerint az Egyház minden tevékenysége, azaz „az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul.” (PO 5). Az evangelizáció, hitoktatás, közösségépítés mind előkészítője a közös eucharisztikus ünneplésnek, ugyanakkor ebből az ünneplésből meríti erejét.
Amint egykor a tanítványok Jézus társai, segítői voltak az utolsó vacsora előkészítésénél, úgy ma is Jézus társai és barátai vagyunk, s meg kell tennünk mindent az ünnep megfelelő előkészítéséhez. Megvan a helye a liturgikus előkészületeknek (liturgikus edények, énekek, ministránsok, olvasók stb.), a közösség felkészítésének az aktív részvételre, amit a zsinat annyira szorgalmaz.
Szervesen kapcsolódik az Eucharisztiához, hogy a mise után teret adunk a hívők találkozásnak, hét közben is lelki és közösségi programokat szervezünk, amelyek közelebb hozzák az embereket egymáshoz, és segítik hitük fejlődését. Néhány konkrét inspiráló forrást is szeretnék az olvasók figyelmébe ajánlani, ami a közösségépítést segíti. Nagyon jó elméletet és sok megvalósult tapasztalaton alapuló ötletet találhatjuk például Fábry Kornél Egészséges plébánia egészséges közösség című előadásaiban, melyek írásos formában és videón is elérhetők az interneten. Egy másik eszköz a Süveges Gergő és felesége, Rudan Margit, valamint munkatársaik által Magyarországon is elérhetővé tett Természetes Közösségfejlődés (Natural Church Development, NCD, www.ncd.hu), amely közösségeket tud segíteni abban, hogy felismerjék erősségeiket, egyoldalúságaikat, és konkrét utakat találjanak a fejlődésre. A 30 év kutatásain és immár 70 ezer közösség tapasztalatán alapuló módszer célja, hogy a közösség tagjai szorosabb testvéri viszonyba kerülhessenek egymással, és Istennel való kapcsolatuk is elmélyüljön. Nemrégiben jelent meg Michael White és Tom Corcoran könyve Újraépítve – Egy katolikus plébánia története címmel, melynek ajánlójában Fábry Kornél atya így ír: „Ez a könyv az egyik legjobb eszköz mindazok számára, akik vágynak plébániai közösségük megújítására, növekedésére.”
Számtalan más forrás is rendelkezésünkre áll, ami segíthet bennünket a közösség építésében. A szociológia, pszichológia, mentálhigiéné tudományai is nagyon hasznos hozzájárulást adhatnak. Igaz a Szent Tamás-i mondás, hogy a kegyelem a természetre épít, azaz a józan ész és az emberi tapasztalat számtalan olyan szempontot hozhat, ami segíti a közösségépítést, végső soron pedig az egységet, ami az Eucharisztia egyik fő kegyelme.
A közösségek építése égetően fontos az Egyház jövője szempontjából. A pünkösdista lelkiségű kisegyházak világszerte tapasztalható gyors növekedése szoros kapcsolatban van azzal, hogy nagyon tudatosan törekszenek erős közösséget építeni, amely közösségre való vágy mélyen ott ég az emberek szívében. Azt hiszem, hogy mi, katolikusok sokat tanulhatunk tőlük ezen a téren. Az ifjúsággal foglalkozó, nemrég véget ért püspöki szinódus tapasztalata is világosan mutatja,[7] hogy a fiatalok keresztény életben való növekedése elképzelhetetlen közösség nélkül. Nagyon erős a fiatalokban a vágy, hogy testvéri, befogadó, örömöt sugárzó közösséghez tartozzanak. Csak élő közösségek képesek kísérni a fiatalokat életük meghatározó döntései útján. A katekézis gyakran azért nem képes hatékony leni, mert hiányzik a közösségi háttér. Amire a fiatalok vágynak, az pont az, amilyen az Egyház igazi arca. A fiatalok értékelik a hiteles eucharisztikus ünneplést, ahol megmutatkozik a szimbólumok szépsége, a gondosan előkészített prédikáció, a közösségi részvétel, zenei és művészi igényesség, ahol mindez Istenről beszél, és segíti felébreszteni a rácsodálkozást a Misztériumra.
A szegények szeretete
VI. Pál pápa szerint „nekünk, akik tiszteljük az Oltáriszentséget, meg kellene mutatnunk érzéseinkben, gondolatainkban, a gyakorlatban, hogy valóban tudjuk szeretni felebarátjainkat, azt is aki nem ül velünk együtt az Úr asztalánál, azt a felebarátot is akivel még hiányzik a hitnek, a reménynek, a szeretetnek, az Egyházi egységnek a közössége, vagy akinek hiányzik valami, ami nélkülözhetetlen az élethez: méltóság, védelem, ellátás, oktatás, munka, kenyér, optimizmus, barátság: minden emberi szükség programmá válik Krisztus iskolájában.”[8] Ezek a gondolatok szépen visszatükrözik az egész keresztény hagyományon végigvonuló törekvést, amely szerint a különböző szeretetszolgálatok természetes módon fakadtak az eucharisztikus találkozásból.[9] A szeretetszolgálatok forrásáról Benedek pápa így beszél: „A szentek – gondoljunk csak Boldog Kalkuttai Teréz anyára – a felebarát iránti szeretet képességét mindig az eucharisztikus Úrral való találkozásból merítették, s megfordítva, ez a találkozás a maga realizmusát és mélységét éppen a felebarátnak tett szolgálatból nyerte. Isten- és felebaráti szeretet egymástól elválaszthatatlan: csak egy parancs a kettő.”[10] Eucharisztikus találkozás és felebarát szolgálata tehát mélységesen összekapcsolódik.
Az Egyház karitatív tevékenységét kezdettől fogva jellemezte az egyetemesség. A szeretetszolgálat nemcsak a közösség nélkülöző tagjai felé irányult, hanem minden rászoruló emberre tekintettel volt. Mivel Jézus minden emberrel azonosult, a keresztényt is minden ember szeretetére hívja (vö. Mt 25). A hit szemei, amelyek meglátják a feltámadt Jézust az Eucharisztiában, felismerik jelenlétét a szegényben. A Katekizmus így fogalmaz: „Az Eucharisztia kötelez a szegények iránt; hogy Krisztus értünk adott testét és vérét igazságban vehessük magunkhoz, Krisztust a legszegényebbekben, az Ő testvéreiben kell fölismernünk.”[11] Aranyszájú Szent János gyakran beszélt az Eucharisztia és a szegények kapcsolatáról, a Katekizmus is az ő szavait idézi: „Megízlelted az Úr vérét, és még így sem ismered föl a testvéredet; (...) magát az asztalt is meggyalázod, amikor azt, aki ennek részese lett, nem tartod méltónak arra, hogy megoszd vele táplálékodat. (...). Minden bűnödtől megszabadított téged Isten, és ilyen asztalra méltatott: te pedig ettől sem lettél jóságosabb.”[12] Felfedezhetjük, hogy létezik misztika a nyomorban, megtalálni Krisztust a szegényekben. Kalkuttai Teréz anya prófétája volt ennek a fajta miszticizmusnak. Meggyőződése volt, hogy Krisztus „ma is ugyanaz a Krisztus, aki azokkal a szegényekkel azonosítja magát, akiket mi nemkívánatosnak minősítünk. Nem válnak hasznára a társadalomnak, és senkinek sincs ideje, hogy törődjön velük.” „A kezemmel szolgálom. A szívemben hordom a szegényeket, és őket szolgálva szolgálom és szeretem Jézust.”[13]
1968-ban VI. Pál pápa[14] Kolumbiában ezekkel a szavakkal fordult a szegényekhez: „Krisztus jelenlétének jelei, képmásai, misztériumai vagytok. Az Úr szentségei vagytok, azaz szent képmásai a világban, az Úr tükröződései, hiszen megjelenítitek, s nem rejtitek el emberi és isteni arcát.” Az Eucharisztia és a szegények szoros kapcsolatáról így beszélt: „Az Egyház egész hagyománya elismeri, hogy a szegények Krisztus szentségei; kétségkívül nem azonosíthatók egyszerűen az Eucharisztia valóságával, de tökéletesen analóg és titokzatos módon megfelelnek neki.” Az Ige asztala, az Eucharisztia asztala és a szegények asztala tehát mélységesen összetartozik.[15]
Az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus előkészületinek idején hangzott el (1938. január 12.) a Magyar Rádióban Csávossy Elemér SJ beszéde, amely a tanácskozás szociális jelentőségére hívta fel a figyelmet.[16] Megállapítja, hogy az eucharisztikus világkongresszusok és a katolikus szellemtől áthatott szociális reformtörekvések természetüktől fogva összekapcsolódnak. Az Eucharisztia ugyanis „lényegénél fogva szociális szentség.”[17] A jezsuita atya az Eucharisztiában hatalmas szociális nevelő erőt is lát, amely érzékennyé teszi az embert a szegényekre. A magát katolikusnak valló ember nem nézheti közömbös szívvel az éhezőket, külvárosi nyomorgókat, „akikről igazán hiszi, hogy bennük is Krisztus él, mint őbenne.” Szenvedélyesen szólít fel arra, hogy a „Krisztus-kenyérrel együtt a mindennapi kenyeret” is el kell vinnünk a pincelakásokba és a nyomortanyákra. Szóvá kell tenni a társadalmi igazságtalanságokat, és „le kell tudni mondanunk egy hamisnak bizonyult rendszernek esetleg ránk vonatkozó előnyeiről, ha arról van szó, hogy ezzel embertársunkat, Krisztusban testvérünket a nyomorból kimentsük.”
Csávossy atya „az Eucharisztia szellemétől áthatott katolikus szociális program” megalkotásáért szállt síkra, amely a pápák társadalmi tanítását nálunk is életre váltja. A Páter nemcsak a tehetőseket és a munkaadókat hívta lelkiismeret-vizsgálatra, hogy teljesítik-e szociális kötelezettségeiket, hanem az Eucharisztiából táplálkozó szegényeket is, hogy a munkaadójukban is lássák meg a testvért, védjék bátran a jogaikat, mégsem gyűlölettől hevítve, hanem a megértés és méltányosság, a szeretet szellemében. Végül megfogalmazza álmát: „Legyenek az 1938-i világkongresszus emlékei a nyomortanyákon felállított templomok, menhelyek, otthonok és iskolák, amelyek a szegények legszegényebbjeit karolják fel az eucharisztikus Jézus szeretetében. Szebb emlék ez, mint bármely dóm, amelyet a budapesti eucharisztikus világkongresszus emlékére emelnénk.” Nyolcvan év telt el e rádióbeszéd óta, de lényegét tekintve ma is aktuális. A szegénység bizonyos formái azóta enyhültek ugyan, de a nyomornak új formái is születtek, főleg a vidéki Magyarországon, a városoktól távol. A 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve mi is feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi a mi válaszunk a nyomorúságra? Hogyan törekszünk megvalósítani az Egyház szociális tanítását[18], ami elválaszthatatlan eucharisztikus hitünktől?[19]
Ferenc pápa 2018. november 10-én a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezőihez intézett levelében hasonló tettekre buzdít minket: „Sok helyzet létezik az Egyházban és a társadalomban, ahol az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek balzsamára van szükség: ilyenek a nehézségekkel küzdő családok, a munkanélküli fiatalok és felnőttek, a magukra maradt betegek és öregek, a gyötrelmet, erőszakot és visszautasítást elszenvedő migránsok; és a szegénység egyéb formái. A megsebzett emberiség eme színterein a keresztények a kereszt emlékezetét ülik, elevenné és jelenvalóvá teszik a szeretetből önmagát feláldozó Szolga-Jézus evangéliumát. A megkereszteltek ily módon az eucharisztikus kultúra magjait vetik el, a szegények szolgáivá válva, nem egy ideológiának, hanem magának az evangéliumnak a nevében, mely életszabállyá válik mind az egyének, mind a közösségek számára, amint arról a tevékeny szeretet szentjeinek végeláthatatlan sora tanúskodik.”[20]
A pápa olyan „eucharisztikus kultúráról” beszélt, „amely képes inspirálni a jó szándékú embereket a tevékeny szeret, a szolidaritás, a béke, a család, a természetvédelem területén.”[21] Eucharisztikus communio tehát elképzelhetetlen a szociális érzékenység nélkül. A NEK küldetésnyilatkozatában is ott van ez a vonatkozás: „Az Eucharisztia az élet kenyere, ezért a NEK feladata horizontális síkon is kézzelfogható: társadalmi, szociális, karitatív programok, valamint a szegények felé való nyitottság kell, hogy szerves részét képezzék.”[22]
Krisztus elsőbbsége
„Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek” – hangzik Szent Benedek intelme (Regula 72,11). Minden szükséges és fontos közösségépítő tevékenység közben, és a közösséget aktívan bevonó liturgiát ünnepelve, vagy a szegényeket szolgáló karitatív munka során fontos, hogy ne felejtkezzünk el arról, ki is áll a középpontban. Ha a történelmi áttekintésnél megállapítottuk, hogy a zsinat előtti eucharisztikus gyakorlatot olykor a közösségi szempontok elhanyagolása jellemezte, a zsinat után sok helyen, főleg a nyugati Egyházban, másikfajta egyoldalúság fenyeget: a Misztérium tudatának elhalványulása. A közösségi lét tekintetében is olykor egyedül a helyi közösség került a középpontba, s az egyetemes közösség szempontjai marginálissá váltak.
Kanadai tanulmányaim idején volt ilyen benyomásom néhány közösségnél. Rengeteg program volt, sok különféle csoport számára adott otthont a templom és a közösségi ház, ugyanakkor úgy tűnt, hogy a lelki dimenzió a perifériára szorult. A plébánia jól működő művelődési házhoz lett hasonlóvá, csak mintha az egész szíve gyengült volna meg. Az Egyháznak létezik belső szekularizációja is, amikor emberek együtt vannak ugyan, de már nem Jézus van a középpontban.
Amikor a közösség válik szinte kizárólagosan fontossá, ott szünet nélkül interakcióban kell lenni a többiekkel, és valahogy az „érezzük jól magunkat együtt” lesz a fő motiváció. Itt úgy tűnik, mintha a mi csinálnánk a szentmisét, mintha a leglényegesebb is mirajtunk múlna, például a zenén, a mise előtti és utáni közösségi programokon. Itt mindig történnie kell valami különlegesnek, amitől az istentisztelet showjellegűvé válik. A közösség könnyen öntömjénezésbe csúszhat. Itt könnyen eltűnik a csend, a bensőséges imádság, a figyelem Isten szavára, Isten imádása, mert mi leszünk az igazán fontosak. Hasonló túlzás, amikor a miséző pap személye vagy „teljesítménye” kerül a középpontba. Benedek pápa jogosan figyelmeztet, hogy „ellentmond a papi mivoltnak minden olyan kísérlet, mely magát a papot akarná a liturgikus cselekmény főszereplőjévé tenni. A pap elsősorban szolga, és mindig arra kell törekednie, hogy jel legyen, mely készséges eszközként Krisztus kezében Őrá mutat. Ez különösen megmutatkozik az alázatban, mellyel a pap vezeti a liturgikus cselekményt, engedelmesen követve a szertartást, melynek előírásait szívvel-lélekkel megtartja, kerülve mindazt, ami saját, oda nem való szereplésének szenzációját kelthetné.”[23]
A szociális tevékenység is kiüresedhet, ha nem az élő hitből fakad. A szeretetszolgálat hosszú távon kifáraszthat. A szükségletek nyomása bedarálhat minket. Az emberi szenvedéssel való sorozatos szembesülés tehetetlensége kimeríthet. Ha nem ügyelünk a töltekezésre, kiéghetünk. A kiüresedés Intézményi szinten is megvalósulhat. Felépíthetünk nagy szervezeteket, sok munkatárssal és önkéntessel, de megfogyatkozhat a hit, és elhalványulhat az a mélyebb motiváció, hogy miért is tesszük mindezt. Egy ilyen szervezet addig élő igazán, amíg a benső motivációját ápolni tudja, és új tagjai felé is képes közvetíteni. Különben könnyen a fordítva történik, s az új tagok esetleg nagyon is világias motivációja formálja át az egész szervezetet.
A fókuszvesztés következménye az is, amikor a szociális jellegű szolgálatokban csak az anyagi jellegű szükségletekre figyelünk, és elhanyagoljuk a pszichés, főképp pedig a spirituális figyelmet. Ferenc pápa fájdalmasan állapítja meg, hogy „a legrosszabb, a szegények által leginkább megszenvedett hátrányos megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya. A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a hitbeli növekedés és érlelődés útját. A szegények melletti alapvető döntést főképp a kivételes és elsődleges vallási figyelem nyelvére kell lefordítani.”[24]
„Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek” – tanít Szent Benedek. Az Egyház az Eucharisztiából születik. A közösség és a szeretetszolgálatok igazi forrása nem mi vagyunk, hanem Jézus feltétlen szeretete. Teréz anya, amikor nővérei megkérdezték, mit tegyenek, amikor a teendők nagy nyomása nehezedik rájuk, vajon csökkentsék-e a szentségimádás idejét, hogy jobban eleget tehessenek a szükségleteknek, így válaszolt: ellenkezőleg, imádkozzatok többet az Oltáriszentség előtt. Különben nem tudjátok felfedezni Krisztust a szegényekben.
Újra és újra tudatosítanunk kell, hogy Isten Isten, és Ő a középpont. Az Eucharisztia bár az Egyházra van bízva, nem mi uraljuk. Jézus bizalmával élünk vissza, ha nem a szerető engedelmesség lelkületével tekintünk az Eucharisztiára. Jézus valós helyet adott nekünk, de a lényeget ő végzi. Ott a helye a mi áldozatunknak is, a felajánlásunknak, a munkánknak, mindezt egyesíteni az övével. Jungmann állítását[25] is érdemes megszívlelnünk: „Az Eucharisztia ünneplésének az elsődleges feladata, a többi szentséggel ellentétben, nem az, hogy hasznunk legyen belőle, hanem hogy Istent dicsőítse.” Újra és újra emlékeznünk kell, hogy Isten dicsősége a középpont. Eucharisztia – Istennek való hálaadás. Szent Ignác jelmondata eucharisztikus ünneplésünk számára is iránymutató: Omnia Ad Maiorem Dei Gloriam – mindent Isten nagyobb dicsőségére.
[1]Idézi Dolhai Lajos, Az Eucharisztia teológiája, 16. II. János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia enciklikája címét valószínűleg ez a mondat inspirálta. Vö. Cardinal Avery Dulles, S.J., Reflection on Ecclesia de Eucharistia, L’Osservatore Romano, Weekly Edition in English, 30 July 2003, 3
[2]Vö. Theodramatik III., Johannes, Einsiedeln, 1980, p. 363–379.
[3]SC 33
[4]http://tar.eucharisztikuskongresszus.com/Eucharisztikus_papi_rekollekcio_szoveg/Dolhai.pdf
[5]SC 14, Vö. Szabó Ferenc, A szeretet szentsége, 34–35
[6]Vö. VI. Pál, Eucharisztia, 76.
[7]Vö. Szinódusi záródokumentum, különösen a 134. és 137. pont.
[8]Eucharisztia, 58–59.
[9]Benedek pápa Deus Caritas est enciklikája gazdagon bemutatja ezt az aspektust. Vö. DC 19–39.
[10]DC 18.
[11]KEK 1397
[12]KEK 1397
[13]https://www.magyarkurir.hu/hirek/terez-anya-gondolatai
[14]Görföl Tibor cikke nagyon szépen összefoglalja VI. Pál gondolatait a szegények és az Eucharisztia kapcsolatáról: http://www.magyarkurir.hu/hirek/szentte-avatas-elott-vi-pal-szegenyek-krisztus-jelenletenek-jelei-az-ur-szentsegei
[15]Vö. Puskás Attila, Communio 2018/1–2, 39.
[16]Csávossy Elemér, Túlvilági valóságok és szociális problémák – Az Eucharisztikus Világkongresszus szociális jelentősége, 196–204.
[17]199
[18]Vö. Az Egyház szociális tanításának kompendiuma, Ferenc pápa, Laudato si’
[19]Vö. Benedek pápa SC 91
[20]https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-buzdito-szavai-budapesti-eucharisztikus-vilagkongresszusra
[21]Uo. Ferenc pápánál köztudottan nagyon hangsúlyos a szegényekkel való törődés szempontja, vö. EG 186–192, 197–201
[22] https://www.iec2020.hu/hu/kuldetesnyilatkozatunk
[23]SC 23.
[24]EG 200.
[25]https://www.americancatholicpress.org/Father_Jungmann_The_Eucharist.html
Utolsó kommentek